Már megint ő volt az egyetlen biztos pont, akibe kapaszkodhattam, miközben összeomlott a lelkivilágom. A szürke pulcsijának illata beszökött az orromba, és gyönyörű emlékeket hozott bennem felszínre, a csodákat, amiket együtt éltünk át, többek között az estét, amikor Rómeó és Júliát játszottunk, és én annyira önmagamnak éreztem magam, mint még soha, és amikor Patrik megmutatta a forradásokat az alkarján. Akkor azt éreztem, hogy tartozom valahová. Aztán eldobtam magamtól mindent. Ott, a zeneteremben, abban a pillanatban rájöttem, hogy mekkorát hibáztam.

Megállás nélkül zokogtam, Patrik pedig erősen szorított magához, és úgy simogatta a hátamat, mintha pontosan tudná, hogy mi játszódik le bennem. Valószínűleg azért, mert pontosan tudta, jobban ismert engem, mint én magamat.

Negyed óra is eltelhetett, amíg egymást átölelve álltunk, ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy legalább egy minimális szinten megnyugodjak. Akkor eltoltam magamtól Patrikot, és a szemébe néztem.

– Annyira sajnálom, ami történt – mondtam rekedt hangon. – Nem is akarok mentegetőzni, egy utolsó szemétláda voltam, és...

– Dóri, ezt most hagyjuk – szakított félbe gyengéden. – Majd megbeszéljük később, most nem számít.

– Nem, Patrik, ennyire te sem lehetsz önzetlen – ráztam a fejem, a szemem újra könnybe lábadt. Emlékszem, nyár elején azt vallottam magamról, hogy a nővéremmel ellentétben én nem vagyok sírós fajta, ehhez képest majdnem minden második nap bőgtem. Elég sok minden megváltozott azon a nyáron.

– Dóri, komolyan – fogta meg a kezem. – Most ne erről beszéljünk.

– Oké – bólintottam a könnyeimet nyelve. – De annyit muszáj elmondanom, hogy... Nincs mentségem, de tudom, hogy hibáztam. És nagyon-nagyon sajnálom.

Láttam Patrik szemében, hogy megviselte, amit csináltam vele. Láttam, hogy nem volt könnyű neki ez a két hét. És mégis azt mondta:

– Semmi baj.

A kezemet fogva húzott a zongora előtti székhez, leültetett rá, majd ő is leült mellém.

– Hogy kerülsz ide? – kérdeztem rá, hogy mégis mi oka van rá, hogy a régi iskolájának zenetermébe menjen nyári szünetben hajnali öt után.

– Kata felhívott, és elmesélt mindent – felelte, mire bólintottam. Ez várható volt. – Azt mondta, bezártad az ajtót és elrohantál, mire kimentek az utcára már nem voltál sehol. Nagyon kétségbe volt esve, és megkérdezte, van-e ötletem, hol vagy.

– És te tudtad. Honnan?

– Ismerlek – mosolyodott el halványan, ettől a patrikos mosolytól még így összetört állapotában is megmelegedett a szívem. – De miért rohantál el így? Egyedül, alkohollal a szervezetedben, elgyengülten, ráadásul az éjszaka közepén. – Mi van, ha nem találok rád azonnal? Bajod is lehetett volna – szidott le.

– Kata elmondta, hogy mi történt, nem? - sóhajtottam.

– De igen.

– Te mondtad, hogy ismersz. Akkor elvileg tudod, hogy nagyon kiakasztott a dolog.

– Igen, sejtettem – sóhajtott ő is. Pár másodpercig mindketten hallgattunk, Patrik türelmesen várta, hogy elkezdjek beszélni a dologról.

– El kellett volna mondaniuk – szólaltam meg halkan.

– Talán igen. De nem tehetnek róla, hogy... – kezdte volna, de nem hagytam, hogy végigmondja.

– Nem, Patrik, most nem védheted őket. Tudom, hogy egyébként is csak miattam csinálod, hogy ne legyek haragban a családtagjaimmal.

– Dóri, a saját érdekedben nem mondták el – közölte Patrik, csodálkoztam rajta, hogy ő egyáltalán elhiszi, amit mond.

