Akarta a franc azt a bevásárlást. Akarta a franc az egész hülye nyarat! 

Míg osztály- és iskolatársaim tűkön ülve várták a szünidőt, addig én a hátam közepére sem kívántam ezt a három kibírhatatlan hosszúságú hónapot.

– Na, melyik? – Nővérem arcán olyan felhőtlen derű és jókedv ragyogott, ami finoman szólva távol állt az én lelkiállapotomtól. Sugárzó mosollyal tartott maga elé két nyári ruhát, melyek alig különböztek. Meg sem próbáltam lelkesnek tűnni, a tekintetemet nagy nehezen elszakítottam a telefonom képernyőjéről és morcosan néztem fel rá.

– De hiszen ezek ugyanolyanok – szembesítettem a ténnyel. – Ugyanaz más színben.

– Nem is sejtenéd, mennyit számít a szín! – kezdett lelkendezni, nem mondhatni, hogy elvettem volna a kedvét. Pont ez az, aminek nem kellett volna szóba kerülnie, ha valaki, akkor Kata igazán otthon volt a színek, színárnyalatok, kontrasztok világában, ami nem is meglepő, tekintve, hogy életének tizenkilenc évét kis túlzással a kamera lencséjén keresztül nézte végig. Egyetemi hallgató volt fotográfia szakon, szenvedélye volt a fotózás, és valamiért azt gondolta, mások is szívesen részesülnének az általa olyan fantasztikusnak tartott dolgokból.

– Bocs, tényleg nem mindegy, hogy a rózsaszínű vagy a piros ruhát választod, én kérek elnézést – előztem meg szemforgatva egy hosszú kiselőadást.

– Beléd mégis mi ütött? – vonta össze a szemöldökét, fekete keretű szemüvegén keresztül fürkészve nézett rám. Hogy mi bajom volt? Ó, ha ő azt tudta volna! Három, azaz három hónapnyi szenvedés előtt álltam, a lehető legtávolabb a személytől, akit nyugodtan nevezhettem életem szerelmének. (A Magyarország–Amerika távolságnál nincsen nagyobb, ugye? Vagy csak én éreztem így?) Azonban végül csak megrántottam a vállamat.

– Semmi.

– Azt hittem szeretsz vásárolni. Sőt, úgy tudtam, a ruhavásárlás az egyik szenvedélyed.

– Tényleg szeretek új ruhákat venni, csak éppen nem olyanokat, mint te – sóhajtottam, figyelmemet újra a telefonomnak szenteltem, egyfolytában frissítgettem a Messengert, hátha megjelenik a zöld pötty a neve mellett.

– Most arra gondolsz, hogy én veled ellentétben olyan ruhákat veszek, amik takarnak is valamit?

– Arra célzok, hogy velem ellentétben te állandóan olyan nyomi szoknyákat veszel, amik véletlenül sem érnek a térded fölé, és annyi erővel, hogy még nyáron is csak pólókat hordasz, akár ki is kiálthatnád magad fiúnak – javítottam ki. Na, igen. A stílusunk különbözősége örökösen újabb vitákra adott okot.

– Nem mindenkinek olyan az alakja, mint neked, Dóri – húzta el a száját, mire legszívesebben lehülyéztem volna. Katával régen majdnem egymagasak voltunk, aztán ő hirtelen nőtt meg, ekkorra már a százhetven centit is elhagyta, és jóval vékonyabb volt nálam. De ennek ellenére szerintem nagyon szép alakja volt, egyáltalán nem csont és bőr, hanem izmos, ami tekintve, hogy hosszú éveken keresztül ritmikus gimnasztikázott, nem is csoda. Én ellenben maradtam törpe, és a teniszezés ellenére is inkább a nőiesség miatt van jó alakom.

– Ember, mindenki irigy a lábaidra – közöltem értetlenül.

– Én nem.

