Ádám harmincegyedikén este jött haza. Azt mondta, nem kell kimennem elé a reptérre, de nem igazán volt más dolgom. Amíg vártam, a körülöttem lévő emberek figyelésével voltam elfoglalva, ha már az én életemben nem maradt semmi érdemleges.

Egy kislány és egy kisfiú futott az apukájuk felé, aki felkapta őket és megpörgette. Két srác egy haveri öleléssel, majd egy ökölpacsival búcsúzott egymástól. Egy lány sírva ölelt egy fiút, amit látva keserűen elmosolyodtam, mert kissé ismerős szituáció volt. Kedvem lett volna odamenni hozzájuk és figyelmeztetni a lányt, hogy el ne engedje a szerelmét. Hátha ő így el tudja kerülni, hogy összetörjön a szíve.

Annyira elmerültem a gondolataimban, és emlékeimben, hogy az idő múlásáról is megfeledkeztem, nem vettem észre, hogy Ádámék gépe már régen meg kellett, hogy jöjjön, és azt sem vettem észre, hogy maga Ádám közelít felém, majd áll meg előttem.

– Szia – hallottam meg azt a mély, kissé karcos hangot, amire képes voltam órákat, néha napokat várni a nyár eleji időszakban, csak hogy hallhassam. És felnézve Ádám mosolygós arcát pillantottam meg. A szinte világító kék tekintet, mindenféle hajzselé nélkül is tökéletesen álló sötétbarna haj, a nyári naptól barnára sült bőr és a magas, izmos alkat tagadhatatlanul kiütötte a szexiség mércéjét. Pislantottam párat, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy nem csak képzelődök, majd kissé tétován odaléptem Ádámhoz, a karjaimat a nyaka köré fontam és szorosan hozzábújtam. Jó érzés volt.

Annyiszor elképzeltem már ezt a jelenetet, de egyszer sem jártam közel a valósághoz. Egyik verzióm sem volt ennyire hétköznapi, ennyire átlagos, amiért az emberek nem bámulnak ránk csodálattal. Egy egymás nyakába borulást, örömteli nevetést és szenvedélyes csókot minimum elképzeltem, de semmi ilyesmi nem volt. Hónapok után újra találkoztam a barátommal, megöleltük egymást, és jó volt. Ennyi.

Amíg a házunk felé tartottunk, Ádám a taxiban ülve mesélt néhány dolgot a nyárról, de látszott rajta, hogy még annyira frissek az élményei, hogy ő is alig tud rendet rakni a fejében. Én pedig abból, hogy beszéd közben mennyire csillogott a szeme, rájöttem valamire: Hiba volt, hogy olyan önzőn reagáltam arra, hogy Amerikában fog tovább tanulni, mert ő oda, abba a közegbe tartozik, hiába legyen az másik kontinensen, mint amin én vagyok. Tudtam, hogy ha tényleg fontos nekem, akkor el fogom tudni engedni.

Miután apu kedvesen, Kata pedig egy boldognak semmiképpen nem nevezhető mosollyal üdvözölte Ádámot, felmentünk a szobámba, hogy ott töltsük a buliig hátralevő időt. A gimisek között ugyanis aznapra volt tervezve „a nyár utolsó zúzása", amit Ádám és a focicsapat visszaérkezésének örömére szerveztek. Mondjuk pont a focicsapat volt az, akik végül leghamarabb elmentek, mert annyira fáradtak voltak, hogy a szemüket is alig tudták nyitva tartani.

Ádám egyre jobban belelendült, és egy csomó mindent elmesélt, én pedig csak hallgattam, és néha kérdeztem. Habár neki lett volna oka rá, hogy ki legyen készülve az időeltolódás miatt, én voltam az, aki iszonyú fáradtnak éreztem magam. Szinte láttam magam előtt, hogy milyen üveges és elveszett tekintettel nézek rá, és milyen halvány és szomorú egy-egy mosolyom minden igyekezetem ellenére. Ott ültünk újra együtt a barátom és én, pont olyanok voltunk, mint egy átlagos pár. Pont ezt akartuk elérni vele... És mégsem tudtam boldog lenni.

Éppen a házibuliba indultunk Ádámmal, és már a lépcső alján jártunk, amikor Kata meghallotta, hogy megyünk és kijött a szobájából.

