– Nagyon elgondolkoztál.

Patrik hangjára összerezzentem, és morcosan vettem tudomásul, hogy igaza van, a kezemben tartott tölcsér alja ugyanis teljesen átázott, így a citromfagyi fehér foltokat hagyva csöpögött a fekete topomra. Patrik szórakozott mosollyal nézte végig, ahogy csak még nagyobb kárt okozva szétkenem a fagyit a ruhámon, és közben szitkozódom.

– Igen, bocsi. De nagyon szépen játszottál.

– Na persze.

– Esküszöm, hogy figyeltem! – háborodtam fel, majd feladtam a foltok eltűntetését és azzal kezdtem foglalkozni, hogy hogyan ehetném meg úgy a fagyimat, hogy közben nem leszek tiszta maszat.

– Na persze – ismételte színpadias sóhajjal.

Először tényleg figyeltem. Én válogattam a kották közül, és én mondtam meg, hogy mit zongorázzon, és nagyon is szépen játszott, de a zene hatására idővel automatikusan kizártam a külvilágot és a gondolataimba merültem. Bőven volt min gondolkoznom, jó és rossz dolgokon egyaránt.

Pontosan két hét telt el azóta, hogy Glóriával találkoztunk a cukrászdában, két hete voltunk ismét legjobb barátok, és vele kapcsolatban erre a két hétre nem is tudtam máshogy visszagondolni, csak mosolyogva. Szinte minden nap találkoztunk, ami először furcsa is volt mindkettőnknek nyolc év kihagyás után, de azt nem lehet mondani, hogy bármelyikünk is bánta volna. Kezdetben még kicsit óvatosan bántunk a másikkal, kölcsönös volt az az érzés, hogy nem akarunk már több fájdalmat egymásnak, és ezekben az első napokban még nemigen csináltunk semmi konkrétat azon kívül, hogy leültünk beszélgetni. Tudtuk, hogy nem szabad kerülni a múltról szóló témákat, és még az elején őszintén meg kell őket beszélni, hogy később ne legyenek emiatt problémáink. Úgyhogy kertelés nélkül elmondtam neki, hogy mi minden történt velem, miután elváltunk, vagyis hogy Dalmával legjobb barátnők lettünk, a hatására elkezdtem sminkelni és vasalni a hajam, újra a népszerűek táborát erősítettem, ami gimis korunkra csak fokozódott, magyarul Dalma volt a menők koronázatlan királynője, én meg a legjelesebb udvarhölgye, elmondtam azt is, hogy összejöttem Ádámmal, amit azóta is életem egyik legnagyobb meglepetésének tartottam, elmeséltem, hogy kissé magam alatt voltam, amikor Ádám elrepült Amerikába, magyarul az egész nyarat végig akartam bunkózni mindenkivel, de ekkor jött Patrik, aki kissé észhez térített, és a fejébe vette, hogy megszabadít a felszínességtől, és végül beszámoltam neki arról is, hogy Dalma mit tett, és emiatt milyen csúnyán kaptunk össze.

A monológomnak minden pontját kitárgyaltuk, Glória nem grimaszolt, nem kért számon, hogy mi lett belőlem, nem vetette a szememre, hogy „úristen, milyen felszínes lettél", csak annyit mondott, hogy jó ötletnek tartja, amit Patrik csinál, és maga Patrik is szimpatikus neki. Ezen nem tudtam nem mosolyogni, és bármennyire is titok volt, egyszerűen muszáj volt beszámolnom neki Patrik múltjáról, hogy lássa, miken ment keresztül ez a fiú, és ennek ellenére mennyire nagyon jó ember. Ádámról nem sokat tudott mondani, csak hogy nagyon reméli, hogy van elég jó hozzám, és amin nagyon meglepődtem, az az volt, hogy Dalmával kapcsolatban kifejezetten kérte, hogy gondoljam át a dolgokat, és próbáljak megbocsátani neki. Amikor megkérdeztem, hogy mégis miért tartoznék neki ezzel, azt válaszolta, hogy nem neki tartozok, hanem magamnak azzal, hogy megkímélhessem magam egy adag gyűlölködéstől és haragtartástól. Alaposan elgondolkodtattak a szavai.