– A saját érdekemben? – nevettem fel keserűen. – Az anyám tizenegy éve meghalt, és én a mai napig nem tudtam róla. A saját érdekemben hagyták, hogy ennyi évig utáljam magam? És még csak nem is ez a fontos. A saját érdekemben hagyták, hogy haragudjak valakire, aki már régen halott, aki az anyukám, és soha nem szolgált rá, hogy gyűlöljem, mert mindig szeretett? Csak én nem látom ebben, hogy ez miért volt jó nekem?

– Csak próbáld magad az apukád helyébe képzelni. Hogy mondta volna el egy hétéves kislánynak, hogy az anyja meghalt? Szerinted azt képes lettél volna elfogadni?

– Sosem tudjuk meg, azt viszont határozottan nem voltam képes elfogadni, hogy elváltak! – vágtam rá dühösen.

– Muszáj volt kitalálnia valamit...

– Hazudott nekem! – kiabáltam.

– Igen, hazudott neked, hogy megvédjen! – kiabált vissza Patrik. – El akarta kerülni, hogy hét éves korod ellenére teljesen összetörj, mert ha az igazat mondja, akkor garantáltan ez történt volna!

– És szerinted ettől a válástól nem törtem össze? – mosolyogtam örömtelenül. – Szerinted azt követően, hogy ez kiderült, nem bőgtem végig egy csomó éjszakát és nappalt? És szerinted nem bőgtem annyit, hogy ezek az éjszakák és nappalok végül egybeolvadtak?

– És mégsem törtél össze. Nem, mert az a halvány reménysugár a szíved mélyén nem hagyta, mindvégig bíztál benne, hogy egyszer vissza fog jönni. De ha megtudod apukádtól, hogy nem fog, ha megtudod, hogy igazából meghalt, akkor annak a reménysugárnak is annyi, ami miatt nem törtél össze. Nem hibáztathatod őt azért, mert az apádként nem volt szíve elmondani neked sem akkor, amikor történt, sem később. Ugyanez vonatkozik Katára is.

Több másodpercen keresztül néztem Patrik szemébe, álltam a tekintetét, és igyekeztem visszavágni valamivel. De egyszerűen nem tudtam. Végül elkaptam a tekintetem, és magamba roskadva bámultam az előttünk álló zongorára.

– Még csak ott sem lehettem a temetésén – suttogtam, a szememet megint elfutották a könnyek. Patrik ösztönösen közelebb húzódott hozzám és átkarolta a vállamat. – Utáltam, pedig ő mindig szeretett engem. Annyira sajnálom.

– Neked nincs mit sajnálnod, semmi rosszat nem tettél. Anyukád sem haragudna rád, te se haragudj magadra – mondta halkan, mire a vállára hajtottam a fejem. – És apukád meg Kata sem tett semmi rosszat, itt senki nem hibás, egyszerűen maga a helyzet elkeserítő és igazságtalan.

Bólintottam egyet, közben a könnyek folyamatosan peregtek az arcomon.

– Annyira abszurd ez a helyzet – nevettem el magam csuklásszerűen. – Anyu tizenegy éve meghalt, és én most sírok miatta. Kicsit elkéstem vele, nem gondolod?

Patrik halkan és szomorúan felnevetett, még szorosabban húzott magához, és türelmesen megvárta, amíg kisírom magam a vállán. Megint.

Nagyon sokáig ültünk így mozdulatlanul. Egy idő után azt hittem, Patrik elaludt az ölelésemben, de amikor nagy sokára elhúzódtam tőle és a szemébe néztem, a ragyogó zöld tekintet éber volt és tele volt gyengédséggel.

– Egyben maradsz? – simította meg az arcomat, mire nagyot dobbant a szívem. Nem vettem róla tudomást, nem szabadott.

– Azt hiszem – bólintottam szipogva.

– Hazakísérlek, baromi hosszú napod volt...

– Nem akarok hazamenni – ráztam a fejem azonnal.

– De muszáj, Dóri, fáradt vagy, teljesen kimerültél, ráadásul mindjárt megfagysz ebben – mutatott a haspólómra, majd a kezemet megfogva felhúzott a zongorától. – Gyere, menjünk...

– Ne, Patrik, kérlek, nem akarok hazamenni. Igen, fáradt vagyok, érzelmileg teljesen kivagyok, de le se tudnám hunyni a szemem, folyamatosan agyalnék. Nem akarok most egyedül lenni.