– Persze, hogy nem vagy rájuk irigy, hiszen a tieid – forgattam meg a szemem, mire Kata jókedvűen nevetni kezdett, mintha épp most hallotta volna az év poénját. A nővérem elég érdekes volt. Ha nevetett, az olyan volt, mintha kisütne a nap, aki először találkozik vele, képtelen megállni, hogy a jókedv legalább egy mosoly formájában ne ragadjon át rá is. (Én is csak a hosszú évek rutinja miatt tudtam mogorva maradni mellette...) Az érzelmei örökösen kiültek az arcára, mint egy őszinte kisgyereknek, és ő volt a legérzékenyebb élőlény, akivel addigi életemben találkoztam. Komolyan, egyszer elég volt mutatnom neki egy képet egy kiskutyáról, aki vakon született, és Kata hatalmas sötétkék szemei máris könnyben úsztak. A mi kapcsolatunk amolyan se veled, se nélküled fajta volt, örökösen martuk egymást, mégsem tudtam elviselni, ha valaki bántja az én lökött, csupaszív nővéremet.

Ekkor viszont tényleg nem volt hozzá türelmem. Minden vágyam volt, hogy hazamehessek és megvalósítsam a jól eltervezett szenvedős, duzzogós programom, amelyben a napom fénypontjaként egy Messengeren jövő hívás szerepelt.

– Kész vagy végre? – dünnyögtem a telefonomat nyomkodva.

– Nem, nem tudok dönteni. Szerinted a bordó vagy a lazac áll jobban nekem? – tűnődött felváltva nézve a ruhákra. Valami évzáró bulit rendeztek a koleszos szobatársaival, ennek volt köszönhető a nagy vacillálás. – Szóval bordó vagy lazac?

– Menjünk haza.

– Kiverem a kezedből a telefont.

– Na, azt próbáld meg.

Egy átlagos párbeszéd Juhászéknál.

– Csak nem Mr. Tökéletességet várod? – trafált bele, én pedig magamban füstölögtem, amiért Kata ennyire ismer.

– Nem – válaszoltam szűkszavúan.

– Úgy tudtam – vigyorgott figyelmen kívül hagyva, hogy a válaszom nemleges volt. – Ne csináld már, hogy egész nap azért van a kezedben a hülye telefon, mert várod, hátha ír. Uhh, ez gáz...

– Nem, nem csinálok semmi ilyesmit – tiltakoztam dühösen, de a nővérem figyelemre se méltatott.

– Figyelj, Dóri, a barátod elment Amerikába, miért nem hagyod élni egy kicsit? Ne lépj elő a hivatalos netes zaklatójává...

– Én nem zaklatom, a kapcsolatunk egészséges és a lehető legjobb! – háborodtam fel.

– Húha, úgy látom, érzékeny pontra tapintottam – vigyorgott gonoszul, én pedig beharaptam az alsó ajkam és egy nagy levegővel igyekeztem lenyugtatni magam. Igen, mindig is érzékenyen érintett, ha szóba került, hogy a kapcsolatunk Ádámmal nem működik jól. A kapcsolatunk ugyanis tökéletesen működött.

– Hát, hugi, te tudod. Eldöntöttem, a lazac kell nekem, az jobban megy a szőke hajhoz – hozta meg végül a döntést. Csodálkoztam is, hogy ilyen hamar letette a fegyvert és békén hagyott, de mint kiderült, csak felfüggesztette a harcot, hogy aztán otthon folytassa. Azonnal felpattantam a próbafülke mellett székről, amin addig ültem, Kata pedig kifizette a rózsaszín ruhát. Szótlanul haladtunk végig a New Yorkertől a pláza kijáratáig, majd a légkondival hűtött levegőről kiléptünk a valódi hőségbe.

– Érzed ezt? – szívta be Kata mosolyogva a levegőt. – Ez bizony a nyári szünet illata.

– A büdös pesti levegőn kívül nem érzek mást – jegyeztem meg egykedvűen.

– Csak az a kár, hogy nem hoztam magammal a gépem – fűzte hozzá Kata csalódottan.

– Hogy lefotózd a mindennapos rohanást és fejvesztettséget? Azt hiszem, nem vesztettél sokat.

– Olyan ünneprontó vagy, hogy az hihetetlen – sóhajtott a nővérem, amire egy vállrándítással válaszoltam, és a további szócsatákat megelőzve bedugtam a fülembe a fülhallgatómat.

Talán a nyári szünetnek, talán kora délutáni időpontnak, talán a hőségnek köszönhetően, de kivételesen nem volt tömegnyomor a villamoson, amivel a West Endtől majdnem a házunkig utaztunk.