És ő is mesélt arról, hogy mi történt vele harmadikos korunk óta, bár jóval kevesebbet, mint én. Neki sem volt olyan kellemes feleleveníteni a betegsége időszakát, és nekem sem akart vele fájdalmat okozni. Biztos vagyok benne, hogy az utóbbi ok miatt szépített is a helyzeten, amikor azt mondta, hogy igazából nem is volt vészes, a szülei végig ott voltak mellette és támogatták, és bár döcögősen, de az anyagi dolgokkal sem volt gond a támogatások miatt. Azóta pedig mondhatni átlagos életet újra, iskolába jár, vannak barátai, határozott elképzelése van a jövőjéről – rákkutató szeretne lenni –, a szülei pedig szereztek munkát maguknak, így már a pénzzel sincsenek gondjaik. Ez mind nagyon szép és jó hír, de egyszerűen nem hagyott nyugodni az, amiről beszélt az első találkozásunkkor, vagyis az álmatlanul, egyedül, a gépek csipogását hallgatva töltött éjszakák, meg az idegesítő infúziós cső, így muszáj volt még egyszer rákérdeznem, hogy nagyon nehéz volt-e neki. Olyan megnyugtatóan mosolygott rám, hogy egy pillanatra el is hittem, hogy nem volt az. Azt válaszolta, hogy ne hibáztassam magam, mert ő egyáltalán nem haragszik.

Nem mondhatni, hogy ettől egyből megbocsátottam magamnak, de egy kicsit jobban éreztem magam attól, hogy Glória élete jobbra fordult, és tud ugyanolyan vidám és mosolygós lenni, mint régen.

Én pedig szinte minden másodpercben mosolyogtam mellette, nem is tudtam mást csinálni, hiszen visszakaptam a legjobb barátnőmet, és néhány szomorúbb pillanatot leszámítva minden ugyanolyan volt, mint régen. Ennek az az oka, hogy bár nagyon sok minden történt a külön töltött nyolc év alatt, egy valami nem változott: Önmagáért szerettük a másikat és elfogadtuk az összes hibájával és a múltban hozott rossz döntésével együtt.

Ugyanez volt a helyzet Patrikkal is. Egyikünk sem volt tökéletes, távolról sem, mindkettőnk túl sok nehézséget élt már át életében, hogy azok lehessünk. De valószínűleg a hibáink voltak azok, amik miatt egymásra találtunk, valami olyat láttam meg Patrikban, ami minden bizalmatlanságom ellenére arra késztetett, hogy nyíljak meg neki és merjem közel engedni magamhoz, és valószínűleg vele is ez volt a helyzet. Ha nem Glóriával voltam, és nem otthon néztem a sorozataimat, akkor Patrikkal töltöttem az időt, és rájöttem, hogy ő az az ember, akivel a legjobban tudok semmit csinálni. Volt, hogy csak néztem, ahogy zongorázik, vagy azt, ahogy Nátánnal passzolgatják egymásnak a labdát, de általában beszélgettünk. Rengeteget beszélgettünk, a városban való autókázás közben, vagy amikor kavicsokat dobáltunk a Dunába és Topjoyt iszogattunk, és sokat írogattunk Messengeren is. Egyszerűen jól éreztem magam vele, imádtam, amikor a leghétköznapibb szituációkban egyszer csak felcsillant a szeme, hogy „Dóri, ez egy csoda", és amikor vele voltam, soha nem éreztem azt, amit mindig, hogy meg kellene játszanom magam, hogy valaki olyan személyiség legyek, akit az emberek könnyebben elfogadnak.

A nővéremmel ez alatt a két hét alatt kicsivel kevesebbet voltam, ugyanis Kata bolondulásig szerelmes lett, és ha nem lettem volna úgy napi húsz órát Patrikkal és Glóriával, azt mondtam volna, döbbenetesen sokat megy el otthonról, hogy találkozzon a koleszos barátaival, akik között ott van az ő hercege is. Persze nagyon örültem neki, hogy Katára rátalált a szerelem, de őszintén szólva néha halálra idegesített, ugyanis így még a szokásosnál is optimistább és jókedvűbb volt, egyszer rá is kérdeztem, hogy nem fájnak-e az arcizmai az állandó sugárzó mosolytól.

