El nem tudtam képzelni, hogy nekem nyári szünet kellős közepén miért csörög a telefonom hajnalok hajnalán. Először azt hittem, Kata hallgatja túl hangosan a zenét a szobájában, így már épp felemeltem a fejem a párnáról, hogy átordítsak neki, amikor realizálódott bennem, hogy ez bizony az én csengőhangom. A hajnalok hajnala mellesleg hét óra ötven volt, ezt hunyorogva olvastam le a telefonom kijelzőjéről, miközben azon ügyeskedtem, hogy elhúzzam a zöld telefonjelet.

– Mhhm – morogtam köszönés gyanánt.

– Dóóóri! – kurjantott Patrik a telefonba, mire összerezzentem, és kissé jobban eltartottam a fülemtől a készüléket.

– Baj van? – kérdeztem már egy fokkal éberebben.

– Dóóóri, én ezt nem hiszem el, hát ezt is megértük! – magyarázta durván lelkesen, én pedig teljesen összezavarodva pislogtam magam elé, és képtelen voltam eldönteni, hogy ez a hívás most tényleg megtörténik, esetleg még nem ébredtem fel, és csak álmodok.

– Öö, minden rendben? Részeg vagy? – találgattam.

– Hát ez óriási, bárcsak láthatnám majd az arcodat.

– Baj, ha nem értem, hogy miről beszélsz? Vagy csak engedjem el és feküdjek vissza aludni?

– Imádom, rajtam kívül senki nem ért semmit! – örvendezett tovább, én pedig úgy ítéltem meg, itt az ideje, hogy búcsúzkodni kezdjek.

– Igen, ez tök jó, nagyon ügyes vagy, meg okos is. Majd később hívlak, addig próbálj meg kijózanodni – tanácsoltam, amire Patrik csak egy sokatmondó nevetéssel reagált, majd kinyomott.

Percekig csak bambán meredtem magam elé, és megpróbáltam értelmezni az előbbi szürreális perceket. Nem kellett volna, hogy fennakadjak rajta, elkönyvelhettem volna egy sima részeg hívásnak, de egyrészt reggel nyolc óra volt, ami egyáltalán nem az ivás ideje, másrészt Patrikról elképzelni sem tudtam volna, hogy lerészegedik, harmadrészt a hangja sem úgy csengett, mint egy részegé, szimplán úgy, mint akit valami nagyon-nagyon feldobott.

Nem hagyott nyugodni a dolog, éreztem, hogy hamarosan nagy jelentősége lesz még ennek, teljesen olyan feelingem volt, hogy nemsokára történni fog valami. És milyen jók voltak a megérzéseim.

Tudtam, hogy ezután már képtelenség, hogy vissza tudjak aludni, így sóhajtva feltápászkodtam az ágyamról, és lementem, hogy egy kávé formájában életerőt leheljek magamba. Miközben forrt a víz, a konyhaablakon kibámulva agyaltam, eszembe jutott Ádám. A tegnapi nap folyamán kétszer is beszéltünk, egyszer délután, egyszer pedig este, mielőtt Patrikkal a kilátóhoz mentünk volna, látszott, hogy Ádám próbál időt szakítani rám, és akkor is beleprésel a napjába. Én is igyekeztem, mindketten igyekeztünk, de még így is elkerülhetetlen volt a beszélgetésünkben az a sok pillanatnyi kínos csend, és ebben minden feszültség, megbántottság és bűntudat benne volt, ami néhány nappal azelőtt felszínre bukott. Tartottam tőle, hogy ez a keletkezett távolság csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem is fog elmúlni kettőnk között.

Mint kiderült, Patrik hívása egyáltalán nem a csúcs volt az aznapi sokkhatások közül, ugyanis ami ezután történt, az magasan viszi a prímet.

Éppen a kezembe vettem a bögrémet és a gondolataimba merülve indultam a szobám felé, amikor is a lépcső aljában megtorpantam, miután valaki kis híján belém szállt. A forró kávé a pólómra löttyent, mégis ez volt abban a pillanatban a legkisebb gondom, ugyanis a kedves fiatalember, aki majdnem fellökött... Nátán volt. Akaratlanul is felsikítottam, részben a majdnem ütközés ijedtsége miatt, részben pedig azért, mert az idegeim kezdtek kicsinálódni ezen a csodás reggelen, hát még ezt a csodás embert meglátva.