– Dóri – szólt utánam, mire mindketten hátrafordultunk. – Jól vagy? – kérdezte halkan, és a nagy kék szemei miatt még a vak is láthatta, hogy milyen szomorú. Miattam.

– Persze, hogy jól vagyok – válaszoltam szenvtelen hangon, amit abban az időszakban tökélyre fejlesztettem.

– De... komolyan?

– Persze – eresztettem meg egy rutinmosolyt, amire kaptam egy „engem nem tudsz átverni" pillantást, de úgy tettem, mintha észre sem venném, megfogtam Ádám kezét és újból kifelé indultunk, de ezúttal más akadályozott meg.

– Dóri, várj!

– Mi az? – néztem felvont szemöldökkel Nátánra. Egészen addig csak kerülgettük egymást a házban, én nem akartam vele beszélni, neki pedig látszólag nem volt ötlete, hogy mit mondhatna. De ekkorra elszánta magát.

– Beszélni akarok veled.

Türelmetlenül sóhajtottam fel.

– Egy pillanat és jövök – fordultam bocsánatkérően Ádámhoz.

– Kint várok – bólintott kissé értetlenül, majd kiment az ajtón, Kata pedig be a szobájába, így ketten maradtunk Nátánnal.

– Nem is katasztrófa ez a gyerek – szólalt meg töprengve, és lehet, hogy választ várt, de amikor nem kapott, folytatta. – Azt hittem, okádhatnékom lesz, ha ránézek a mű kapcsolatotokra, de kellemeset csalódtam – mondta el a véleményét a saját stílusában, közben lelépkedett a lépcsőn, és megállt előttem. Még mindig hallgattam. – Mert ez nem mű. Tök jó páros vagytok. – Várakozva nézett rám, de továbbra sem szerettem volna közölni semmit. – Úgyhogy mégis mi bajod van?

– Miért hiszi mindenki, hogy bajom van? – ingattam a fejem lesajnáló mosollyal. – Itt vigyorgok előttetek, hiszen Ádám újra itthon van...

– Igen, Ádám hazajött, te mégis olyan élettelen vagy, mint egy darab fa – vágott közbe, és fürkészve nézett a szemembe. Nem hittem el, hogy azt látom rajta, amit, de a következő kérdése megerősítette. – Mi bajod?

– Nátán, te most aggódsz értem? – mosolyodtam el gúnyosan, majd azonnal el is komorodtam. – Kösz, de semmi nem lesz jobb attól, hogy úgy teszel, mintha érdekelne. – Már fordultam meg, hogy elmenjek, de Nátán megfogta a karomat, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

– Néha rohadtul idegesítő vagy, ahogyan egyébként ebben a pillanatban is, de attól még a barátod vagyok, Dóri. És az öcsém és közted most te vagy az, aki baromira megszívta. Úgyhogy szeretném tudni, mi a baj.

– Tudhatnád, hogy mi a bajom – téptem ki a karom a szorításából, és olyan érzelemmentesen néztem a szemébe, amennyire csak tudtam. – Illetve ki a bajom.

– Ó – mondta cseppet sem meglepetten.

– És ahogy látom, tudod is.

– Csak reménykedtem benne, hogy még mindig ugyanolyan érzéketlen vagy, mint júniusban. Most jobban járnál vele.

– Ez kedves, kösz.

– Szívesen.

Furcsa volt, de ebben a pillanatban jólesett Nátánnal lenni. Jólesett, hogy valaki nem – csak – aggódással, sajnálkozó tekintettel és a „jól vagy?" kérdéssel közeledett felém, hanem őszinteséggel. Csakhogy egészen addig esett jól ez a beszélgetés, amíg Nátán meg nem szólalt újra.

– Viszont egy valamit nem értek. Ha valaki mást szeretsz... Akkor miért vagy még mindig ezzel a gyerekkel? – kérdezte teljesen természetes hangsúllyal, mintha észre sem venné, hogy mennyire tapintatlan bunkóság ez tőle. Normál esetben talán pofon is vágom, de ekkor még kiakadni sem volt erőm.

– Akkora egy tahó vagy – suttogtam, és ezúttal tényleg elindultam kifelé, de Nátánt azért nem ilyen könnyű lerázni.