Viszont nem alakult minden olyan pozitívan ebben az időszakban, volt, akivel nem pont abba az irányba haladtak a dolgaink, mint szerettem volna.

– Hahó, Dóri.

Újra összerezzentem, és Patrik hangjára másodszor is visszatértem szellemileg is a zeneterembe. Legalább a fagyimat nem kentem jobban szét a ruhámon.

– Hm?

– Oké, rájöttem, mi a helyzet – bólintott Patrik, és szakértői szemmel nézett rám. – Akkor vagy ilyen szótlan és elmélázós, ha tudat alatt tanácsot szeretnél kérni tőlem. Szóval, Dóri, mi történt?

– Ki mondta, hogy szükségem van a tanácsaidra? – csóváltam meg a fejem mosolyogva.

– Mindketten tudjuk, hogy szükséged van rájuk – mosolygott vissza patrikosan, magyarul kivételesen őszinte, félénk, és egy kicsit kisfiús mosollyal. – A taktikádat is kitanultam ám. Ilyenkor azért némulsz meg, mert igazából azt szeretnéd, ha rákérdeznék, hogy mi a baj. Mert ugye kerek perec elmondani a problémákat nem egy népszerű diákhoz méltó dolog.

Tudtam, hogy Patrik csak húz vele, így elnevettem magam, annak ellenére, hogy azelőtt nem sokkal ettől a mondattól inkább görcsbe rándult volna a gyomrom.

– Oké, lehet, hogy tényleg van valami – komolyodtam el.

– Igen?

– Ádámmal – mondtam ki, de hiába lestem Patrik reakcióját, felvette a kifürkészhetetlen arcát, amit a legváratlanabb pillanatokban alkalmazott. Ő is mindig olyan őszintén mutatta ki az érzéseit, mint a nővérem, de ő Katával ellentétben ha kellett, palástolni is tudta őket.

– Hallgatlak.

Felálltam a kétszemélyes székről, és járkálni kezdtem a zeneteremben, összeszedtem a gondolataimat, aztán megálltam a zongora másik oldalán, pont Patrikkal szemben.

– Szóval először is tudnod kell, hogy szeretem Ádámot. És azt is tudnod kell, hogy nehezen viselem, hogy az egész nyári szünetre elutazott egy másik kontinensre. Azt is nagyon szeretném, hogy jól érezze magát, nagyon jó lenne, ha ismerkedne, új dolgokat tanulna, és úgy jönne haza, hogy ez az út jócskán előrelendítette a focikarrierjét. Magyarul én akkor vagyok boldog, ha ő is az, így szeretném, ha boldog lenne kint, így nagyon jó dolognak tartom, hogy ilyen elfoglalt...

– Dóri, a lényeget – szólt közbe Patrik bujkáló mosollyal.

– Oké, akkor a lényeget. Nagyon jó, hogy rengeteget focizik, nagyon jó, hogy új embereket ismer meg, nagyon jó, hogy elkezdte alapozni a gimi utáni életét, csak... Azt hiszem közben egy kicsit elfelejtette, hogy Amerikába menet Budapesten hagyott valamit, aminek elvileg az élete szerves részét kéne képeznie.

– Imádom, hogy ilyen homályosan fogalmazol, de bocsáss meg, ezúttal nem igazán értem, mit szeretnél mondani. Mit hagyott Ádám Budapesten?

– A barátnőjét – sóhajtottam, mire Patrik felszisszent. – Én igazán nem akarom játszani a hisztis barátnőt, aki kisajátítja magának a barátját és nem engedi, hogy az nélküle jól érezze magát, de ez már kezd kicsit sok lenni. Kicsit úgy érzem, hogy amiatt, hogy ő ott van, az egész világa lekorlátozódott Amerikára, és minden mást, ami nem ott van, egy kicsit figyelmen kívül hagy.

– Akkor konkretizálom a szavaidat – bólintott Patrik, mint aki mindent ért. – Nem ír.

– És nem hív – tettem hozzá. – Öt napja nem beszéltünk.

– Öt napja? Hát az meg hogy lehet? – kérdezte Patrik elképedve.

– Mivel neki vannak egész nap programjai, úgy egyeztünk meg még az elején, hogy mindig ő hív engem, akkor amikor éppen ráér. Csakhogy az utóbbi napokban rendre elfelejtett felhívni.