– Mi a francot keresel itt? – kérdeztem kissé hisztérikusan a lesokkolódott Nátántól.

– Te mit keresel itt? – kérdezett vissza, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy diliházba kerültem, ma mindenki csak szórakozik velem.

– Mi az, hogy mit keresek itt? Én itt lakom! – közöltem indulatosan, mire Nátán hátrahőkölt. – Mi ez az egész reggel, te jó isten? Ezt most még álmodom? Basszus, már álmaimban sem hagysz békén? – toporzékoltam. Nátán döbbenten meredt rám, pedig szerintem teljesen jogos volt a kiakadásom. Reggel nyolckor ott állt a Sátán a konyhánkban.

– Na, csigavér, higgadj le – találta meg a hangját. – Akkor tisztázzuk a helyzetet. Te azt állítod, hogy itt laksz?

– Határozottan – bólintottam.

– Ez kész – röhögte el magát Nátán jóízűen. – Nagyon jól fogunk szórakozni.

– Na jóó – hátráltam egy lépést. – A horrorfilmekben pont ezt mondja a főgonosz, mielőtt elkezdi mészárolni a szereplőket, és te amúgy is Sátán vagy. Nem érdekel, hogy mit csináltál itt, valószínűleg nem is akarom tudni, de nagyon megnyugodnék, ha elmennél. – Kihasználtam, hogy Nátán csodálkozásában nem találja a szavakat, és a bejárati ajtó felé kezdtem tolni. – Gyorsan, el kell menned, mielőtt Kata lejön, nem hagyhatom, hogy ti találkozzatok, akkor az ő lelkét is el akarnád rabolni...

– Mi van? Dóri, te nagyon hülye, állj már le – röhögött folyamatosan, de nem tágítottam, csak az lebegett a szemem előtt, hogy megmentsem a nővérem lelkét a Sátántól. Szürreális reggelem volt, azt meg kell hagyni. Nátán sem hagyta magát, így egymásnak feszültünk, és miközben én hadartam összevissza, Nátán meg megállás nélkül röhögött, a bejárati ajtónk előtt birkóztunk egymással.

– Ti meg mi a francot csináltok? – hallottuk meg a döbbent hangot, és megfordulva a lépcső tetején álló Katát pillantottuk meg.

– Megvédelek – válaszoltam rögtön, és kitartóan toltam tovább Nátánt, aki még mindig nem tudta abbahagyni a nevetést, így én álltam nyerésre, ő meg már fél lábbal kint volt a házból.

– Ez hülye – préselte ki magából a röhögés közepette a két szót, amik így kissé vinnyogósan hangzottak. – Megbolondult, teljesen.

– Ne akadj ki, ő csak Patrik tesója, és amúgy fogalmam sincs, hogy kerül ide, mert nem én hoztam, de ez most mellékes, a lényeg, hogy hamarosan eltűnik... – próbáltam megmagyarázni a nővéremnek, hogy miért gyűrjük egymást egy idegen taggal az ajtó előtt.

– Ti ismeritek egymást? – kérdezte Kata leesett állal.

– Ja, valami olyasmi, bár én inkább úgy mondanám, hogy kölcsönösen megkeserítjük egymás életét – fecsegtem tovább, és kész voltam rá, hogy egy utolsó lökéssel eltávolítsam Nátánt a házunkból.

– Kata, kérlek segíts már, ez komolyan bekattant – szólt Nátán a mozdulatlanul álló nővéremhez.

– Na, oké, elég lesz – indult el lefelé a lépcsőn, látszólag megunta a párharcunkat. – Dóri, légy szíves engedd el Nátánt – nézett rám szigorúan, és ezúttal rajtam volt a csodálkozás sora, méghozzá jó nagy csodálkozásé. Ugyanis az, hogy ilyen lazán a nevén szólították a másikat, csak egyet jelenthetett...