– Csak azt ne mondd, hogy úgy próbálod elfelejteni Patrikot, hogy úgy teszel, mintha soha nem is találkoztatok volna. Azt ne mondd, hogy vissza akarsz térni a régi felszínes életedhez – lépkedett utánam. Hirtelen már az ő hangja is jóval ingerültebbnek hangzott.

– És ha igen? – vetettem hátra a vállam felett. – Az sokkal kevésbé volt fájdalmas.

– Te ennyire hülye vagy? – termett mellettem egy szempillantás alatt, és a kilincsre téve a kezét megakadályozta, hogy kimenjek a házból. – Ennyit ért az egész? Ennyit ért, hogy Patrik segített megtalálni önmagad?

– Engedj ki, légy szíves – reagáltam lesütött szemmel. Elég érzékenyen érintett már az is, hogy kimondta az öccse nevét.

– Parancsolj! – rivallt rám, miközben feltette a kezét. Egyszerre volt iszonyú pipa és csalódott. – Csak hogy tudd, rohadt gyáva vagy. Túl gyáva vagy, hogy otthagyd a pasidat, túl gyáva vagy, hogy hátat fordíts a régi életednek, túl gyáva vagy, hogy merj önmagad lenni.

Éreztem magamon Nátán dühös tekintetét, de nem néztem a szemébe, és egy szó nélkül léptem ki az ajtón. Nem sírtam Patrik zongoraversenyének napja óta, azt hittem, hogy akkor az összes könnyem elfogyott, most mégis elfutották a szememet, és közel álltam hozzá, hogy megint szétessek.

A házibuliban teljesen összezavarodtam. Olyan volt, mintha az egész nyarat csak álmodtam volna, mintha az Ádámékat búcsúztató házibuli tegnap lett volna, mintha meg sem történt volna sem az, hogy boldogabb voltam, mint életemben bármikor, sem az, hogy végül összetört a szívem. A helyszín ugyanaz volt, az emberek ugyanazok voltak, mindenki ugyanúgy viselkedett velem, mintha összesen nem csak két szót beszéltünk volna a nyáron, és úgy tűnhetett, hogy én is ugyanaz vagyok, aki voltam, mosolyogtam, nevettem, ittam, fogtam Ádám kezét. Csak az üres sajgás a mellkasomban bizonyította, hogy a nyár igenis megtörtént.

Ádámmal mi voltunk az elsők, akik otthagytuk a többieket, de persze vagy fél óráig tartott, mire el tudtak engedni minket. Kicsit viccesnek tartottam, hogy három hónapnyi csend után milyen fontos lettem hirtelen mindenkinek. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna már elhinni, hogy azok az emberek a barátaim.

– Mi a baj? – szakított ki Ádám a gondolataimból, miközben a taxi hátsó ülésén ültünk, és hazafelé tartottunk. Egészen addig egy szó nélkül bámultam ki a kocsi ablakán, de ekkor a barátom komoly arcára néztem.

– Csak fáradt vagyok – mosolyogtam rá, mire bólintott – bár nem úgy nézett ki, mint akit meggyőztem – és megszorította a kezem. Automatikusan visszaszorítottam.

Hazaérve Katát és Nátánt – aki még mindig nálunk volt – is ébren találtam, valószínűleg hallották, hogy jövök, mert Kata szobájának ajtajából nézték végig, ahogy felsétálok a lépcsőn.

– Minden oké? – kérdezte Kata, de figyelmen kívül hagytam, és odaléptem Nátánhoz.

– Azért, mert már nincs, akiért bátor legyek – mondtam a szemébe nézve.

– Mi...

– Azt mondtad, gyáva vagyok, és igazad volt – előztem meg a kérdését, mire a zavar a tekintetében először értelemmé, majd szomorúsággá változott. – De mi van, ha már nincs, akiért bátor legyek? Ha nincs, aki elérje, hogy merjek önmagam lenni?

Nem vártam meg a válaszukat, nem volt szükségem a sajnálatukra, és azzal sem volt kedvem szembesülni, hogy mindenki máshoz hasonlóan ők is tehetetlenek ebben a helyzetben, hiába akarnának segíteni.

Úgy ahogy voltam, ruhástul végigfeküdtem az ágyamon. Bármilyen jólesett volna sírni egyet, nem tudtam. Már az összes könnyem felitta a párnám. 

~2019.07.01.