Reggel volt. Rendkívül hideg téli reggel. Amikor felébredtem, minden ugyanolyan volt, mint máskor. A reggeli rosszullétek továbbra is gyötörtek, nem egyszer ájultam el reggeli közben, ezáltal a szívbajt hozva a vendéglátóimra, különösen Charlesra, akit igyekeztem azzal nyugtatni, hogy teljesen normális, ami velem történik, bár legtöbbször még én magam is kételkedtem a szavaimban.

Az étkezést követően még nem mentem fel egyenesen a hálószobába, hanem még egy rövid ideig üldögéltem a társalgó kanapéján, nehogy hirtelen rosszul legyek a lépcsőzéstől, vagy tudom is én. Minden émelygés a legváratlanabb helyzetben és pillanatban kacsintott rám, ami rettenetesen bosszantott, mivel gyülőltem, hogy nem tudom kontrollálni a saját testemet. Szinte már megszoktam... Nem, az ember képtelen megszokni a hirtelen rátörő hányingereket.

Amikor ma reggel ismét a társalgó kanapéján ébredtem a szokásos ájulásomat követően -, amelyet már a hátam közepére se kívántam. Elgémberedett csuklómat, kézfejemet és az ujjaimat masszíroztam. Még mindig kábának éreztem magam, de ez mostanában így is volt. Kinéztem az ablakon, ahogy az utóbbi időben már minden nap tettem; talán reménykedni kezdtem? Meglehet.

Hirtelen egy alakot véltem felfedezni az út végén. Lassan, fáradtan sétált, mint egy éhes vándor, aki némi ennivalóért koldul a kapualjakban. Szörnyen lassú tempóban helyezte egymás elé a lábát, csaknem vonszolta magát. Mi lelhette szegény embert? Ám valami azt súgta nekem belülről, hogy azonnal fel kell tápászkodnom, és meg kell néznem, ki érkezik a házhoz. Miután magamra terítettem egy kötött vállkendőt, kiléptem a tornácra, majd amikor felismertem az alakot, akkor a szívem kihagyott egy ütemet. Nem nincstelen volt, aki alamizsnáért könyöröghet. Annál sokkal több volt. Amikor észbe kaptam, futni kezdtem. Nem érdekelt az arcomba csapó hideg szél, nem érdekelt, hogy bármikor tüdőgyulladást kaphatok, egyszerűen nem törődtem semmivel, mert akit megláttam az úton, azért bármilyen fájdalmat és megpróbáltatást képes lennék kiállni.

- Charlie! - kiáltottam. A hangom betöltötte a reggeli némaságot. - Charlie! - ismételtem újra, bár talán jobb lett volna, ha nem tettem volna, hiszen a hasam szúrni kezdett a futástól.

Az érzelmek felrobbantak bennem; túl sok mindent éreztem egyszerre, de legfőképpen boldogság áradt szét a szívemben a viszontlátás örömére. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy itt van, újra együtt leszünk, ha csak néhány nap erejére, de két hónap után végre újra láthatjuk egymást. Két hónap, gondoltam bele. Pontosan ennyi ideje érkeztem meg Charlie szüleihez, és ezzel ennyi ideje hagytuk el a közös otthonunkat.

- Állj meg! Egy tapodtat se mozdulj! - üvöltette a férjem. - Nem azzal szeretném tölteni a hétvégémet, hogy a beteg feleségem ápolgatom, és a baba miatt is vigyáznod kell magadra. Sőt, az lenne a legegyszerűbb, ha visszamennél a házba! - rendelkezett, és bár igaza volt, de semmi esetre sem szerettem volna a házban megvárni a belépőjét. Már eljöttem idáig, úgyhogy csak vele együtt voltam hajlandó visszatérni.

- Még mit nem! - mondtam, és már csak néhány méter választott el tőle.

Amikor elé értem egy pillanatot sem haboztam, hanem azon nyomban hosszan átöleltem. Nem egyszerű ölelés volt, hanem egy feleség hónapig férje után epekedő ölelése. Úgy szorítottam magamhoz, mintha sohasem akarnám elengedni, és ez így volt. A fejem a vállára hajtottam, majd hosszú percekig ott tartottam. Mélyen magamba szívtam Charlie jellegzetes illatát, amelyhez egy kis izzadságszag is vegyült.

