– Juhász Dóra! – harsant mögöttem a nővérem hangja, amikor becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. A gondolataim nagyon messze, egy bizonyos dal, egy bizonyos fiú körül jártak, így összerezzentem a nevem hallatán, és félve fordultam szembe Katával. Nem volt jó kedvében, és tudtam, a nővérem elég veszedelmes tud lenni, ha nincs jó kedvében. – Mi a... – harapta el a mondatát, amikor az arcomra tévedt a tekintete.

– Mi van? – néztem rá megütközve, fogalmam sem volt, mi döbbentette meg ennyire rajtam.

– Mi történt? – fürkészett aggódva, és ekkor rájöttem, hogy mi is lehet a baj. A Patrikkal való találkozásom elfeledtetett velem minden mást, többek között azt is, hogy egyáltalán miért hívtam, azt is, amit Dalmától megtudtam a plázában, még az Ádámmal való telefonbeszélgetésemet is. Pedig ezeknek következménye ott virított az arcomon, méghozzá a sírástól lefolyt és elkenődött smink formájában.

– Ja, ez semmiség – legyintettem, miközben megtöröltem a szemem. Az ujjaim kissé feketék lettek, de nem vettem róla tudomást.

– Oké, ha semmiség, akkor ráér azután is foglalkozni vele, hogy leszedtem a fejed – tért vissza a szigorú testvér szerephez, ami igazán rémisztően állt neki.

– Mégis mit vétettem?

– Hogy mit? – Szinte még végig sem mondtam a kérdést, Kata már félbe is szakított. – Királykisasszony, ha nem tűnt volna fel, tizenegy óra elmúlt! Arról volt szó, hogy elmész Dalmával plázázni, vagy csevegni, vagy franc tudja hová, de semmiképpen sem világgá! – förmedt rám. – Az SMS-emre nem válaszolsz, a telefont felvenni luxus, mondd, mégis miért vitted magaddal, ha nem lehet azon keresztül elérni?

– Le voltam némítva – védekeztem ösztönösen, de Katát nem hatotta meg, nagyon belelendült a szent beszédbe.

– Szerinted ez indok? Hazajöttem, arra számítottam, hogy a szobádban fogsz fetrengeni, miközben felváltva bámulod a Riverdale-t, meg Ádám szexi profilképét, ehelyett nem voltál sehol, nem jelezted sehogy, hogy hol vagy és a telefont nem vetted fel. Veled ellentétben én szóltam apunak, hogy lelépek egy időre, így ő nyugodtan feküdt le aludni, nem akartam felébreszteni azzal, hogy a kisebbik lánya eltűnt, mint a kámfor, így viszont majd' megőrültem az idegességtől. Basszus, Dóri, azt hittem, elraboltak! – méltatlankodott, és bár elismertem, hogy az aggodalma minimális szinten jogos volt, nem voltam képes visszafojtani a nevetésem.

– Kata, te őrült vagy – ingattam a fejem vigyorogva.

– Ahj, nem igaz, hogy nem veszel komolyan. Nem is tudod, min mentem keresztül az elmúlt egy órában – sóhajtott színpadiasan, és egy lágy csuklómozdulattal letörölte a homlokáról a képzeletbeli izzadtságcseppeket. Erre még jobban röhögni kezdtem, és szerencsére már nála is megtört a jég, halvány mosollyal nézett. – Na, elég a hülyülésből. Szeretném hallani, hogy hol jártál. És legfőképpen azt, hogy ez kinek köszönhető – bökött a lesírt sminkem felé. – Megverjem? – kérdezte félig viccből, elszánt arca azonban elárulta, hogy nem csak hülyéskedik. A mi kapcsolatunk egyszerűen ilyen volt, sokat piszkáltuk egymást, azt azonban nem tűrtük, ha más piszkálja a testvérünket.

– Dehogy – csóváltam a fejem mosolyogva, és ahogy a Dalmával való találkozásra gondoltam, hirtelen ólomsúlyú fáradtság tört rám, nem éreztem magamban elég erőt arra, hogy még egyszer felidézzem a történteket, és tartottam tőle, hogy ha mégis megteszem, nem bírom majd ki újabb sírás nélkül. Meg aztán nem is szívesen dörgöltem volna Kata orra alá, hogy igaza volt. A nővérem sosem szívlelte Dalmát, és mindig mondogatta, hogy közel sem olyan jó barátom, mint azt hiszem, egyszer koppanni fogok emiatt. És végül pont úgy lett, ahogy mondta. – Azért maradtam ilyen sokáig, mert Patrikkal voltam.

– Ő bántott meg? – döbbent le, bár nem ismerte Patrikot, még számára is képtelenségnek tűnt, hogy az a fiú bántson másokat.

– Neeem, dehogy. Ő csak...

