A kapunk előtt megállva nagy levegőt vettem, a tüdőm megtelt a kora reggeli friss levegővel. Most az egyszer igazat kellett adnom a nővéremnek, ezt a nyári levegőt tényleg élmény volt belélegezni, az összképet ezúttal a kipufogógáz sem ronthatta el. Érződött, hogy a hőmérséklet durván fel fog szökni délutánra, talán éppen ezért volt üdítő a hűvös levegő.

A madarak csicseregtek, a nap sütött, a szél lágyan fújt, vagyis szebb reggelre lehetséges sem lett volna ébredni, mégsem voltam túl rózsás hangulatban. Talán már magyarázni sem kell, miért...

Sóhajtva húztam össze magamon az elnyűtt szürke pulcsim, elindítottam egy lejátszási listát a telefonom és sétára indultam, bár úti célom nem volt.

Zseniális nyári programomból már jó pár pontot kihúztam, például az antiszoc módjára egész napos sorozatnézést, Ádám nevének szuggerálását a Messengeren – hátha elérhető lesz –, az ágyamon való heverészést, a szenvedős gondolatokat, és hülye kérdés ismételgetését, vagyis hogy „Mégis hogyan fogom kibírni a nyarat?", egy valami azonban határozottan hiányzott. A számok hallgatása, amik rá emlékeztettek, amikről készséggel elhittem, hogy rólunk szólnak, esetleg pont nekünk írták őket. Nem tudom, ezzel pontosan mit akartam elérni, de biztos nem azt, ami lett belőle, vagyis hogy már nem csak a gondolataim kilencven százalékát töltötte ki a barátom, hanem megállás nélkül csak rajta járt az eszem.

Abból, amit tegnap a nővérem mondott rólam, sok mindennek volt alapja, egynek azonban biztosan nem. Tudtam, hogy azzal kapcsolatban, amit rólam és Ádámról mondott, tévedett. Szerettem Ádámot, életem legboldogabb napja volt, amikor megkért, hogy legyek a barátnője, és azt is meg tudtam volna szokni, ha minden hetem úgy telne, mint az az egy, ami a szünet előtt még visszavolt a suliból. Mivel ő volt a gimi legdögösebb fiúja, és éppenséggel én sem voltam népszerűtlen, a járásunknak hamar híre ment, és pár napon keresztül szinte csak rólunk beszélt mindenki. Volt, aki irigykedve, de szerencsére olyan is akadt, aki mosolyogva nézett a párosunkra, egy valami azonban minden tekintetben közös volt: a csodálat. Mi voltunk az álompár, a tökéletes kapcsolat két tagja, azt hiszem mindenki arról álmodozott, hogy egyszer legyen valakije, akivel olyanok lesznek, mint mi.

Aztán megtudtam, hogy Ádám elrepül Amerikába, méghozzá futballozni, a focicsapat többi tagjával, mivel megnyertek valami tornát. Egész jól fogadtam, egészen addig, amíg el nem árulta azt is, hogy ez nem csak egy kiruccanás, ők bizony három hónapon keresztül másik kontinensen fognak focizni. Nem előtte akadtam ki, kibírtam addig, amíg kettesben maradtam Dalmával, akkor azonban rendesen kifakadtam. Merthogy én életem nyarának képzeltem ezt, a tökéletes három hónapnak, amit a tökéletes barátommal fogok tölteni, ehelyett tessék, mi lett belőle. Azt hiszem, akkor határoztam el, hogy szenvedéssel fogom tölteni az időt.

Ahogy a fülemben felcsendült ByeAlex Feketéjének refrénje, akaratlanul is azonosítottam magam és a helyzetemet a dalszöveggel. Feketének, üresnek, nem önmagamnak éreztem magam. Hiába volt egy tökéletes barátom, hiába voltam népszerű, hiába voltak a suli legmenőbb lányai a barátnőim, hiába néztem ki jól, valami hiányzott. Fekete voltam és fakó, vágytam valami színre, valamire, ami megváltoztat, valami csodára, ami egésszé tud tenni.

És bármilyen különös, imáim meghallgatásra találtak, az élet ugyanis ezen a napsütéses, gyönyörű reggelen elém sodorta életem legnagyobb csodáját.