Hazaérkezve egyből a szobám felé vettem az irányt, feltrappoltam a lépcsőn, becsuktam az ajtómat és az ágyamra vetettem magam. Nagyot sóhajtva bámultam ki az ablakomon, és csak egy kérdésen járt az eszem: Mégis hogyan fogom kibírni? A barátom tegnapelőtt utazott el, azóta árnyéka voltam önmagamnak, látványosan duzzogtam és minden alkalmat kihasználtam, hogy egyedül lehessek és nézhessem a sorozataimat a telefonomon, hátha így könnyebben elszalad a nyár. Két nap. Sőt, még ennyi se telt el azóta, és máris azt számolgattam, mikor jön vissza. El nem tudtam képzelni, hogy fogom kibírni a szünet maradék napjait.

Semmi kedvem nem volt elmenni Katával a plázába, de amikor közöltem vele, hogy eszemben sincs elkísérni, egyedül is tud ruhát választani magának, olyan őszinte szomorúsággal nézett rám, hogy nem tudtam nemet mondani. Komolyan olyan volt, mint egy kisgyerek.

Irtó pipa voltam rá emiatt is, és azzal sem sikerült feldobnia a kedvem, hogy a hazaérkezés után sem hagyott sok nyugtot, épphogy belemerültem volna a Riverdale következő epizódjába, amikor a túlságosan is jól ismert fényképezőgépét kattintgatva szó szerint berontott a szobámba.

– Mégis mi a fenét csinálsz? – húztam ki a fülhallgatót a fülemből és hitetlenkedve meredtem a nővéremre. Én igazán jól ismertem őt, annyi furcsaságot láttam már tőle, mint senki mástól, ekkor azonban mégis sikerült ledöbbentenie.

– Fotózom – válaszolta vidáman. – Te jó ég, milyen klassz képsort tudnék készíteni rólad! Már a címét is látom magam előtt, „Az antiszociális élet előnyei és hátrányai"... – kezdett tervezgetni a távolba meredve, én pedig úgy éreztem, itt az idő, hogy még csírájában el tudjam fojtani ezt a projektet, a nővérem ugyanis van olyan lökött, hogy kivitelezi.

– Biztos vagyok benne, hogy díjnyertes fotósorozat lenne, de mégis... Miért kell, hogy én legyek az alany?

– Mert a hugicám vagy. És köztudottan antiszoc – huppant le az ágyamra vigyorogva. Nagyon nem úgy nézett ki, mint aki hamarosan távozik, én pedig kezdtem elveszteni a türelmem.

– Figyelj. Elhívtál plázába, én elmentem. Hiába sokkal szívesebben bámultam volna Archibald Andrews arcát, mint a tiedet, elmentem, vagyis most tényleg nem jöhetsz azzal, hogy rossz testvér vagyok. Szóval... Nem hagynál legalább pár órára békén? – fakadtam ki, de Kata nem vette a szívére, csak csalódottan ciccegett egyet. – Mit akarsz valójában?

– Csak beszélgetni a húgommal, tudod, csajosan. Mi is a helyzet most veled és Ádámmal? – nézett rám csillogó szemekkel. Szorosan lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam.

– Muszáj erről beszélnünk? Muszáj folyton eszembe juttatni?

– Mintha magadtól nem vele foglalkoznál állandóan – horkantott fel. – Mondd, Dóri, komolyan így tervezed a nyarad? Hónapokon keresztül nézegetni fogod a Messengert, egy hívásra fogsz várni egész nap, szenvedni tervezel a szívdöglesztő fiú miatt, akit talán nem is ismersz igazán? Mert ez, bocsáss meg, de szánalmas.

– Na, elég volt. Az ajtó arra van, arra való, hogy az ember kimenjen rajta – mutattam kifelé, kis híján felrobbantam a dühtől.

– Mióta is jártok? – tette fel a kérdést Kata, mintha meg sem hallotta volna, hogy kiküldtem. – Egy hete?

– Kettő – vágtam rá bosszúsan, ő pedig jókedvűen elnevette magát.