– Ti ismeritek egymást? – bukott ki belőlem a kérdés pont úgy, ahogy az imént Katából. Nátán továbbra is vigyorgott, és bőszen bólogatni kezdett, mégis Kata reakciója árult el többet. Attól, ahogyan hirtelen vörös pír öntötte el az arcát, és lehajtotta a fejét, majd egy félő pillantást vetett rám, nagyon rossz érzésem lett. Túlságosan jól ismertem a nővéremet, ő volt az az ember, akinek a rezdüléseiből is tudtam olvasni, és a nagy kék, kifejező szemeinek hála pedig nyitott könyv volt előttem. Így azonnal felismertem, hogy ezek a reakciók csak egyet jelenthetnek, viszont az a lehetőség nem igazán nyerte el a tetszésemet, olyannyira nem, hogy felfogni sem akartam, csak földbe gyökerezett lábakkal bámultam Katára.

– Ööö, izé... Hát, ez nem egészen úgy alakul, ahogy szerettem volna – mosolyodott el Kata kínosan, látszott, hogy végtelenül zavarban van. – Oké... Azt hiszem, el kéne mondanom valamit – sóhajtott egy nagyot, majd reménykedve rám pillantott, hátha mondok valamit. Eszembe jutott, hogy akár meg is könnyíthetném a dolgát, hogy ne süllyedjen el zavarában, de ezt rögtön elvetettem, úgy gondoltam, egyedül kell kivágnia magát ebből a helyzetből, így továbbra is némán és mozdulatlanul vártam a bejelentését. – Szóval... Te is tudod, hogy az utóbbi időben beleszerettem valakibe. Igazán közel kerültünk egymáshoz, mármint... nagyon közel, most pedig úgy éreztem, itt az ideje, hogy bemutassam neked is, de sajnos ez nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ugyanis nem kalkuláltam bele, hogy majd véletlenül összefuttok a házban, arra sem számítottam, hogy ti ismeritek egymást, azt meg főképp nem sejtettem, hogy nem igazán vagytok jóban. Úgyhogy sajnálom, Dóri, ha most csalódást okoztam, de a fiú, aki miatt olyan boldog voltam az elmúlt időben, vagyis a barátom... Nátán – mondta ki Kata azt, amit már percek óta, sőt, talán már azóta sejtettem, hogy a szobámba menet belefutottam Nátánba. Viszont hallanom kellett ahhoz, hogy ez tudatosuljon is bennem, és amikor tudatosult... Nos, sokkot kaptam.

Hogy lehetséges, hogy ők ketten találkoztak? Hogyan lehetséges, hogy ez az idióta megtalálta a nővéremet? Hogy lehet, hogy Kata pont a nagyszájú, felelőtlen és beszólogatós Nátánba szeretett bele? Miért ver engem a sors azzal, hogy a kis románcuknak köszönhetően Nátán nagy valószínűséggel a nap minden percében nálunk fog dögleni? Mit vétettem, amiért egész nap összezárva kell hogy legyek valaki olyannal, aki a megismerkedésünk pillanatától irritál? Ugye Kata tudja, hogy ez egy nagyon rossz döntés volt? Ugye tisztában van vele, hogy Nátántól nem számíthat hosszú életű kapcsolatra? Ugye legalább egy picit sejti, hogy nem ő lesz az igazi? Ugye nem fog összezuhanni, amikor ez kiderül? Az nem lehet, hogy még mindig csak álmodok?!

Ilyen és ehhez hasonló kérdések tolongtak a fejemben, miközben a konyhaasztalnál ülve mozdulatlanul bámultam magam elé. Kata és Nátán egy darabig még próbáltak velem kommunikálni, és a kezükkel folyamatosan a szemem előtt kalimpáltak, hogy legalább egy pislogás formájában adjak életjelet, de a nulla reakciómnak köszönhetően idővel egymással kezdtek beszélni.

– Ez kicsit ijesztő. Szerinted mikor lesz újra normális? – kérdezte Kata fojtott hangon. Nem tudom, miért hitte azt, hogy ha egy kicsit lejjebb tekeri a hangerőt, attól nem fogom hallani, hogy rólam beszél.