- Annyira hiányoztál! - suttogtam könnyes szemekkel.

- Te is nekem, kedvesem, te is nekem - duruzsolta a fülembe.

Annyira megnyugtató volt újra a hangját hallani, érezni a tapintását és az illatát is. Azt hittem, már sosem jön el ez a nap.

- Nem szóltál! - húzódtam el egy pillanatra.

- Valóban nem. Meglepetésnek szántam. Remélem, nem haragszol.

Ami azt illeti nem haragudtam rá, de igazán szólhatott volna! Tudja, nagyon jól tudja, mennyire kikészítenek a váratlan fordulatok, de az ő esetében kicsit már más volt a helyzet.

- Egy kicsit, de csak mert gyűlölöm a meglepetéseket, de egyébként nem. Viszont az mindenért kárpótol, hogy itt vagy.

- Ne sírj! - törölt le egy könnycseppet az arcomról. - Most már itt vagyok, és bár maradhatnék, de így is csak három napot sikerült intéznem. Mit szeretne a szemet kápráztatóan gyönyörű nejem csinálni?

- Nos, Mr. Hilton, először is szeretnék bemenni a jó meleg házba, aztán... - húzódtam közelebb hozzá, ezzel már csak egy leheletnyi hely maradt közöttünk.

- Aztán? - kíváncsiskodott, bár mindkettőnk tisztában volt azzal, mire próbálunk a lehető leggyengébb módon utalni.

- Nem bánnám, ha nekem esne. Két hónap, az két hónap, Mr. Hilton - feleltem.

Kimondtam, mert meguntam, hogy mindketten csak kerülgetjük a témát, mint macska a forró kását. Sosem voltam erre sokáig képes, az egyenességet többre tartottam.

- Ó, hát hogyne, Mrs. Hilton. Nem is rossz ötlet, sőt remek!

- És aztán?

- Majd kitaláljuk, Mrs. Hilton.

- Istenem, mennyire szeretlek, Connie Hilton - suttogta, lecsúsztatta a jobb kezét a mellemen, felkészült arra, hogy rövid időn belül magáévá tegyen.

Kigomboltam az ingét, felcsúsztattam a kezem a mellkasán; nem hagyta, hogy sokáig időzzek el, hanem lehajolt, és gyöngéden az enyémre illesztette az ajkát. A végtelen gyengédsége ellenére egy pillanat alatt eltűnt, és a nyelve erőszakosan bebocsátásért kiáltott; a szám szétnyílt az övé alatt. Aztán váratlanul elengedte az ajkam.

Charlie odanyúlt, és megérintette az alsó ajkam, alig érve hozzá, szinte csak az ujja hegyével tette. Az érintése égette a bőrömet, és úgy éreztem, testem lángol, akár egy fáklya. Lehunytam a szemem, és úgy tűnt, a gyengéd érintés az arcomra, majd a halántékomra vándor, a fülemre és a nyakamra, és megremegtem, amikor a keze a csípőmre kúszott, miközben magához húzott.

- Csókolj meg még egyszer!

Ezt meg is tette, miközben lecsúsztatta a kombiném pántját. Kicsit elhátrált, tenyerébe vette a mellem, és dörzsölgetni kezdte a mellbimbóm. Charlie ajka gyengéden az egyik mellbimbóm köré fonódott, amire én magam is felnyögtem, a hátam kicsit ívbe feszült, hogy arra ösztönözzem, vegye még mélyebben a szája melegébe.

- Istenem - nyögte, és a keze a hátsóm kerek ívébe markolt.

Hátráltam néhány lépést, majd egy óvatlan pillanatban hátradőltem az ágyon, és addig vártam, míg fölém magasodott. Mindeközben felhúztam a lábam, hogy könnyebben hozzáférhessen.

- Szólj, ha durva lennék! Sosem akarnék neked szánt szándékkal ártani.

Válaszul a tarkójára tettem a kezem, miközben Charlie felkészült a behatolásra, és lábam közötti csúszós bejárathoz vezette magát. Amikor megéreztem magamban, körmeim a vállába fúródtak, és egyszerre nyögtünk fel, majd lassan elkezdett bennem mozogni.

- Ó, te szentséges ég! - sikítottam a gyönyörtől, ami kezdett felemészteni. - Nehogy abba hagyd!