– Nem lehet, hogy egyszerűen most nem volt semennyi szabadideje?

– Nem, mert az első két alkalommal még reggel írta is, hogy nagyon sajnálja, de elfelejtette, és hogy majd ma este hív. De persze nem hívott. És az elmúlt három napban még csak nem is írt – húztam fel a vállaimat, holott ez egyáltalán nem olyan szituáció volt, ami hidegen hagyott volna. – Oké, én tudom, hogy öt nap nem a világ vége, és nem kéne problémáznom azon, hogy ennyi ideig nem beszéltünk, de egy kapcsolatról van szó.

– Teljesen jogos, hogy zavar a dolog, tényleg elég bosszantó, hogy állandóan elfelejt hívni, és mivel nem egy jó barátodról, hanem a barátodról beszélünk, nem egészen van rendben, hogy öt napig nem kommunikáltok semmit – erősített meg Patrik, én pedig egy kicsit megkönnyebbültem, hogy a probléma nem csak az én képzeletem szüleménye. – De szerintem lazíts egy kicsit. Engedd, hogy élje a saját életét, még ha te abban egy kis időre háttérbe is szorulsz...

– A barátnője vagyok – szóltam közbe felháborodva.

– Igen, az vagy – bólintott higgadtan. – És egy egészséges kapcsolatban a két fél nem tölti együtt a nap huszonnégy óráját.

– De Patrik, mi a huszonnégyből egyet sem töltünk együtt, mivel egy másik kontinensen van!

– De fogadjunk, hogy mielőtt elment, össze voltatok nőve. Igaz?

– Jó, igaz – biccentettem, ahogy eszembe jutott az elutazása előtti két hét.

– Szerintem csak ezért tűnik ilyen zavarónak ez a kis szünet. Lehet, hogy neki most erre van szüksége.

– Szóval nincs rám szüksége – fontam keresztbe a karjaimat.

– Istenem, miért vagy ilyen makacs? – masszírozta meg Patrik az orrnyergét. – Most őszintén. Ha te elutaznál három hónapra, hogy azt csináld, amit igazán szeretsz, amiben tehetséges vagy, és lubickolnál abban, hogy ezt egyre többen észre is veszik, háttérbe szorítanád ezt az egészet azért, hogy folyamatosan hazatelefonálgass? Nem használnád ki minél jobban a helyzetet, hanem nulla-huszonnégyben azon gondolkoznál, hogy vajon mi történik jó pár ezer kilométerrel arrébb? Ez nem azt jelenti, hogy Ádám nem szeret téged. Csak hogy rajtad kívül is vannak dolgok, amiket szeret. Hagyd, hogy élvezze őket még egy kicsit, aztán ha hazajött, megfojthatod a szereteteddel.

Jó pár másodpercig némán gondolkoztam Patrik mondandóján, a zongorán nyugvó kezeimet bámultam, és közben lassan éledezni kezdett bennem a bűntudat, amiért ilyen önző voltam Ádámmal szemben.

– Hogy várhatom el tőle, hogy mindent félretegyen értem? Hogy lehetek ilyen rossz barátnője? – kérdeztem halkan, mire Patrik fáradtan felsóhajtott.

– Nem vagy rossz barátnője, egyáltalán nem. Természetes, hogy zavart a dolog, de biztos vagyok benne, hogy ezután nem fogod ilyen komolyan venni. De ha mégis, én amúgy sem komálom Ádámot, szóval szakíts vele nyugodtan – tette hozzá mellékesen, mire elkerekedett szemekkel néztem rá.

– De izé vagy – nevettem el magam akaratlanul, pedig sértettnek akartam tűnni. – Ezért most tartozol nekem egy Ed Sheeran-számmal – mondtam ki a büntetését, és nem tudtam nem vigyorogni azon, ahogy Patrik fintorogni kezd.

– Miből gondolod, hogy tudok Ed Sheeran-számokat?

– Itt a kotta – böktem az előttem heverő papírra, mire Patrik megadóan felsóhajtott.

– Jó, te győztél, de tudnod kell, hogy csak egyetlen számát tudom, a Photograph-ot, és azt is csak a gyakorlás kedévért tanultam meg.