– Normális? Dóri sosem lesz újra normális, egyszerűen azért, mert soha nem is volt az – intézte el Nátán a helyzetet, szívmelengető volt hallani, hogy mennyire aggódik értem. A nővérem csak egy rosszalló ciccegéssel válaszolt, így derűsen konstatáltam, hogy nem szállna szembe Nátánnal a hugicájáért.

– Ti tényleg utáljátok egymást?

– Dóri igazából nagyon bír, csak a büszkesége nem engedi, hogy kimondja – vázolta fel Nátán, hogy szerinte milyen is a mi kapcsolatunk.

– Mindent értek. Igazából rosszabb is lehetett volna – tűnődött Kata. – Dórit ismerve én arra fogadtam volna, hogy kicsit látványosabban akad ki, mondjuk elkezd ordibálni, sikítozni vagy toporzékolni.

– Még megteheti. És talán meg is fogja tenni, ha megtudja, hogy együtt aludtunk...

Na, ez hatott.

– Mi van?! – ordítottam el magam olyan hangosan, hogy a ház előtti villanyoszlopról biztosan felröppentek a madárkák. Nátán elfordult röhögni, Kata pedig ismét elvörösödött, és lesütötte a szemét. – Drága nővérkém, most aztán tényleg van mit megbeszélnünk – vigyorogtam erőltetetten, majd a nővérem vörös hercegéhez léptem, és a korábbiaknál sokkal elszántabban toltam kifelé a házból. – Nátán, rád már nem tartunk igényt, légyszi ne is nagyon gyere vissza többet.

– Hééé – háborgott mögöttem Kata, amikor kilökdöstem a döbbent Nátánt az ajtón kívülre. – Ez így nagyon nem járja!

– Szerintem kettőnk közül most nem te vagy az, aki méltatlankodhat! – szidtam le Katát, mire furcsamód elhallgatott. Egy határozott mozdulattal becsuktam az ajtót, majd amikor ketten maradtunk, valósággal nekitámadtam a nővéremnek. A legtöbbet ismételt mondatom a „Te teljesen hülye vagy?!" szemrehányás volt, de egyéb szépségeket is mondtam, Kata pedig egy idő után megunta, hogy megpróbáljon védekezni, így csendben megvárta, hogy kitomboljam magam. Mármint egy időre.

– Úgy nem mondok semmit, ha folyton nekem támadsz – közölte sértetten. – Ha elhallgatnál végre, el tudnék mesélni mindent, addig nincs is jogod szidni se őt, se engem.

– Ó, dehogy nincs – nevettem el magam örömtelenül. – Pusztán a tény, hogy Nátánról beszélünk, megadja rá a jogot.

– Hajlandó vagy elhallgatni pár percre? Mert ha nem, nekem úgy is jó, csak akkor gyorsan lelépek itthonról, te meg harsoghatod az üres háznak a szemrehányásaidat.

Lenyeltem a békát, bármilyen nagy is volt, és fortyogva követtem Katát a szobájába, hogy óhaja szerint nyugodtabb körülmények között beszéljük meg a dolgokat.

– Jó. Mielőtt elkezdem a történet elejétől, szeretnék leszögezni valamit. Szeretem őt. Őszintén, úgy ahogy még soha nem éreztem egy fiú iránt sem, annyira, hogy nélküle élni sem tudnék. – Megforgattam a szemem a nagy szavakra, mire Kata csúnyán nézett rám. Igazából azonban kezdtem megijedni, mert pont Kata az az ember, aki tényleg képes az ilyen erőteljes érzelmekre, nem csak dobálózik a szavakkal. – Szóval bármi is a véleményed Nátánról, és bármennyire is szeretnél eltiltani tőle, nincs jogod megtenni.

– Megértettem – sziszegtem.

És ezután elmesélte az ő gyönyörű találkozásuk történetét. Nem egy bonyolult sztori, nagyjából annyi, hogy a koleszos buliikon, amiket annyira szeretnek megrendezni a szobatársaikkal, Nátán is ott szokott lenni az egyik srác jóvoltából, aki jóban van vele. Kata és Nátán már első alkalommal szimpatikusak voltak egymásnak, egy találkozás után bejelölték egymást, egyre többet írogattak, egyre többet beszéltek telefonon, egyre többet találkoztak, és bumm, egyszer csak összejöttek. Persze ezt az egészet Kata romantikus lefestésével, a legapróbb részletekbe menő mesélésével és szerelmes pillantásaival kiegészítve kell elképzelni.