– De egyáltalán hogyhogy vele voltál? – vágott közbe Kata türelmetlenül, mielőtt megmagyarázhattam volna a dolgokat. – Nem Dalmával mentél?

– De igen, ezt szerettem volna elmondani – sóhajtottam. Fogalmam sincs, mivel sikerült rászánnom magam, de végül nekiláttam, hogy elmeséljek mindent Katának.

Még én is meglepődtem azon, hogy milyen jól bírtam. Talán a Patrikkal való találkozásom volt rám pozitív hatással, meg hogy azt mondta nekem értékes vagyok, mert már nem fájt annyira Dalmáról beszélnem. Persze, azért nem jutottam túl ilyen könnyen az átejtésén, de a seb a szívemen már elkezdett varasodni.

– Hülye kis liba! – hördült fel Kata, majd megeresztett egy durvább káromkodást is. – Mindig mondtam neked, hogy egyszer ez lesz, annak a lánynak semmi sem számít a hírnéven és persze önmagán kívül, miért éppen te lennél az, akivel kivételt tesz, és nem gázol keresztül rajta? – mérgelődött.

– Jó, oké, te megmondtad, neked volt igazad. Nagyon szeretted volna már ezt hallani a számból, igaz? – forgattam a szemeimet.

– Bevallom, vártam már ezt a pillanatot – biccentett elégedetten. – Már érthető, hogy miért kenődtél el ennyire – komolyodott el újra, el tudtam képzelni, a gondolataiban éppen milyen szörnyűségeknek veti alá Dalmát.

– És itt még nem volt vége – tettem fel a mutatóujjam, majd elmeséltem a történet azon részét is, amelyben felhívtam Ádámot, aki nemes egyszerűséggel lepattintott. – Igen, jól hallottad, lepattintott, azzal az indokkal, hogy nem fontos, majd később megbeszéljük – sütöttem le a szemem. – Igaz, nincs okom rá, hogy haragudjak Ádámra, hiszen amikor lefeküdt Dalmával, még semmi nem volt köztünk és az érzéseimről sem tudott, de... akkor is rosszulesett.

– Csodálod? – tárta szét a karját a nővérem dühösen. – Az ő esetében nem az a lényeg, hogy mit csinált Dalmával, hanem hogy mit csinált ma veled. Tisztán hallotta, hogy bőgsz, hogy szét vagy esve, sejthette, hogy kábé ő az egyetlen, aki meg tudna nyugtatni, mégis lepattintott. És nem, nem mentség az sem, hogy éppen edzése volt. A barátnő az barátnő, nem igaz, hogy nem tudja félretenni érte a hülye focit...

– Jó, azért ez nem olyan véresen komoly bűn. Ami igazán fájt, az Dalma volt, Ádám csak a kegyelemdöfést adta meg, különben nem csinált semmi rosszat. Valósággal lubickol abban, ami most történik vele kint Amerikában, tudod, ő a nagy sztár, edzés követ edzést... Neki most ez legfontosabb, és nekem ezt el kell fogadnom – mondtam ki az előre kigondolt mondataimat, amiket arra az esetre találtam ki, ha a nővérem szidni kezdené a barátomat.

– Jaj, Dóri, hagyjuk már a nagy szavakat! – szólt rám Kata hevesen. – A napnál is világosabb, hogy valójában nem ezt gondolod, nem ezt érzed, csak azért mondasz ilyen baromságokat, mert egy tökéletes kapcsolat látszatát akarod kelteni. De ez egyszerűen beteges!

– Oké, most van az a pont, ahol ideje mennem – hátráltam pár lépést, de hiába igyekeztem, Kata mondatai bekúsztak az agyamba, nem tudtam lepergetni őket magamról.

– Menekülj csak – legyintett, mintha semmit sem számítana. – Az én véleményem elől bármeddig el tudsz futni, de az igazság elől már nem sokáig. – Döbbenten néztem a nővéremre, a szavai valósággal sokkoltak, és bár nem vallottam volna be, féltem, hogy esetleg igazak.

– Ez para volt – jegyeztem meg, mire csak megvonta a vállát.

– Néha az igazság para. Na, de hogyan is kerültél Patrikhoz? – váltott témát.

– Miután Ádám segítségére nem számíthattam, téged akartalak riasztani, de láttam, hogy elmentél a koleszosokkal, így felhívtam Patrikot. Öt percen belül ott volt a sportcsarnoknál.

– Na tessék, így kell ezt csinálni – csettintett Kata. – Nem ám lepasszolni a foci kedvéért. És mit csináltatok?

– Öhm, beszélgettünk – mondtam feszengve. Bár Patrik nem mondta ki, hogy ez titok lenne, valószínűleg nem szerette volna, hogy beavassam a nővéremet a családi helyzetébe és a múltjába. – Magam alatt voltam Dalmáék miatt, de Patrik sokat segített.