– Védekezz csak nyugodtan, most már nem mosod le magadról, hogy titokban Ed Sheeran-rajongó vagy – nyújtottam át neki a kottát széles mosollyal, ő pedig a fejét csóválva a kottatartóra helyezte. Mint mindig, mielőtt nekikezdett, várt pár másodpercet, aztán azzal az átszellemült, ragyogó zöld tekintetével a szemembe nézett, és elkezdett játszani.

Egyszerűen imádtam hallgatni. Nem a dal miatt, hanem mert Patrik játszotta. Az ő kezei alatt valahogy mindig életre kelt a darab, talán azért, mert ő maga maximálisan együtt élt vele zongorázás közben. Egy göndör fürtje állandóan a homlokába hullott, az arca halványan kipirult a melegtől, hiszen az állandóan viselt pulóvere volt rajta, a szeme legtöbbször lehunyva volt, néha össze is szorította, de amikor kinyitotta, tisztán látszott benne minden, amit a dal közölni akart. Megbabonázva bámultam, hiszen ő maga volt a zene abban a pillanatban.

Megkerültem a zongorát, és visszaültem mellé, majd a fejemet ösztönösen a vállára hajtottam, és bár megesküdtem volna rá, hogy ilyenkor számára nem létezik a külvilág, határozottan éreztem, hogy megremeg, amikor hozzáérek. Lehunytam a szemem, és csak mosolyogva hallgattam a játékát, olyan kellemes békesség uralkodott ekkor a zeneteremben, hogy azt kívántam, bárcsak megállíthatnám az időt, hogy sose érjen véget a pillanat.

De persze véget ért, és amikor az utolsó dallamok és elhalkultak, rá kellett jönnöm, hogy a zenetermen kívül is van világ, a fejembe pedig újra kellemetlen gondolatok tolakodtak be. Aztán mintha villámcsapás ért volna, felpattant a szemem, éreztem, hogy az összes vér az arcomba tódul, és imádkoztam, hogy ez ne a valóság legyen, ébredjek fel, lehetőleg a múltban, mondjuk öt nappal korábban. Ugyanis elfelejtettem valamit.

– Mennem kell – pattantam fel hirtelen, legszívesebben elrohantam volna, de persze Patrik miatt ez nem volt lehetséges.

– Tessék? Hogyhogy menned kell? Mi történt? – kérdezgetett értetlenül, mikor már az ajtó felé indultam. 

– Sajnálom, de közbejött valami, most muszáj mennem – hadartam, és a kezem már a kilincsen volt, amikor Patrik megint utánam szólt.

– Azt mondtad, ott leszel a meccsünkön.

Elkáromkodtam magam. Teljesen kiment a fejemből az az átkozott meccs, ami olyan fontos a csapatának, és amire Patrik megkért, hogy kísérjem el. Vérzett a szívem, ahogy Patrik értetlen arcára néztem, de egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni, az agyamat kitöltötte a pánik.

– Nagyon sajnálom. De ez nem várhat.

Patrik döbbenten nézett rám, valószínűleg képtelen volt megszólalni. Én pedig otthagytam.

Lélekszakadva rohantam hazafelé, és remegő kézzel küldtem egy SMS-t Glóriának, hogy pár perc és otthon vagyok, addigra legyen ő is nálunk. Válaszul kaptam egy csomó kérdőjelet, meg azt, hogy siet, ahogy tud.

Nagyjából egyszerre értünk a házunkhoz, és Glória rögtön kérdezősködni kezdett, hogy mégis mi bajom van, de amíg be nem mentünk, nem tudtam mást ismételgetni, csak azt, hogy mennyire elcsesztem mindent.

– Oké, Dóri, akkor szerintem most ülj le ide szépen – tessékelt be Glória a konyhánkba, és leültetett az asztalhoz. – Vegyél jó nagy levegőket, nyugodj le, és meséld el, hogy mi ez az egész.