Kissé elkanyarodva a témától megkérdeztem, hogy ha Nátán ott volt ezeken az összejöveteleken, Patrik miért nem, ugyanis legjobb tudomásom szerint a két fiú kis híján össze volt nőve. Kata számára ezzel a kérdésemmel esett le, hogy Nátán „az én Patrikom" – az ő szavaival élve – bátyja, ezen a felfedezésen pedig csodálkozott még egy ideig, de végül csak sikerült visszatérni az eredeti témához. Vagyis ahhoz, hogy éppen leszedem a fejét.

– Elárulnád, hogy mégis mi a problémád? – kérdezte Kata hűvösen, amikor újból bosszankodni kezdtem.

– Az, hogy ő Nátán! – vágtam rá dühöngve. – Nem, nem, az nem lehet, hogy ti együtt legyetek, nem büntethet azzal az élet, hogy ilyen gyakran el kelljen viselnem a társaságát! Hogy fogom kibírni?

– Még mindig nem válaszoltál arra, hogy vele mi a problémád – fonta karba a kezeit.

– Hogy bunkó, beszólogatós, ismeretségünk óta szekál a magasságommal, minden alkalmat megragad, hogy piszkálhasson, és meg van róla győződve, hogy nem vagyok százas.

– Ami viszont valljuk be, indokolt valamilyen szinten, tekintve, hogy ma reggel úgy találtam rátok, hogy te kifelé lökdösted az ajtón, miközben valami sátánról magyaráztál megállás nélkül – jegyezte meg csípősen.

– Nem fogom kibírni! – hagytam figyelmen kívül a megjegyzését, és újra a saját bajommal kezdtem foglalkozni, amit Kata is észrevett, és látszólag nem esett olyan jól neki.

– Annyira önző vagy! – fakadt ki hirtelen, először nem is értettem, mire gondol. – Amikor életemben először barátom van, életemben először mertem elkötelezni magam valaki mellett, még akkor is csak magaddal vagy képes foglalkozni! Itt keseregsz nekem, szidod Nátánt, de az meg sem fordul a fejedben, hogy esetleg fáj, amikor így beszélsz róla? Megmondtam, hogy szeretem, miért nem tudod legalább megpróbálni, hogy az én szempontomból nézd a dolgokat? – kérdezte sértetten, és egy pillanatra hatalmába is kerített a bűntudat, de azonnal elhessegettem.

– Jó, akkor nézzük a te szempontodból – bólogattam vadul. – A barátod ordenáré és beképzelt, el sem tudod képzelni mennyire felelőtlen, képtelen elköteleződni bárki mellett is, az a srác nem hogy a jövőjével nincsen tisztában, még azt sem tudja, hogy holnap mi lesz vele, és ez a legkevésbé sem zavarja. Semmire nem fogja vinni az életben, mert nincs benne elég alázat, és össze fogja törni a szíved az első adandó alkalommal. Azt akarod, hogy majd egyedülálló szülőként kelljen boldogulnod az életben? Hogy amikor a gyereked megkérdezi, hogy neki miért nincs apja, szégyenkezve kelljen magyarázkodnod? Mert Nátán mellett nagy valószínűséggel ilyen jövő vár rád. Látod, a te szempontodból néztem a dolgokat, pozitívumot viszont így sem sikerült találni benne – fejeztem be harciasan, és én is karba fontam a kezeimet. A nővérem pár pillanatig lefagyva nézett rám, majd teljesen kikelt magából.

– Hogy beszélhetsz így róla?! Hogy hordhatsz össze ilyen baromságokat? Jézusom, annyira szörnyű vagy! Nem ismered Nátánt, fogalmad sincs róla, hogy milyen, csak elhordod mindennek, mert nem látod olyan tökéletesnek, mint mondjuk a te Ádámod – hadarta dühösen.

– Mégis hogy kerül most ide Ádám? – vontam fel a szemöldököm.