Amikor kimondtam az utolsó mondatot, láttam, hogy meggyőztem Patrikot, a tekintete azonnal ellágyult, majd rövid mérlegelés után visszahúzott a zongorához, és kibújt a pulcsijából. Halvány mosollyal köszöntem meg, és amikor belebújtam és körülvett a Patrik-illat, jóleső borzongás futott végig rajtam.

– És akkor üljünk itt reggelig?

– Hát, bőven van miről beszélnünk – utaltam arra, hogy bár a találkozásunkkor Patrik halasztotta, az elmúlt két hét még mindig megbeszélésre vár.

– Szó sem lehet róla, hogy miattam is legyen bűntudatod most – tiltakozott azonnal, én pedig rögtön lecsaptam a szavaira.

– Szóval van, ami miatt bűntudatom legyen. Szóval mégsem olyan semmiség ez, mint állítottad.

– Ne forgasd ki a szavaimat – vetett rám egy szúrós pillantást.

– Szóval?

– Komolyan most kell ezt megbeszélnünk? – sóhajtott, mire bólintottam.

– Csak el akarom terelni a gondolataimat anyuról. Ez pont jó lesz erre. Tehát. Hogy viselted ezt a két hetet?

– Őszintén? – pillantott rám félve.

– Persze.

– Biztos?

– Igen, biztos - forgattam a szemem.

– De biztos??

– Patrik!

– Szarul! Szarul viseltem, mert kicsesztél velem, mert lepattintottál minden ok nélkül, mert belém rúgtál annak ellenére, hogy tisztában vagy a múltammal, mert félretettél, mint egy használt tárgyat. Válaszd ki nyugodtan a legjobban tetsző kifejezést, mindegyik igaz – bújt elő belőle hirtelen a sértett éne, és karbafont kézzel nézett rám. Bár éppen ezt akartam elérni, kicsit erős volt hallani.

– Hű... Hát ez... Húzós – dadogtam zavartan.

– Nem erre számítottál, mi? Szegény nyomi fiú biztos hozzá van szokva, hogy lepattintják, csak nem fog neki szarul esni, ha én is ezt teszem – mondta gúnyosan, mire lesütöttem a szemem.

– Nem, semmi ilyesmi nem volt bennem, amikor döntöttem. Nem akartalak bántani, én csak felismertem, hogy romlik és romlik a kapcsolatom, és ezt akartam megállítani.

– És mégis bántottál. Annak ellenére, hogy tudtál mindent a múltamról. Tudod, hogy mennyire fájt? Megbíztam benned, kitálaltam neked mindenről, megszerettelek, és azt hittem, hogy legalább egy kicsit én is fontos lettem neked, de ezek után hogy gondoljam, hogy nem csak kihasználtál? Mindig segítettem, rohantam, ha baj volt, most is rohantam hozzád az éjszaka közepén, de mondd, még mindig úgy gondolod, hogy veszélyeztetem a tökéletes életedet? Mert akkor bevallom, hiba volt idejönni, és már megyek is! – pattant fel, mire reflexszerűen utánakaptam. A szavai arcon csaptak, és olyan szarul éreztem magam, mintha éppenséggel én szenvedtem volna el azt, amit ő miattam. Egy utolsó dögnek éreztem magam, és az is voltam.

– Annyira sajnálom, Patrik, én... Jézusom, fogalmam sincs, mit hittem – temettem a kezembe az arcom, pontosabban Patrik pulcsijának ujjába, ami rálógott a kézfejembe. – Egy pillanatnyi megingás elég volt ahhoz, hogy leromboljam azt, amit nyár eleje óta építgetünk, már megint nem láttam a fontos dolgokat a felszínességtől, csak azt, hogy a régi életem egyre távolabb kerül tőlem, Ádám kerül egyre távolabb tőlem. Kétségbe estem, és megoldást kerestem.