A sportcsarnok elé érve döbbenten lassítottam, majd álltam meg, nem tudatosan jöttem erre, mégis itt kötöttem ki. Talán csak a megszokás miatt, az elmúlt két hétben többször jártam itt, mint egész addigi életemben, ugyanis Ádámék minden edzését és mérkőzését megnéztem. Pár másodpercnyi hezitálás után végül megvontam a vállam és a bejárat felé vettem az irányt, ha már eljöttem idáig, nem akartam csak úgy visszafordulni. Talán életem legjobb döntését hoztam meg azzal, hogy nem mentem akkor haza.

A gondolataimba mélyedve sétáltam végig a folyosón, ami a bejárattól a csarnokhoz vezetett, majd az ajtóban megálltam és a falnak dőlve térképeztem fel a terepet. A fülemben szóló zene mellett is hallottam a focilabda pattogását, és elgondolkozva néztem a bemelegítő csapatot. Körben álltak és passzolgattak, a kör közepén álló két játékos pedig igyekezett megkaparintani a labdát. Annyiszor láttam már ezt Ádáméknál...

A látóterembe ekkor belépett egy fiú, valószínűleg mögülem érkezett, a két kezével hadonászott és a szájával ezt formálta: „Hahó!" Valószínűleg már nem egyszer szólíthatott, de a zene és a gondolataim miatt nem vettem észre.

Kapkodva kihúztam a fülemből a fülhallgatót, majd zavartan vettem tudomásul, hogy az előbb még cicázó fiúk mind felénk fordultak és kérdő tekintettel méregettek. Valószínűleg az előttem álló srác kiabálása keltette fel a figyelmüket, és nem igazán értették, hogy mit is keresek én itt.

– Hát ez meg ki? – kérdezte az egyikőjük, én pedig zavartan álltam egyik lábamról a másikra. Valószínűleg képtelen lettem volna kimagyarázni magam.

– Semmi gond, ismerem – nyugtatta meg a többieket az előttem álló fiú, hogy nem egy idegen csaj sétált be egy idegen focicsapat edzésére. Pedig a valóság pontosan ez volt. A többiek egy bólintással nyugtázták a kijelentést, majd mintha mi sem történt volna, folytatták a játékot, a megmentőm pedig intett, hogy kövessem őt a folyosóra. – Ugye tisztában vagy vele, hogy ide nem sétálhatsz be csak úgy? – kérdezte. Ekkor végre volt időm szemügyre venni, hogy kivel is beszélek. Ádám után kissé furcsa volt olyan fiú előtt állni, aki nem húsz centivel nagyobb nálam, a srác úgy százhetvenöt lehetett. Olyan élénkzöld tekintetnek volt a birtokában, amilyet én még nem láttam – leszámítva persze Daemon Black-et a Luxen-sorozatból –, a szőke haja pedig rendezetlenül kunkorodott összevissza, legszívesebben kinyújtottam volna a kezem, hogy beletúrhassak. Erre a gondolatra persze elszégyelltem magam, aki jár valakivel, az mégse törje ilyeneken a fejét. Alkatra egyáltalán nem volt túlgyúrt, de csont és bőr sem, bár a pulcsija miatt erről nem sokat tudtam megállapítani. Akaratlanul is Ádámhoz hasonlítottam, ez pedig kiemelte, hogy a srác egyáltalán nem volt tökéletes, a kisugárzása egyedi volt és ennek ellenére édes. Ezt erősítette az is, hogy bár a kérdése dühöt, felelősségre vonást indokolt volna, érdeklődve fürkészett, mint aki attól tart, hogy eltévedtem.

– Öhm... – köszörültem meg a torkom, kissé túl sok idő ment el a szemügyrevételével. Szőke szemöldökeit felvonta, mire zavartan beletúrtam a hajamba. Éreztem, hogy bénán nézek ki, az elnyűtt pulcsim és egy bő rövidnadrág volt rajtam, a hajamat nem vasaltam ki, így göndörödött mindenfelé, és egy deka sminket nem viseltem. – Szóval én... – törtem a fejem a megfelelő magyarázaton, végül azonban feladtam, és úgy döntöttem, őszinte leszek a sráccal. – Csak nosztalgiázni jöttem – böktem ki.