Charlie egy hatalmas nyögéssel az oldalára hengeredett, én pedig követtem, hosszú idő után kiélvezve bőrünk minden egyes négyzetméterének a találkozását a fejem búbjától egészen a nagy lábujjam hegyéig.

- Szeretlek! - suttogta, és egy csókot lehelt a homlokomra. - És téged is! - mondta, miközben lehajolt, hogy puszit nyomott kerekedő hasamra.

- Ez biztosan normális? - kérdezte Charlie, miután másnap reggel elkapott a hányinger.

- Annak kell lennie, de már lassan két hete én magam is kételkedem ebben. De te vagy orvos, tudnod kellene - tettem hozzá szemrehányóan felpillantva a heverő. Még mindig émelyegtem, de már közel sem volt olyan rossz, mint néhány hete.

- De nem ilyen orvos. Nem ezzel foglalkozom.

Volt valami, amit már régóta meg akartam vele osztani, ez nem olyan volt, amit levélben lehet közölni az ember férjével. Nem azért, mert nem tetszene neki az ötlet, hiszen tudom, támogatna, bármit is találok ki, de egy komolyabb hangvételű témát nem lehet csak úgy levélben közölni.

- Tudod, napról napra egyre többet gondolok arra, hogy szeretnék visszamenni az egyetemre. Ha vége lesz ennek az átkozott háborúnak, jelentkezni szeretnék az orvosira - böktem ki.

Az arcára néztem; megdöbbentséget láttam rajta, de aztán a kezét a vállamra helyezte támogató jelleggel.

- Pártolom, akkor valamilyen úton módon dolgozhatnánk együtt.

Elmosolyodtam, hiszen pont ilyen reakcióra számítottam tőle, és tudtam, az igazi tervezgetés a részéről csak azután kezdődik, amint visszamegyek az egyetemre.

- És mire szoktál még gondolni?

- Nos, ha elvégzem az orvosit, márpedig el fogom - tettem hozzá elszántan -, ahogy említetted, dolgozhatnánk együtt, lehetne egy közös irodánk, ahová időnként visszavonulnánk beszélgetni, ebédelni vagy esetleg... nos, tudod.

- Amit te eltervezel, az úgy is lesz.

Ez többnyire így volt, igen. Charlie talán még jobban ismert engem, mint én saját magam. Persze, tisztában voltam a kitartásommal és az ambícióimmal.

- Általában, mert azért nekem sem sikerülhet állandóan minden - kuncogtam.

- Milyen érzés isten egyik kedvencének lenni?

Szóval isten kedvence lennék? Legalábbis az egyik, és te állítod ezt, Charles Alexander. Egyébként nem panaszkodhatok, gondoltam.

- Ami azt illeti, egészen kellemes, bár hányingerektől és ájulasoktól megszabadíthatna.

- Idővel az is meglesz - jegyezte meg.

- Azt mondod? - vontam fel a szemöldököm.

- Ó, igen!

- Charlie - mondtam ki a nevét, és mivel nem folytattam, ezért a férjem szórakozottan megrándult. - Még van valami, amit meg kell beszélnünk, hiszen, ki tudja, mikor látjuk egymást viszont.

- Miről lenne szó, kedvesem?

- Nevek. - Csupán ennyit mondtam, ugyanis ez volt szinte az egyik legsürgetőbb téma, amiről beszélnünk kell, annak ellenére, hogy még csak a negyedik hónapban jártam.

- Ugyan már! Charles lesz, ha fiú...

- Nem, nem, nem és nem! - kezdtem tiltakozásba azonnal. - Charlie, nézd én...

- Montgomery-féle véleménykifejtés következik? - kérdezte gúnyosan.

- Charlie! - korholtam. - Egyébként igen. Először is, belőled csak egy van...

- És az apám - tette hozzá belém fojtva a szót.

- Igen, de ő nem az enyém. Így belőled csak egy van és lehet a számomra. Másodszor nem lennék oda túlságosan azért, ha egész életében az apjához és a nagyapjához hasonlítsák; szeretném, ha saját identitása lenne. Egy szó mint száz, a Charles és a Constance nem játszik. Harmadszor azért, mert igazán furcsa lenne a saját nevemen vagy a tiéden szólítani a gyermekünket.

- Akkor legyen Clarence, ha fiú, és Cosette, ha lány - vágta rá gondolkodás nélkül.