– Én értem, amit mondasz. És ez rendben is van, várható volt, hogy nem fogod egy megingás nélkül elengedni azt, ami egészen idáig fontos volt, az is oké, hogy megoldást kerestél, de... Az már nem, hogy milyen megoldást találtál – tárta szét a karját. – Ha Ádámot zavarja a barátságunk, akkor miért nem ezt mondtad nekem? Miért nem azt mondtad, hogy a kapcsolatod megtartása miatt szükséged van egy kis távolságra köztünk? Miért nem bíztál bennem annyira, hogy ezt az egészet megbeszéld velem, ahelyett, hogy egy szó nélkül elvágsz magadtól? Szerinted nem tudtuk volna megoldani? Szerinted nekem az a célom, hogy elérjem, hogy a távollétében megcsald velem a barátod? Mert ha igen, akkor nagyon is tévedsz. Ha van is célom az ismeretségünkkel, akkor az az, hogy segítsek annak a lánynak, akivel a nyár elején találkoztam, aki bár nagyon is értékes, az értékei majdnem teljesen el voltak rejtve. Ezen kívül semmi célom nincs, egyszerűen azért vagyok veled, mert szeretek veled lenni. Az persze más kérdés, hogy te miért vagy velem... – mosolyodott el kínosan.

– Mi van? – ráncoltam a homlokom.

– Nem kell mentegetőznöd, már elfogadtam az ismeretségünk kezdetén – vonogatta a vállát, én pedig döbbenten néztem rá.

– Te félreértesz, Patrik.

– Hagyd, Dóri, semmi baj ezzel.

– De én nem... – kezdtem magyarázkodni, de nem hagyta, hogy végigmondjam.

– Ne. Ne mondj semmit – szakított félbe mélyen a szemembe nézve. Nagyot nyeltem, és erővel visszanyeltem a könnyeimet. Pontosan tudtam, mire gondol.

– Ez most fájt – suttogtam.

– Nekem is sok minden fájt az elmúlt időben – suttogta vissza, mire lesütöttem a szemem. Világos volt, hogy azt hiszi, azért vagyok vele, hogy könnyebben elviseljem Ádám hiányát. Igen, az elején még így is volt... De már régen többet jelentett ennél, és fájt, hogy még csak elmondani sem engedte ezt. De igaza volt, nem csak nekem fájnak dolgok, így annyiban hagytam az ügyet, bár sejtettem, hogy ez nem ennyi volt, előbb-utóbb úgyis felszínre fog bukni. Úgy is lett, de csak kicsit később robbant újra, a nyár úgymond „fináléjában".

– Tudom, hogy nem lenne fair azt kérnem, hogy bocsáss meg – törtem meg a kínos csendet –, úgyhogy nem is kérem. Csak el szeretném mondani, hogy nagyon sajnálom. Megértem, ha ezzel végleg eljátszottam a bizalmadat, megértem, ha nem tudod elfelejteni, ami történt, megértem, ha ezúttal te mondod azt, hogy itt és most mondjunk búcsút egymásnak, megértem, ha ezentúl a legfőbb utálómat úgy fogják hívni, hogy Budai Patrik. Én csak sajnálom. Tényleg.

Ugyanannyi esély volt a békülésre és az elválásra. Tudtam, hogy nagyon megbántottam Patrikot, és bármilyen jó ember is, ezt nem ilyen könnyű megbocsátani. Ott, akkor, amikor lélegzet-visszafojtva vártam a válaszát, átfutott rajtam minden, és hirtelen felfogtam, hogy mi mindent veszítenék, ha Patrikot elveszíteném.

Tekintete folyamatosan ugrált a két szemem között, valószínűleg ő is emlékeket pörgetett a fejében, majd óvatosan megrázta a fejét.

– Nekem ez nem megy – mondta ki, én pedig a fogaimat összeszorítva akadályoztam meg, hogy ne zokogjak fel. De aztán Patrik halványan elmosolyodott és szeretetteljesen nézett rám. – Nem megy, nem tudok rád haragudni – sóhajtotta, mire meglepetten elnevettem magam, és a könnyeimet törölgetve borultam a nyakába.

– Te hülye, tudod mennyire megijedtem? – motyogtam a pólójába, mire felnevetett.

– Tudom. De ennyit igazán megérdemelsz. Ja, és te vagy a hülye.

Talán ez a pillanat volt a legnagyobb csoda, amit átéltem vele. Mosolyogva húzódtam el tőle, majd aggódva néztem a szemébe.

– De akkor...

– Nem haragszok – ingatta a fejét.

– És meg tudsz bocsátani?

– Igen. Csak ne csinálj többet ilyet...

– Nem fogok, nem fogom még egyszer elkövetni életem hibáját – mosolyogtam kínosan, mire megsimította a karomat. – És mesélj. Mi volt veled ez alatt a két hét alatt? – váltottam témát, amire kaptam egy megsemmisítő pillantást.