– Te is fociztál? – nézett végig rajtam csodálkozva, én pedig próbáltam nem felkapni a vizet.

– Nem én, a barátom. Illetve még mindig focizik.

– Akkor nem értem – ráncolta a homlokát. – Azért vagy itt, mert őt keresed?

– Nem, mondtam, hogy csak nosztalgiázom – közöltem bosszúsan, pontosan tudva, hogy mennyire röhejes lehetek. – A barátom focizik, de most Amerikában van, én meg idejöttem, mert hiányzik.

– Mert nem jön vissza? – találgatott tovább.

– De visszajön! – förmedtem rá. Akármilyen aranyos is volt a srác, már ismeretségünk első percében sikerült felidegesítenie.

– A közeljövőben?

– Úgy is lehet mondani – dünnyögtem, pedig augusztus végét mindennek éreztem, csak nem közeljövőnek.

– Akkor? – tárta szét a karját tanácstalanul, én pedig végképp elvesztettem a türelmem.

– Fogalmad sincs semmiről! Könnyű hülyének nézni úgy, hogy nem tudod a hátterét, de ha a helyzetemben lennél, tutira összeroppannál! – förmedtem rá, a srác pedig először láthatóan megszeppent, majd halvány mosoly kúszott az ajkára. Bármennyire is titkolni akarta, és bármilyen félénk mosoly is volt, még jobban felment bennem a pumpa. Ez a fiú csak ne mosolyogjon rajtam, bármilyen édes is a félénkségével, biztosra veszem, hogy egy nyomi! – Tudod mit? Akkor elmesélem. Én hülye, naiv kislány úgy készültem, hogy életem legszebb nyara lesz ez. Hogy majd minden napját a barátommal fogom tölteni, elmegyünk együtt nyaralni, romantikusan sétálgatunk a hűvös nyári estéken, reggelente az ő szerelmetvalló üzeneteire fogok ébredni, azt hittem, hogy majd a cuki fotóinkkal tele lesz a Facebook, az Insta meg a Snapchat, és a kommentek csak záporoznak, azt hittem, majd bemutat a szüleinek és én őt apunak, ezzel pedig végleg megpecsételjük kapcsolatunk hibátlanságát, úgy gondoltam, esetleg majd elmegyünk együtt a Szigetre, vagy bárhová, ahol tudunk egyet tombolni együtt, és még sorolhatnám, mennyi mindenről álmodoztam, még sorolhatnám, mennyi vágyam nem valósult meg, és most nézz csak rám. A tökéletes helyett a nyaram egy nyomié, egész nap be vagyok zárkózva a szobámba, sorozatokat nézek, csöpögősen romantikus filmeket bámulok, egész nap a barátom jelentkezésére várok, nagy nehezen végighallgatom a barátnőm bonyolult szerelmi életét, és próbálok nem bunkó lenni a nővéremmel, az egyetlen személlyel az életemben, aki törődik velem, elfogad annak, aki vagyok, és feltétel nélkül szeret. Kihagytam volna valamit? Ja, igen, és hallgatom a zenéket, amik rá emlékeztetnek, de ez rohadtul nem válik be, csak még jobban hiányzik, így muszáj lesz kihúznom a szenvedős programomból – hadartam bosszúsan, annyira belefeledkeztem a szenvedésem ecsetelésébe, hogy a nagymonológom alatt szinte el is felejtettem, hogy van társaságom. Biztos voltam benne, hogy a kirohanásommal valósággal sokkoltam ezt a félénk fiúcskát, ránézve azonban nem ezt tudtam megállapítani. Zöld szemeivel komolyan nézett rám, a szemöldökét összevonta, láthatóan azon gondolkodott, hogy mondja-e, amit akar, vagy inkább hallgasson. Fogadni mertem volna, hogy hallgat, a suliban menőként nem szoktam hozzá, hogy bárki is igazán őszintén szóljon hozzám.