– Hihetetlen, hogy mindig tud hatni rád. Ha két héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, te képes leszel megváltozni valaki más kedvéért, tuti kiröhögöm...

– Először is, még nem változtam meg. Másodszor, nem Patrik kedvéért próbálok változni, csak a segítségével. Ez azért nem mindegy – javítottam ki.

– Hát jó – adta meg magát Kata. – De azért elég szimpatikus nekem ez a Patrik. És ne tagadd, neked is az.

– Igen, nekem is szimpatikus. Kata, tudom, mire gondolsz, de ez nem fog bekövetkezni – állítottam le a nővéremet, amikor vigyorogni kezdett.

– De de – bólogatott jókedvűen. – Be fog, meglátod...

– Jó éjt, Kata! – szakítottam félbe jó hangosan, majd a röhögésével nem törődve elindultam a lépcső felé.

Biztos voltam benne, hogy bármit is csinál Patrik, bármilyen sugárzóan mosolyog rám, bárhányszor rohan segíteni, ha bajban vagyok, bármilyen mértékben képes is megváltoztatni, nem fogom otthagyni érte Ádámot. Hiszen Ádám tagadhatatlanul helyesebb, menőbb, tehetségesebb volt. Csak utólag jöttem rá, hogy mennyire felszínes, szemét és kezdetleges gondolkodásmód volt ez a részemről.

A szobámban sóhajtva dőltem végig az ágyamon, a kialakult csend különösen békésnek hatott a maratoni hosszúságú nap után. Éppen kezdtek volna elnehezedni a szempilláim, amikor a telefonom jelzése félbeszakította az idillt. Lendületből felültem és döbbenten néztem az Ádám által kezdeményezett Messenger-hívásra, eddig minden alkalommal azonnal rányomtam a fogadásra, alig vártam, hogy hallhassam a barátom hangját, ekkor azonban nem keveset tétováztam. Nem számítottam rá, hogy a történtek után még felhív aznap, hiába beszéltük meg ezt előzetesen. Mit mondok majd neki? És ő mit mond majd nekem? Ugyanannyira szerettem volna hallani a magyarázatát, mint amennyire nem, tartottam attól, hogy esetleg fájni fog, amit hallok, azonban ha nem hallok semmit tőle, az ugyanannyira rossz lehetett.

A francba, ő a barátom! – embereltem meg magam, aztán rányomtam a videóhívás fogadására.

– Szia, Dóri – üdvözölt Ádám. A köszönést hallva akaratlanul is összefacsarodott kicsit a szívem, semmi "kicsim", semmi becéző nem volt benne, amitől egy kicsit is bensőségesebbnek éreztem volna a köztünk lévő kapcsolatot. De az általános örömöt is éreztem, amit minden alkalommal, amikor megláttam a barátomat, mert ő mégiscsak az én barátom volt. Mint mindig, ekkor is fantasztikusan nézett ki, kék szemeibe nézve szinte elolvadtam, sötétbarna haja tökéletes séróba volt állítva, olajbarna bőre csak még kreolosabb lett, mióta Amerikába ment.

– Szia, Ádám – köszöntem vissza zavartan, majd éppen elkezdtem volna mondani valamit, hogy ne álljon be köztünk kínos csend, amikor Ádám megelőzött.

– Várj, Dóri, mondanom kell valamit – közölte... türelmetlenül? Izgatottan? A szívem a torkomban kezdett dobogni, és a sírógörcs kerülgetett a gondolatra, hogy esetleg szakít velem.

– Ádám, kérlek ne. Sajnálom, hogy kiakadtam. Meg tudjuk oldani – kezdtem könyörögni, idegességemben a körmeimmel a tenyerembe vájtam.

– Tessék? – kérdezte Ádám döbbenten. – Miről beszélsz?

– Ja, te... Semmi – legyintettem, a megkönnyebbülés szétáradt a mellkasomban, hogy mégsem akar szakítani.

– Jó, akkor vegyük úgy, hogy ez a beszélgetés most kezdődött – röhögte el magát, majd újra komolyan nézett a kamerába. – Dóri, mondanom kell valamit.

– Igen?

Pár másodpercre elfordította rólam a tekintetét, hallottam, hogy a háttérben kattintgat egy laptop egerével, majd egy utolsó kattintás után visszafordult hozzám és mélyen a szemembe nézett. Aztán... a laptopjából felcsendült a The Bangles Eternal Flame-jénak karaoke változata, Ádám pedig énekelni kezdett. Először totálisan ledöbbentem, aztán a szívemet melegség töltötte el, végül amikor meghallottam a gimi legmenőbb diákjának dörmögős mély hangján a romantikus dalt, kitört belőlem a röhögés. De természetesen próbáltam visszafojtani, nehogy megszentségtelenítsem Ádám zseniális produkcióját, de amikor már a refrént nyüszítette és óbégatta felváltva, a könnyeim folytak a röhögésről.