– Csak az a bajod, hogy Nátán más, nem tökéletes, és igen, tényleg nem az, de ettől lesz igazán szerethető ember! Szégyelled mások előtt, hogy a testvéred nem egy olyan hibátlan, de közben agyatlan és szívtelen hülyét választott magának, mint te, nem bírod elviselni, hogy bármi közöd is legyen egy olyan sráchoz, mint Nátán, és ez undorító! – vádolt meg, nekem meg tátva maradt a szám. – Istenem, Dóri, hiába erőlködik Patrik, hiába hiszed, hogy változtál, ugyanolyan felszínes vagy, mint előtte! – vágta a fejemhez, majd felpattant és bevágva maga után az ajtót kiviharzott a szobából. Nem érdekelte, hogy éppen az ő szobájában ültünk, elfoglalta az enyémet.

Egyedül maradtam a gondolataimmal, a dühömmel és Kata sértésével, amit bármennyire is próbáltam lepergetni magamról, nem ment. Fájt, hogy milyen durva dologgal vádolt, de az még jobban, hogy talán igaza is lehetett, sőt, muszáj volt beismernem, hogy bár egyáltalán nem teljesen, de egy minimális szinten tényleg igaza volt. És ez elkeserített. Patriknak hála már éppen kezdtem elhinni, hogy változtam nyár eleje óta, és már nem vagyok olyan felszínes, mint a Dalma-félék.

Mindketten fél órát dühöngtünk a másik szobájában, általában ennyi idő kell ahhoz, hogy egy veszekedésünk után lehiggadjunk. És ezúttal nekem jutott a hálás feladat, hogy fehér zászlót lobogtatva közeledjek a másik felé.

Már megtörtént a rombolás, most a romokkal kéne kezdeni valamit – Ez lebegett a szemem előtt, amikor nagyot sóhajtva bekopogtam Katához, közben pedig próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire abnormális az, hogy kopogok a saját szobám ajtaján.

– Nem veszekedni jöttem – léptem be feltartott kézzel a szobába, amikor Kata morcosan felpillantott a telefonjából. – Csak beszéljük meg.

– Ezt javasoltam én is az előbb, de te inkább ordibálva kezdted szidni az embert, akit szeretek, ezzel engem és őt is bántva – mondta a telefonja kijelzőjét bámulva.

– Jó, na, kiakadtam.

– A kérdés csak az... Hogy kiakadtál, mert szokás szerint önző voltál – tette végre félre a telefonját, és fagyosan nézett rám –, vagy kiakadtál, mert aggódsz miattam. Mert az egyik lehetőséget lényegesebben könnyebb lenne megbocsátani.

Nagyot sóhajtottam, majd óvatosan kezdtem lépkedni az ágyam felé, amin Kata is ült. A nővérem kifejezéstelen arccal nézte végig a mozdulataimat, de legalább nem is állított meg, így végül leültem vele szemben az ágyamra.

– Bevallom, hogy igazad volt – kezdtem, mire Kata szemében fájdalom villant, így helyesbítettem. – Részben. Igazad volt, részben. Tényleg nem tetszett a gondolat, hogy közöm legyen Nátánhoz, talán tényleg azért, mert nem tökéletes, és tényleg eszembe jutott, hogy milyen kellemetlen lenne a barátaim előtt, ha négyesben elmennénk valahová, te meg Nátán, én meg Ádám.

– Ez undorítóan felszínes – sziszegte Kata.

– Tudom, de mit csináljak? – tártam szét a karomat. – Én ilyen vagyok. Bevallom, először magamra gondoltam, hogy nem szívesen mutatkoznék Nátánnal, meg arra, hogy milyen nehéz lesz majd elviselnem őt. De most jön a dolog másik oldala: Nem csak azért akadtam ki, mert önző voltam, nagyobbrészt azért akadtam ki, mert aggódok érted. Elhiszed ezt? – kérdeztem Kata szemébe nézve, aki kelletlenül bólintott egyet.

– Igen.