– Ééértem – bólintott elnyújtva a szót. – Szóval olyan mértékű veszteség ért, mint az irigykedő kommentek záporozásának hiánya? Komolyan el kell viselned, hogy nem rólad szól az egész nyár, szembesülnöd kell a ténnyel, hogy a sulidban rajtad kívül is van élet? Meg kell tapasztalnod, hogy milyen, amikor nem te vagy a középpontban? Ijj, ez baromi rossz lehet – szisszent fel, de a mondatait átitató irónia a napnál is világosabb volt. – Igazad volt, tényleg összeroppannék, ha a helyzetedben lennék. Ez borzasztó – tette hozzá gúnyos mosollyal. A meglepettségtől először szóhoz sem jutottam, rég volt már, hogy a nővéremen kívül valaki így beszólt volna.

– No lám, a félénk kisfiúnak kinyílt a szája – vontam fel a szemöldököm, ő ezzel párhuzamosan vonta össze az övéit.

– Egy szóval sem mondtam, hogy félénk kisfiú lennék.

– Látszik rajtad, de rendesen. Lefogadom, hogy a sulidban nem a népszerűek táborát erősíted – csóváltam a fejem. Ezzel a mondattal a legtöbb diák kedvét elvettem volna a további vitától, de az övét nem sikerült. Nem, ő más volt, ő tudott küzdeni, ha kellett, kiállt magáért, bármilyen visszahúzódónak tűnt is első látásra.

– A te szegénységi bizonyítványod, hogy ez alapján ítéled meg az embereket – vont vállat, erre pedig ismét nem tudtam mit mondani. A srác tekintete ekkor kissé ellágyult, és a kedvesebbik hangját vette elő. – De most komolyan. Kit érdekel, hogy hányan követik a neten az életed? Kit érdekel, hogy mások milyennek látják a kapcsolatod?

– Hát engem! – vágtam rá. – Igenis fontos, hogy az ember népszerű legyen egy iskolában, látom a diákokat, akiknek nem sikerült elérni ezt, és őszintén nem akarok a sorsukra jutni.

– Miért nem? – ráncolta a homlokát. – Igaz, nincsen annyi követőjük egyik közösségin sem, mint mondjuk neked. Nincsen tökéletes pasijuk, barátnőjük, se népszerű haverjaik. De igazbarátságokat kötnek egymás között, ha találnak maguknak valakit, akkor a veszélye sem áll fenn, hogy az kirakatkapcsolat lesz, és ha vannak olyan okosak, akkor egy cseppet sem zavarja őket a népszerűtlenségük. Tudják, hogy az életben nem ez számít, vannak sokkal fontosabb dolgok. Te tisztában vagy ezzel? Mert bocsáss meg, de a kirohanásod alapján az értékrended eléggé nyakatekert és kissé beteges.

– Mi az, hogy beteges? – háborodtam fel újra. – Mi azon a beteges, hogy szeretem a barátomat és rosszul viselem, hogy elment?

– Nekem nem úgy jött le, hogy ez a bajod – csóválta a fejét mosolyogva. – Te csak a tökéletes nyaradat siratod, az irigy hozzászólásokat, amiket nem kaphattál meg, a hibátlanságot, ami számodra a legfontosabb. Ha valóban annyira szeretnéd a barátodat, az a sok kilométer sem akadályozna meg, hogy boldog legyél, ha pedig mégis magad alatt vagy, nem azon lennél, hogy minél több ember lássa a szenvedésedet.

– Oké, elég volt, semmi kedvem tovább folytatni a beszélgetést – tettem fel a kezem, nem is tudtam, mit éreztem erősebben: a döbbenetet, a haragot vagy a megbántottságot. – Idejöttem, hátha kicsit jobban fogom érezni magam, ehelyett csak hozzám vágtak jó pár sértést. A viszont nem látásra, kisfiú – fordultam meg gondolkodás nélkül, és elindultam a kijárat felé.

– Hé, várj egy kicsit – szólt utánam, a hangja megint nagyot változott. Közel sem volt olyan mély, mint Ádámé, de éppen ettől lett gyengéd, és ekkor tele volt bűntudattal. Az arca is erről árulkodott, mintha legszívesebben visszaszívna minden elhangzott szót. – Őszintén sajnálom, nem akartalak megbántani.