Úgy tűnt, mintha ezen sokat elmélkedett volna már a távollétében, mivel olyan könnyedén választott az egyforma kezdőbetűs nevek között.

- Mindenképpen „C" betűset szeretnél?

- Neked talán nem tetszik, kedvesem?

- De - vontam meg a vállam. - Képzeld csak el! A kis Clancy vagy Cosie Hilton.

- Montgomery Hilton - vágott közbe Charlie. Rajongtam azért a gondolatért, hogy a baba majd mindkettőnk vezetéknevét fogja viselni.

- Igen - mosolyodtam el.

Cosette vagy Clarence Montgomery Hilton. De az előbbi lehetőség sokkal jobban tetszett, habár korábban úgy képzeltem el, hogy egy napon majd fiam fog születni, aki szemem fénye lesz.

Az idő meghökkentően gyorsan telt a hétvégén, de hát ez van, ha az ember olyan társaságában tölti az idejét, akit talán még az életénél is jobban szeret. Nem akartam elengedni, nem akartam újra magamra maradni a házban, de nem volt mit tennem, útjára kellett engednem, hogy aztán újra visszatérhessen hozzánk.

- Istenem, mihez fogok kezdeni nélküled? Fogalmam sincs. Azt sem tudom, mit csináltam ezidáig.

- Igyekszem minél hamarabb visszatérni. Itt akarok lenni a kisbaba születésénél.

- Más az, amit szeretnénk, és ami megvalósul. Nehéz időket élünk, így még nehezebb valóra váltani a kívánságainkat, de te is tudod, mennyire szeretném, ha mellettem lennél mindeközben.

A vállkendőm elfoglalta a helyét, szorosabban összefogtam magamon, mert nem lettem volna képes már a tornácon búcsút inteni a férjemnek. Úgy döntöttem, a kanyarig elkísérem, annak ellenére, hogy ettől korábban óva intett. Azt mondta, túlságosan hideg van, nem akarta, hogy összeszedjek valamiféle csúnya betegséget, de nem hallgattam rá.

Ám utólag belegondolva talán jobb lett volna, ha mégis ezt teszem, mivel meglehetősen fáztam.

Néma csendben sétáltunk egymás mellett, a kezemet az övébe csúsztattam. Egyikünk sem tudott megszólalni, hiszen nem vágytunk a búcsúra, elég volt azt egyszer is elszenvednünk, nemhogy másodjára. Azt mondják, másodjára minden sokkal könnyebb, ám én ezt még nehezebbnek éltem meg, mint a legutóbbi alkalmat. Amikor a kanyarhoz értünk, megálltunk, majd szembe fordított magával. Eljött a búcsú ideje.

- És akkor... Ennyi, igaz? - kérdeztem halkan, valamint vonakodva.

- Azt gondolom egyelőre, igen, ám ígérem, nemsokára újra itthon leszek, és egy napon majd hazamehetünk.

Haza, ízlelgettem magamban. A szó egyetlen, ám annál varázslatosabb jelentése azonnal elragadott és a képzeletemmel játszadozott. Igen, haza. Abba az apró lakásba, ami olyan otthonossá vált az utóbbi években. Talán, mert birtokolhattuk. A miénk volt. A kettőnké, mint most a bennem növekvő élet szikrája.

- Muszáj elmenned? - érdeklődtem, de tudtam jól, mit fog válaszolni.

- Azt hiszem, igen. De visszajövök - jelentette ki határozottan.

- Vissza kell jönnöd hozzánk! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

- Úgy lesz, Mrs. Hilton - mondta úgy, mintha ő lenne a földkerekség legkiválóbb katonája, és az én szememben az is volt. - Ha jól emlékszem, korábban azzal fenyegettél, hogy te magad ölsz meg, ha nem térnék vissza.

Nem válaszoltam, csupán egy lépéssel közelebb léptem hozzá, majd még közelebb, és aztán hosszan átöleltem. A fejem a vállába fúrtam, miközben a hátam cirógatta.

- Gyere haza, katona! - kértem tőle suttogva, mire még erősebben szorított magához. A kezével sötétbarna, vállamra omló fürtjeimmel játszott.

- Ég veled! - csókolt meg utoljára, magába szívta ezt a pillanatot, majd elindult a város felé az ösvényen. Addig néztem őt, amíg egy ponttá nem zsugorodott a szememben.