– Á, értem, szóval tizennégy nap alatt kovácsolódott ez a mély és igaz szerelem...

– Mire célzol ezzel?

– Arra, hogy talán nem ő életed szerelme. Talán nem éri meg miatta elcseszni a nyarad. Talán nem kéne tudatosan kivívni mindenki sajnálatát, miközben valójában jól szeretnéd érezni magad – magyarázta, nekem pedig tátva maradt a szám.

– Szerinted azért vagyok ilyen, mert szeretnék ilyen lenni? Véletlenül sem azért, mert valójában hiányzik a barátom?

– Nem tudom, miért csinálod ezt, csak azt látom, hogy szánalmas. Amit művelsz, arra utal, hogy a szenvedéseddel a tökéletes srác tökéletes barátnőjét akarod eljátszani egy tökéletes kapcsolatban. Ő elmegy, te itt maradsz, nem tudsz élni nélküle. De ha nem erre játszol, annál jobb – vont vállat.

– Ezt nem veled fogom megbeszélni, elhiheted – jelentettem ki mérgesen.

– Hanem kivel? Az üresfejű barátnőiddel? – kérdezte gúnyosan, de végre felállt az ágyamról.

– Lehet. De mindenképpen olyannal, akivel szívesen meg is osztanám – vágtam rá egyből. A nővérem szemében fájdalom villant, de nem szólt semmit, csak kilépett a szobámból. A távozásával nem is tudtam, mit éreztem erősebben, a megkönnyebbülést, vagy a bűntudatot, amit igyekeztem elnyomni magamban.

Ekkor a Messenger videóhívást jelzett, nekem meg majd' kiugrott a szívem boldogságomban, de amikor megláttam, hogy csak Dalma az, csalódottság lett úrrá rajtam.

– Szia – intettem a kamerába morcosan.

– Sziaaa – köszönt vissza Dalma láthatóan jókedvűen, mint akinek fel sem tűnt, hogy milyen hangulatban vagyok. Lehet, hogy tényleg észre sem vette, de ha mégis, tudtam, előbb végig kell hallgatnom, mi dobta fel ennyire a kedvét, aztán foglalkozunk majd velem.

Dalmával úgy tízévesen lettünk legjobb barátnők, újként jött az osztályunkba, és miután észrevettük, hogy ugyanazzal a betűvel kezdődik a keresztnevünk, életre szóló barátságot kötöttünk. Gyerekes, de hát gyerekek voltunk. Kábé nyolcadik végén aztán Dalma egyszer más külsővel jött iskolába, a haját kivasalta, a szemöldöke át volt rajzolva és szempillaspirált hordott, és addig győzködött engem is, míg követtem a példáját. Apu és a nővérem iszonyú dühös volt rám, amiért kicsit változtattam a stílusomon, és eleinte zavart is, hogy a suliban mondanak rólam dolgokat, de idővel teljesen megszoktam. Elfogadtam, mert a népszerűséggel járt. Talán nagyképű ilyen nyíltan kimondani, de igen, tisztában voltam vele, hogy népszerű vagyok, Dalmának hála az lettem. A szőkésbarna, ombre hajával, csokibarna szemével és tökéletes alakjával mindenkit elsőre megvett magának, titkon talán mindig is irigykedtem rá egy kicsit, és hozzá akartam hasonlítani. Mert én a sötétbarna eredetileg göndör – de természetesen vasalt – hajammal, a sötétbarna szememmel és a törpe magasságommal mindig is csak második lehettem, ez tagadhatatlan.

Ezért is ért fel egy álommal számomra, amikor a gimi legnépszerűbb fiúja, a jövő csillaga és legtehetségesebb focistája, Bíró Ádám járni kezdett velem. Miért nem Dalmával? Az évek során megszokhattam már, hogy a legdögösebb srácok mindig az orrom előtt összejönnek a barátnőmmel, én meg maradok a „haverlány".

– Mi történt? – nyomtam el a sóhajomat, pontosan tudva, hogy nem egy pasimentes sztorit fogok hallani. Igen, Dalmának kábé állandóan van barátja – csak a személy nem ugyanaz... –, nem is túl okos lány, de valószínűleg senkinek nem tudna ártani.