– Hát, pedig sikerült – motyogtam lesütött szemmel, és mire legközelebb felnéztem, a szőkeség már közvetlenül előttem állt, mentolos illata megcsapott. Kellemes illata volt, ami egyszerre nyugtatott és rémisztett meg.

– Nagyon sajnálom. – Lehetetlenségnek tűnt ennél őszintébben bocsánatot kérni. Ez a fiú túl kedves. Kelletlenül bólintottam egyet, jelezve, hogy bocsánatkérés elfogadva. – Csak egyszerűen bosszantó, hogy itt áll előttem egy eredetileg természetes, és tagadhatatlanul értékes lány, akit ennyire beszippantottak a külsőségek. – A szavait hallva muszáj volt felnéznem az arcára, de amint megtettem, zavarba is jöttem. A zöld szempár szinte ragyogott, ahogy az arcomat vizslatta, és ami a legmeglepőbb, hogy ez a srác úgy nézett rám, mintha valami különösen szépet látna. – Tudod, mit? Segíteni fogok neked – jelentette ki elszántan.

– Mármint miben?

– Segíteni fogok, hogy nyár végére, mire a pasid visszajön, megtaláld az igazán fontos dolgokat az életedben és őszintén tudd szeretni őt – fejtette ki, és bár ő mosolygott, bennem újra fellobbant a harag.

– Ne kezelj úgy, mintha valami pszichés beteg lennék, segítségre sincs szükségem. Szeretem a barátomat.

– Nem is mondtam, hogy nem szereted. De nem önmagáért szereted, hanem a felhajtásért, ami vele jár. Jó, bocs, ez megint erős volt – előzte meg a kirohanásomat, és zavartan beharapta a száját. – Csak hagyd, hogy segítsek. Világos, hogy nem érzed jól magad.

– Jó, rendben – egyeztem bele rövid mérlegelés után. – Legalább addig sem gondolok annyit Ádámra – szaladt ki a számon meggondolatlanul. A szőke sok mindenben hasonlított a nővéremhez, ha nem tett ellene, az érzései ugyanolyan őszintén és nyíltan ültek ki az arcára, mint Katának. Ő azonban – Katával ellentétben –, ha akarta, el tudta rejteni, hogy mit érez, talán csak emiatt nem láttam kristálytisztán, ahogy végigsöpör rajta a megbántottság. Ha ő mondta volna nekem ugyanezt, vagyis ha burkoltan közölte volna velem, hogy figyelemelterelő eszköznek azért jó vagyok, de csak emiatt tart maga mellett, biztosan faképnél hagytam volna. – Nem úgy értettem, sajnálom – szabadkoztam rögtön. Ilyen hamar még a nővéremnek sem sikerült elérnie soha, hogy bűntudat kerítsen hatalmába, mint ennek a nyomi, szöszi srácnak.

– Semmi gond – legyintett, mint aki lapozott egyet, és máris túljutott az előző oldal kellemetlen eseményein. Nem úgy nézett ki, mint aki rutintalan a művelet elvégzésében. Habár már nem olyan jókedvűen mosolyogva, de legalább lelkesen nézett rám. – Meglátod, az élet apró csodái ott vannak körülöttünk, csak nyitott szemmel kell járni, hogy észrevegyük őket – fejtegette, mire akaratlanul is elnevettem magam.

– Honnan szedted ezt az idézetet?

– Ó, drágám, ez tapasztalat. – A szemei olyan nagyon ragyogtak, hogy a mosolyom még az sem tudta leolvasztani, hogy éppenséggel „drágámnak" szólított. – Tényleg – jutott eszébe, látszólag ő is a megszólításon gondolkodott. – Hogy hívnak?

– Dóri vagyok, Juhász Dóri. Téged?

– Budai Patrik.

– Azta – csodálkoztam. – Nem elég, hogy a vezetékneved Budai, a monogramod B. P., ráadásul itt is laksz. Vérbeli budapesti vagy – vontam le a következtetést vigyorogva, de Patrik nem osztozott a felfedezésem örömében.

– Gondoltam, hogy ezt fogod mondani – forgatta a szemeit. – Mindenki megcsillogtatja a humorát a nevemmel kapcsolatban.

– Arra célzol ezzel, hogy „tömeglány" vagyok? – vontam fel a szemöldököm.