– Most komolyan? Szerinted mi volt? Teljesen befordultam nélküled – tárta szét a karját, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem. Iszonyú jólesett hallani ezt, de még jobban elszégyelltem magam tőle. Megfogadtam, hogy soha többet nem hagyom magára Patrikot.

– Én egy bunkó és önfejű liba lettem nélküled – mondtam halkan. Mindketten hallgattunk, azt hiszem éppen ő is azt realizálta, hogy mennyire szükségünk van egymásra. – Kiderültek a felvételi listák az egyetemekre – jutott eszembe. – Valami fejlemény?

– Én nem jelentkeztem egyetemre – mondta egyszerűen, mire döbbenten néztem rá.

– Mi? De hát... Neked mindenhez van eszed, oda kerülhettél volna be, ahová akarsz. És a zongorázás... Ezt a zenei tehetséged akkor sem hagyhatod veszni. Patrik, ne már! – fakadtam ki, egyszerűen nem hittem el, hogy az ezer meg ezer lehetősége közül egyiket sem választotta, hanem inkább itthon marad.

– Dóri, fogalmam sincs, mit kezdjek az életemmel! – fakadt ki ő is. – Nem tudom, hova mehetnék, nem tudom, mi érdekel annyira, hogy rááldozzam a hátralevő életemet. Illetve pontosan tudom, mi az... De az ki van zárva.

– Nem, nincs kizárva – ráztam a fejem.

– De igen, ki van zárva! – förmedt rám. – Szeretek zongorázni, sőt, imádok, de mégsem menne a dolog. Te ezt nem értheted – sóhajtott gondterhelten.

– Lehet, hogy nem érthetem... De azért én is átmentem valami ilyesmin. Tudod, a színészkedéssel kapcsolatban – emlékeztettem. – Abbahagytam, mert nem akartam, hogy bármi anyura emlékeztessen, de te el tudtad érni, hogy már ne ő jusson eszembe róla.

– Az teljesen más – jegyezte meg morcosan. – Szeretnék a zenével foglalkozni, de... Az Apologize... Te is láttad, mi történik velem, amikor azt a számot játszom, és nem ez az egyetlen. Rettegek attól, hogy ennyire kiadjam magam az embereknek, rettegek tőle, hogy meglátják bennem azt a Patrikot...

– Azt a Patrikot? Azt a Patrikot, akit túl sokat bántottak, túl sokszor hagytak cserben, és ezt nem tudta egy szó nélkül elfelejteni? Úgy gondolod, hogy szégyellned kell ezt a Patrikot? Megmondjam, hogy mit gondolok én? – kérdeztem felbőszülve, Patrik pedig tágra nyílt szemekkel figyelt. – Hogy te még mindig ez a Patrik vagy, és nincs ebben semmi szégyellnivaló. Az a Patrik vagy, aki akkor nem tudott megbocsátani az embereknek, akik a legtöbbet bántották, az a Patrik vagy, aki nem hagyta, hogy tovább bántsák, hanem lépett, az a Patrik vagy, akire baromi büszke vagyok emiatt. Az a Patrik vagy, aki vagdosta magát, de képes volt leállni, mert felismerte, hogy nem teheti meg ezt az emberekkel, akik szeretik. Az a Patrik vagy, akinek nehezebb múltja van, mint bárkinek, akit ismerek, mégis a leghatalmasabb szívű ember, akit ismerek. Az a Patrik vagy, aki az első találkozásunkkor felajánlotta nekem a segítségét, aki egy csodának nevezett, annak ellenére, hogy csak egy felszínes cicababa voltam, az a Patrik vagy, aki azonnal rohant, miután kiderült, hogy Dalma hátba szúrt. Az a Patrik vagy, aki visszaadta nekem a legjobb barátnőmet, mert rávett, hogy beszéljek vele, az a Patrik vagy, aki arra is rávett, hogy folytassam a szenvedélyem, és ne emésszem magam közben, hanem élvezzem. Az a Patrik vagy, aki minden nap, minden órában bizonyítja nekem, hogy értékes vagyok. Az a Patrik vagy, aki ma éjjel minden megbántottságát és fájdalmát félretéve rohant engem megkeresni, rohant, hogy legyen valaki, akinek sírhatok a vállán. Ez vagy te, így látlak téged, és azt akarom, hogy ezt mindenki más is láthassa.