– Az egész úgy kezdődött, hogy valaki bekövetett Instán. Már nem ebben van a nagy szenzáció, hiszen tudod, mennyien követnek – nevette el magát, én pedig udvariasan vele nevettem. – De aztán írt is, és már az elején olyan feltűnően flörtölt, hogy... Úristen, majd elküldöm a beszélgetést.

– Szóval alakul valami – foglaltam össze, Dalma pedig ragyogó mosollyal bólintott, a hibátlan fogsora is kivillant.

– Mi az, hogy.

– Hány éves a srác?

– Hááát, ha jól tudom, huszonhárom. De tudod, nem a kor számít – nevetgélt Dalma, de ezúttal nem tudtam vele nevetni. Nem, valóban nem a kor számít, de a hat év korkülönbség még az ő esetében is sok, hiába járt már idősebb fiúkkal is. Mivel nem válaszoltam semmit, Dalma végre igazán rám figyelt. – És veled mizu? Élvezed a nyarat?

– Persze, nagyon élvezem – jegyeztem meg erősen ironikus hangsúllyal, de a barátnőm nem vette a lapot. – Dehogyis, tök szarul vagyok. Tudod, Ádám miatt.

– Ja, persze, tényleg. Hát, csak kibírod valahogy – húzta el a száját, és én is így tettem. – Na, bocs, Dóri, de mennem kell, nem akarom megváratni a srácot. Kitartást – nézett a kamerába utoljára, majd választ sem várva kinyomta a hívást.

– Köszi – motyogtam magam elé, és az ölembe ejtettem a telefonom. Ekkor már tényleg nagyon vártam a barátom hívását.

Az ajtó felé pillantva bosszúsan vettem tudomásul, hogy Kata ismét ott áll.

– Mit. Akarsz. Kata? – kérdeztem behunyt szemmel. – Kérlek, csak áruld el, mit akarsz.

– Tudod, Dóri, én tényleg nem értelek – rázta a fejét komoly arccal, tudtam, hogy ezúttal nem csak húzni akarja az agyam.

– Mit nem értesz rajtam? Nem vagyok egy bonyolult személyiség...

– A sötét, dús és göndör hajad gyönyörű, mégis kivasaltad. A szemöldököd természetes formájában sokkal jobban állt, mégis bele kellett rajzolnod. A szempilláid festék nélkül is extra hosszúnak látszanak, mégis ragaszkodsz a szempillaspirálhoz. Az alakodról visszafogott ruhákban is látszik, hogy kifogástalan, mégis a kelleténél többet mutatsz belőle. Ezer olyan fiú akadna, aki oda lenne érted, és azért, aki vagy, te mégis a suli legnépszerűbb és legszexibb srácát választod, akiről ha jobban megismered, ki fog derülni, hogy bunkó. Sokkal értékesebb és hűségesebb barátokat érdemelnél, mégis elszántan követed ezt a Dalmát, aki abba is bele fog vinni téged, hogy hozzá hasonlóan húszas pasikkal járj csak, és aki még arra sem hajlandó, hogy végighallgassa, ha neked problémád van.

– Mit akarsz ebből kihozni? – kérdeztem rá sem nézve. A szavai fájtak, mégis hallani akartam a folytatást.

– Miért jó ez neked? Nézz rám – lépett elém, én pedig kelletlenül felnéztem a nővérem komoly szemeibe. – Dóri, ez nem te vagy.

– Kata, akadj már le rólam légy szíves – húzódtam hátrébb tőle. De Katát már nem lehetett leállítani, látszott rajta, hogy ki fogja mondani a dolgokat, amiket eddig magában tartott, nem riasztja vissza egy hatalmas vita eshetősége sem.

– Nem, te nem látod magad! Nem azért jöttél össze Ádámmal, mert szereted, te nem vagy szerelmes, egyszerűen elvette az eszed egyrészt a kinézete, másrészt az, hogy ő, a félisten észrevett téged, egyszerűen vágytál az irigy pillantásokra, amiket majd az alsóbbévesek vetnek a tökéletes párosotokra.

– Ne idegesíts, Kata, ne idegesíts fel – figyelmeztettem.