– "Is this burning an eternal flame?" – "énekelte" el az utolsó sort, majd vigyorogva nézett rám. Kellett egy kis idő, amíg összeszedtem magam és lecsillapodtam, a fejemre levakarhatatlan mosoly költözött.

– Meg nem mondtam volna, hogy kívülről tudod ezt a számot – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott.

– Nem is tudtam pár órával ezelőttig – vont vállat gyönyörű mosollyal, én pedig azt hittem, a boldogság szétfeszíti a szívem. Miattam képes volt megtanulni egy csöpögősen romantikus dalt! – Mit ne mondjak, szenvedtem közben, rohadtul elcsépelt a szöveg, a dallam, meg az egész szám... De úgy voltam vele, hogy ennyit simán megér a dolog... Ennyit simán megérsz te – mondta ki nyíltan. Ebben is annyira különbözött Patriktól, ő mindig szemrebbenés nélkül vallott szerelmet, míg a szőke már attól fülig pirult, ha egyszer megdicsértem.

– Ádám, nem is tudom, mit mondjak. Nagyon jólesik, tényleg – kerestem a szavakat zavartan.

– De tudod, mi a gáz? – szólalt meg tűnődve. – Hogy valószínűleg halláskárosodást szenvedtek a szomszédaink.

– Nem, Ádám. Az a gáz, hogy a mieink is – javítottam ki, mire elröhögte magát. – De komolyra fordítva a szót... Ezt most tényleg nagyon köszönöm. Azt hittem, szakítani akarsz velem – vallottam be feszengve, mire Ádám döbbenten nézett rám.

– Mi? Ezt meg honnan gondoltad?

– Hát... Tudod, a mai. Nem igazán kaptam választ, és ez kicsit fura volt...

– Választ mire? Hogy Dalmát szerettem-e helyetted? – kérdezte komoran, én pedig csak biccentettem. – Na jó, figyelj. A két esetnek semmi köze egymáshoz. Igen, elismerem, lefeküdtem vele, mert miért ne tettem volna meg? A meccs után boldog voltam, úgy éreztem enyém a világ, Dalmával pedig jól éreztem magam, de semmi több. Ő sem akart tőlem semmit, és én sem tőle, főleg azután, hogy felfigyeltem rád, és beléd szerettem. Ő csak egy lány, akivel lefeküdtem, te viszont a lány vagy, akit szeretek. – Ádámnak sosem volt azzal gondja, hogy kifejezze önmagát, a közhiedelemmel ellentétben, miszerint a legmenőbb diákok buták, Ádám mindig nagy dumás volt, bármit is gondolt, kit tudta mondani, szemrebbenés nélkül beszélt az érzéseiről is, és ahogy ezt ekkor is tette, pár mondattal képes volt megoldani a problémáimat. Tényleg ennyire egyszerű lenne? Igen, valószínűleg tényleg ennyire egyszerű volt, és már én is nevetségesnek éreztem, hogy azt feltételeztem, a kis futókalandjuk érzelmekre épült.

– Imádom az ilyen nyílt pillanataidat – jegyeztem meg pironkodva, Ádám pedig csak sugárzóan mosolygott rám.

– Ami igaz, azt ki kell mondani. Nagyon zsúfolt napom volt ma, és egy igazi barom voltam veled délután, de szeretlek, kicsim.

– Én is szeretlek – válaszoltam kicsattanó boldogsággal.

Ádámnak ezután el kellett mennie, és már nekem is egyfolytában leragadt a szemem, a napom eleje pedig elképesztő távolinak tűnt.

Pár perccel később levakarhatatlan vigyorral oltottam le a lámpámat és vetettem magam az ágyra, hiába kerültem rögtön félálomba, nem voltam képes nem mosolyogni. Abban a tudatban aludtam el, hogy nekem van a világon a legtökéletesebb, legjobb, legmenőbb barátom, a kétségek, amelyek a nyári szünet eleje óta kínoztak, hirtelen megszűntek létezni. Ekkor újból tökéletesnek éreztem az életemet, megfeledkeztem a dolgokról, amiket korábban már beláttam, például, hogy az értékrendem nem igazán egészséges, megfeledkeztem az igazán lényeges tényezőkről, megfeledkeztem az élet apró csodáiról, a szép oldaláról, de még Patrikról is. Megfeledkeztem a fiúról, aki fejvesztve rohant segíteni, amikor bajban voltam. Olyan dolgokat helyeztem előtérbe, amik nem fontosak, és olyanokat háttérbe, amik igazán azok. Távol álltam még tehát a megváltozástól. 

~2019.01.26.