– Mire vége lesz a nyárnak, már véletlenül sem leszel az – kerülte meg a kérdésem. Mindketten tudtuk, hogy a válasz „igen" lett volna, vitathatatlanul tömeglány voltam.

– Azt hiszem, ideje lenne már mennem – kezdtem búcsúzkodni.

– Ha már itt vagy, nincs kedved megnézni az edzést? A srácok biztosan megengednék – ajánlotta fel kedvesen. Nagyon szívesen igent mondtam volna, szerettem volna látni, hogy focizik Budai Patrik. Biztos voltam benne, hogy remek csapatjátékos, és a legtisztább helyzetekben is önzetlenül passzol. De nem fogadhattam el a meghívást, a bűntudat már tényleg szorítani kezdte a szívem, amiért Ádám távollétében más fiúval ütöm el az időt.

– Jó lenne, de tényleg mennem kell. Csak egy rövid sétára indultam, a nővérem biztos azt hiszi, eltűntem. Tudod, képes vagyok eltévedni a városban, amiben tizenhét éve lakom – magyaráztam, mire Patrik elnevette magát. Elképesztő, hogy mennyire jól állt neki a jókedv, a mosolya kissé félénk volt, de közel olyan ragyogó, mint a nővéremé.

– Oké, persze, megértem.

– Hol tudlak elérni? – kérdeztem gyorsan, mielőtt elköszönt volna. – Facebook?

– Nincs Facebookom – válaszolta egyszerűen.

– Insta? – próbálkoztam tovább.

– Az sincs – ingatta a fejét.

– Bármi más? – tártam szét a karom, még magamat is megleptem vele, hogy nem néztem le, amiért az alapvető közösségiken sem aktív.

– Messengerem van. De nem fogsz megtalálni profilkép alapján, úgyhogy majd bejelöllek én.

– Oké. De ha a profilképemet keresed, képzelj hozzá a mostani ábrázatomhoz egy kis sminket és jóval több szépséget – jegyeztem meg, mire türelmetlenül felsóhajtott.

– Fogadjunk, hogy vasalod a hajad.

– És hogy eltaláltad – csettintettem.

– Nyár végéig le fogsz állni vele, hidd el.

– Na, ez az, amit semmilyen nagymonológgal, éles pillantással vagy bármilyen szép mosollyal sem fogsz elérni – vágtam rá gondolkodás nélkül. Amikor felfogtam, hogy a mondandóm alapján egyértelmű, hogy szépnek találom a mosolyát, beharaptam az alsó ajkam és lesütöttem a szemem. De Patrik szerencsére nem hozta szóba, sem az egója, sem a bunkósága nem volt hozzá elég nagy.

– Bocs, de most nekem is mennem kell, így is ellógtam a fél edzést – mutatott a háta mögé zavartan. – De majd megkereslek Messengeren.

– Oké, és sajnálom, hogy feltartottalak. Jó edzést! – intettem egyet, mire halványan elmosolyodott.

– Köszönöm. Örülök, hogy megismertelek.

Ő elindult a csarnok bejárata felé, én a kijárat irányába. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, vetettem egy pillantást hátrafelé, és pont elkaptam, ahogy ő is ezt teszi. Ezen muszáj volt elmosolyodnom.

Szimpatikusnak találtam a srácot, ezt le sem tagadhattam volna, azonban tudtam, hogy ennél több nem lesz a dologból. Csak véletlenül futottunk össze, még abban sem voltam biztos, hogy megtalál Messengeren.

Sosem vallottam volna be ilyen nyíltan, de az igazság talán az volt, hogy nem tartottam méltó barátnak számomra. Én a sulim egyik legnépszerűbb lánya voltam, menő haverokkal és egy tökéletes baráttal, őt pedig csak egy kedves, esetlen és félénk fiúnak tartottam. Ó, hogy mekkorát tévedtem. És mekkorát tévedtem minden alkalommal, amikor egy kicsit is lenéztem őt, milyen hülye voltam, amiért azelőtt véleményt alkottam róla, hogy valójában megismertem volna.

Budai Patrik csoda volt, felbecsülhetetlen értékű csoda, csak még nem voltam képes észrevenni ezt.

~2019.01.01.