– Jó, hagyjuk ezt a fiút, most nem róla van szó. Hanem rólad, és arról, amit magaddal művelsz. Basszus, ha rád nézek, nem a kishúgomat látom, hanem Dalma hűséges csicskását! – fakadt ki. – Márpedig tudod, mit gondolok Dalmáról.

– Hogy hisztis picsa? Mi van, nővérkém, félsz a szemembe mondani, hogy én is az vagyok? – emeltem fel a hangom, de Kata indulatait ez nem fékezte meg.

– Szerinted anyu mit szólna, ha látna téged? Büszke lenne? Büszke lenne a kicsi lányára, amiért a hülye gimi hülye hierarchiájának tetejére ért, de közben elfelejtett önmaga lenni?! – kiabálta, anyu említésével pedig végleg elszakította nálam a cérnát.

– Ne beszélj úgy anyuról, mintha még én tartoznék neki! Ne beszélj úgy róla, mintha bármilyen közünk is lenne még hozzá! Ne beszélj úgy róla, mintha valaha is szeretett volna minket! – ordítottam, mire Kata végre megszeppent egy kicsit.

– Dóri, ne mondj ilyeneket róla, ő...

– Ő elhagyott minket! Elhagyott, amikor elkezdtem az iskolát, alig voltam hétéves! Itthagyta a két kislányát és a férjét, egy szó nélkül lelépett! Mi az, ami miatt érdekelnie kéne még, hogy mit gondol rólam?! – Olyan dühös voltam, mint anyu távozása óta talán egyszer sem. A jó pár másodperces csend alatt a nővérem szemei megteltek könnyel, majd halkan megszólalt:

– Mert még mindig az anyád.

– Tűnj el. Tűnj innen, hallani sem bírom, ahogy véded őt – utasítottam újra a távozásra, a hangom összevissza remegett a haragtól és az elfojtott fájdalomtól. De nem csak nekem fájt, pontosan tudtam, hogy Kata szenvedett abban a percben, majdnem annyira, mint anyu távozásakor.

Egy további szó nélkül elhagyta a szobámat, nemsokára csapódott a szobájának ajtaja, és talán csak emiatt nem hallottam, ahogy felzokog.

Akárhányszor csak szóba került anyánk, ugyanez volt. Én iszonyú dühös lettem, Katának iszonyúan fájt. Még egy ok, amiért utáltam anyut.

Máig sem igazán értem, hogy történhetett, hogy elhagyott minket, egyik nap még velünk, másnap már nem, apu utólag árulta el, hogy elváltak. De nem kellett volna esetleg normálisan kezelnie ezt? Attól, hogy elköltözött, nem kellett volna legalább hetente meglátogatnia minket? Vagy ha nem is akart többet látni, nem kellett volna legalább elbúcsúznia tőlünk? Minden alkalommal, amikor eszembe jutott, hogy az ember, akit egykor anyámnak neveztem, éppen egy másik apa feleségeként, másik lányok édesanyjaként boldog, remegni kezdtem a dühtől. De nem csak a nővéremnek fájt, nekem talán még jobban is, mint neki. Szerettem anyut, nagyon szerettem, és iszonyúan csalódtam benne, nagyon sírtam, amikor elhagyott. De aztán fokozatosan megkeményedtem, a fájdalomból harag lett, és az a szörnyű, zokogással teli nap már csak egy heg maradt a szívemen. Begyógyíthatatlan, érzékeny heg, de legalább már nem fájt annyira.

A gondolataimból a Messenger jelzése szakított ki, bármennyire is egész nap erre a hívásra vártam, amikor megérkezett, mégis kábán nyúltam a telefonomért.

– Szia, kicsim, végre eljutottam idáig is, hogy felhívhatlak. Rohadt hosszú napom volt... Neked? – hallottam meg végre azt a mély és karcos hangot, ami hatására megnyugodtam, és még egy halvány mosoly is felkúszott az ajkamra. Halvány, mert igen, nekem is hosszú napom volt. Iszonyú jólesett végre beszélgetni vele, mégsem tudtam teljesen felengedni, a nap minden elhangzott szava ott motoszkált a fejemben. Mosolyogtam, nevettem, beszéltem a barátommal, valami mégsem volt rendben. Dóri, ez nem te vagy.

~2018.12.28.