Patrik azt se tudta, mit mondjon, de nem is volt rá szükség, nem azért mondtam el, hogy majd köszönetet rebegjen érte. Hitetlenkedve és hálásan nézett rám, végül megsimította a hajam, majd megszorította a jéghideg ujjaimat. Imádtam, mikor előbújt belőle ez az éne, amiről sütött, hogy nem volt még lánnyal dolga. Ilyenkor úgy nézett ki, mint egy félénk kisfiú.

– Oké, megmondom, mi lesz most – törtem meg a csendet, és elszántan néztem Patrik szemébe. – Jövő évben jelentkezni fogsz valami zenei egyetemre, és azt fogod csinálni egész életedben, amit igazán szeretsz. Addig pedig gyakorolsz. Vagyis jelentkezel egy zongoraversenyre – közöltem vele, és láttam Patrikon, hogy azonnal tiltakozni kezdene, de még nem fejeztem be. – Az Apologize-zal – tetéztem, neki meg leesett az álla.

– Én ezt nem vállalom be, Dóri – rázta folyamatosan a fejét.

– Dehogynem, be fogod vállalni. Lélegzetelállítóan szépen játszod azt a számot, és ezt mindenkinek látnia kell.

– Dóri, te is tudod, hogy nem tudom még csak végigjátszani sem azt a dalt. Egyszerűen nem vagyok rá képes...

– De igen, képes vagy – szorítottam meg ezúttal én a kezét. – Túl sokáig haragudtál magadra, most már el kell kezdened megbocsátani, és ez egy nagyon fontos lépcsőfok. Talán a legnehezebb lépcsőfok is, de meg kell tenni, meg kell barátkoznod a múlttal, és az pont ebben a dalban van benne.

– És ha lebőgök? Ha nem sikerül venni a lépcsőfokot?

– De sikerülni fog. Segítek – mondtam határozottan, pedig én is csak reménykedtem benne, hogy nem csak zöldségeket beszélek.

– Hihetetlen vagy – mosolyodott el halványan.

– Csak ismerlek – mosolyogtam vissza.

– És azzal mi lesz, hogy te megbocsáss magadnak?

– Nos – szélesedett még egy kicsit a mosolyom. – Van még pár dolog, aminek ülepednie kell bennem, de azt hiszem elég közel kerültem hozzá...

– Komolyan? Miről maradtam le az elmúlt két hétben? – pislogott csodálkozva.

– Egy jó adag flegmulásról a részemről, de azért egy kis pozitívumról is. Megbocsátottam Dalmának. Glória beszélt a fejemmel, és rávilágított, hogy mit is jelent igazából a megbocsátás, és... Ez elgondolkodtatott. Plusz itt van ez a mai dolog anyuval. Tudom, hogy Kata szeret, apa szeret, Glória szeret, Ádám szeret, érzem, hogy te is szeretsz, és mint kiderült, anyu is szeretett. Soha nem követtem el azt a hibát, amiért elhagyott, mert igazából nem is hagyott el. Talán mégsem vagyok olyan rossz ember, legalábbis Glória meg tudott bocsátani nekem.

– Nagyon-nagyon örülök neki, hogy haladsz. Igazán megérdemled – mondta kedvesen. Pár másodpercig mindketten hallgattunk, majdnem sikerült is elaludnom ez alatt a rövid idő alatt. – Dóri – pillantott fel rám szórakozottan a telefonjáról. – Háromnegyed hét van.

– Hogy mennyi? – kerekedtek el a szemeim. Úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy hazamenjünk, Patrikon is látszott, hogy álmos, az én szemeim pedig állandóan le akartak ragadni és teljesen ki voltam merülve. Érzelmileg életem legmegerőltetőbb éjszakáján és hajnalán voltam túl. És mégis, amikor kiléptünk a hűvös hajnali levegőre, a szívem megtelt melegséggel. Mert Patrik jól, mondta, ha apu elmondja nekem, hogy anyu meghalt, én összetörtem volna. És ma kiderült, mégsem törtem össze. Nem sok híja volt, tényleg nem, de valami megakadályozta, valami tartotta bennem a lelket, valami nem hagyta, hogy összeomoljak. És az a valami Patrik volt.

~2019.06.09.