– Akkora egy hülye vagyok! – kiáltottam fel kissé hisztérikusan, legszívesebben a hajamat téptem volna. Glória csendben várt, hogy kifejtsem végre, mi történt. – Itt háborgok Patriknak, amiért Ádám nem írt és nem hívott az elmúlt napokban, miközben... Jééézusom. Tökre ki voltam rá akadva, hogy elhanyagol, nem törődik velem eleget és állandóan elfelejt, ami amúgy igaz is, de semmi ahhoz képest, amit én alkottam. Ugyanis... Basszus, Glória, én elfelejtettem a szülinapját – vallottam be égő fejjel, annyira szégyelltem magam, mint addig még soha. Glória is lefagyott pár pillanatra, és abból, hogy nem kezdte el azonnal ismételgetni, hogy ez nem olyan nagy dolog, tudtam, hogy elég nagy hibát követtem el.

– Uhh. – Ez volt az első reakciója. – Mikor volt a szülinapja?

– Tegnapelőtt – sütöttem le a szemem, a sírógörcs kerülgetett, és kis híján kettétörtem az ujjaimat idegességemben. – Az első alkalmakkor még tényleg elfelejtett, de mit csodálkozok azon, hogy az elmúlt két napban egyszerűen nem volt kedve hozzám? Elfelejtettem felköszönteni a pasimat! – őrjöngtem.

– De ez hogyan lehetséges? – nézett rám Glória kétségbeesetten. Én pedig még jobban kétségbe estem attól, hogy ő kétségbe esett.

– Nem tudom, hogy történt, egyszerűen nem tudom! – túrtam bele két kézzel a hajamba. – Annyit voltam az elmúlt időben veled és Patrikkal, hogy szinte semmi mással nem foglalkoztam, alig voltam valamennyit online, úgyhogy esélyem sem volt észrevenni az Ádámra záporozó szülinapi köszöntéseket Facebookon, meg haragudtam is rá, úgyhogy szándékosan elvontam Ádámról a figyelmem. Olyan egy önző és hálátlan liba vagyok!

– Oké, elég lesz, fejezd be szépen a pánikolást. Nem vagy az, semmi nem történt, egyszerűen kiment a fejedből...

– Az embernek egy röpdolgozat szokott kimenni a fejéből, nem a pasija születésnapja! – temettem a tenyerembe az arcom. Érzékeltem, hogy Glória közelebb jön, majd előttem guggolva elhúzta a kezeimet az arcom elől.

– Nyugodj meg, rendben? Ha most addig hergeled magad, amíg rosszul nem leszel az idegességtől, azzal semmin nem változtatsz – kezdett nyugtatni, én pedig nyeltem egy nagyot, és igyekeztem lecsillapodni. – Emberből vagy, hibázol, most hibáztál...

– Nagyot hibáztam – szóltam közbe.

– Igen, nagyot hibáztál, de a hibák azért vannak, hogy kijavítsuk őket. Mellesleg Ádám se szent, ő is figyelhetne rád kicsit jobban is. Úgyhogy szerintem most hívd fel, és beszéljetek meg mindent jó alaposan, mondd el, hogy egyszerűen elfelejtetted, és azt is mondd el, hogy zavar, amiért ilyen keveset törődik veled. Itt most az őszinteségen kívül nem sok minden segíthet.

– Rendben – bólintottam egy fokkal elszántabban, és a fülem mögé tűrtem a copfból kiszabadult göndör tincseimet. Féltem attól a hívástól, de tudtam, ha nem teszem meg, akkor aztán próbálhatom megmenteni a kapcsolatomat. Vagy ami még maradt belőle.

Glória szólt, hogy nem szeretne zavarni, amíg tart a hívás, de a lelkemre kötötte, hogy azonnal értesítsem, amint letettük a telefont.

A szobámba érve vettem pár mély levegőt, majd amikor remegő kézzel rámentem a barátom nevére, egyszerre reménykedtem benne, hogy kivételesen ráér olyankor, amikor nálunk délután van, és abban, hogy mint ilyenkor mindig, most is programja van.

– Igen? – szólt bele épp akkor, amikor már le akartam tenni. Érdekes volt a köszönése, ugyanis pontosan tudnia kellett, hogy én hívom, mégsem szólított a nevemen, sőt még egy „sziát" sem kaptam. Talán nem kellett volna csodálkoznom ezen azután, hogy elfelejtettem a szülinapját. Szorosan lehunytam a szemem, úgy válaszoltam.

– Szia, Ádám.

Éreztem, hogy ez nem egy egyszerű, vitáktól mentes beszélgetés lesz.

~2019.03.10.