– Szögezzük le, én nem utálom Nátánt, csak nehezen tolerálom. Te vagy az, akit a legjobban szeretek, és nagyon nem akarlak összetört szívvel látni, nagyon nem akarom, hogy az első szerelmed balul süljön el, márpedig Nátán oldalán erre látok esélyt. Sejtem, hogy nem rossz ember, mert Patrikot ő rakta össze a darabjaiból, amikor széthullott, de tényleg felelőtlen, nem sok minden érdekli igazán, és félek, hogy nem gondolja veled komolyan, csak a pillanatnyi boldogságához kellesz – próbáltam megfogalmazni az érzéseimet, lehetőleg már úgy, hogy ne bántsak meg vele senkit. – Tulajdonképpen mondhattam volna elsőre is ezt az ordibálás helyett, de teljesen eldurrant az agyam, amikor Nátán közölte, hogy itt aludt, és...

– Csak hülyült – szólt közbe Kata a fejét rázva. – El akarta érni, hogy kiszakadj abból a hülye sokkból, amit a jelenléte okozott, és hát... így érte el. Nem aludt nálam, most reggel jött, mert áthívtam, hogy végre bemutassam neked.

– Óóó – értettem meg. – Akkor ti nem...?

– Nem – erősítette meg. – De mégis mit gondoltál? Két hete vagyunk együtt, nem hiszem, hogy normális lenne, ha már együtt aludnánk.

– Pont ezért akadtam ki – ismertem be.

– Mert azt hitted – értelmezte.

– Igen.

– Olyan hülye vagy – masszírozta meg a halántékát, mire akaratlanul is elmosolyodtam, mert ez bizony majdnem egy „megbocsátokot" jelentett.

– Tudom – értettem egyet, mire ő is elmosolyodott.

– Tévedsz Nátánnal kapcsolatban – törte meg a pár másodperces csendet. – Tényleg van egy egészséges „leszarok mindent" jelleg a karakterében, de nekem pont erre van szükségem. Én túl stresszes vagyok, de ő képes ellazítani, és a legelső találkozásunk óta minden adandó alkalommal azon van, hogy növelje az önbizalmam, biztat és támogat, ahol tud, még el se akadok, amikor már azon van, hogy túllendítsen a dolgon. És érzem, hogy szeret, ami valljuk be nagy dolog, mivel nem az az érzelgős típus és nem sűrűn mondja ki – mosolyodott el. – Mégis érzem, tudom. Nem fogja összetörni a szívem.

– Ígéred?

– Most ígérjem meg, hogy a barátom nem fog szakítani velem? – nevette el magát zavartan.

– Azt ígérd meg, hogy nem fog megbántani, és én elhiszem neked – bólintottam.

– Megígérem, hogy nem fog megbántani – nézett mélyen, mégis lágyan a szemembe.

– Oké.

– És Dóri.

– Igen?

– Nem kellett volna olyan durvákat vágnom a fejedhez. Sajnálom.

– Igazad volt, nem kell bocsánatot kérni – vontam vállat.

– Ezt jól megcsináltam – sóhajtott bűntudatosan. – Te nem ilyen vagy, nem vagy ilyen felszínes, és tudom, hogy nem csak mások véleménye érdekel.

– Kata, tényleg nem haragszom, egyébként pedig te is tudod, hogy de igen, felszínes vagyok – dünnyögtem, mire a kezébe fogta a két kezem, hogy ránézzek.

– Nem vagy – hangsúlyozta újból. – Beletörődtél abba, hogy te csak egy vagy az üresfejű és nulla érzelmi intelligenciájú népszerű diákok között, és azt hiszed, hogy nem lehet megváltozni. De te már el is kezdted, annak ellenére hogy ez nem egy gyors folyamat, sokat változtál nyár eleje óta.

– Örülök, ha így látod – mosolyodtam el halványan. – De ez inkább Patrik érdeme, mint az enyém.

– Az nem baj, ha ő változtat meg – vont vállat, majd cinkos mosollyal hozzátette: – És azt se bánnám, ha közben elrabolná a szívedet...

– Álmodozz csak – nevettem ki, miközben felálltam az ágyról.

– De gondolj csak bele. Te meg Patrik, én és Nátán. Egyszerűen imádnám a négyesünket... És valld be, te is! – kiabált utánam, mikor már a lépcsőn mentem lefelé. Nevetve szedtem a lépcsőfokokat.

~2019.05.05