Belegondolni is rémes, hogy milyen hamar elröppent az a három és egynegyed nap, amelyeket a szeretett férjem társaságában tölthettem, mielőtt búcsút kell vennem tőle. Senki sem tudja, mikor láthatom viszont. Egyáltalán fogom még látni? - Ez a gondolat nem hagyott nyugodni az elmúlt napokban, annak ellenére, hogy megígértem magamnak, hogy igyekszem minden figyelmem Charlie-nak szentelni, és vele együtt minden egyes pillanatot megélni. Egyikünk sem tudta, mikor lesz erre legközelebb lehetőségünk, már ha egyáltalán lesz még ilyen pillanat. Nem azért, mert nem hittem a nekem tett ígéretében, hogy visszatér hozzánk, hanem azért, mert ez maga a háború. Senki az ég egy adta világon sem sejthette, hogy mikor csapódik be egy újabb bomba, amely egy pillanat alatt véget vet az életnek. Ezekben az időkben semmi sem volt biztos. Leszámítva néhány dolgot: a halált, a pusztulást és a szenvedést.

Mindketten az utolsó esténket töltöttük abban a kis lakásban, ahol hét évvel ezelőtt elkezdődött a közös életünk. Úgy emlékszem arra a napra, mintha tegnap lett volna. Még mindig túlságosan is élénken él az emlékezetemben az a varázslatos délután, amikor Charlie egy különleges ötlettel rukkolt elő. Fiatalabb voltam és borzasztóan szerelmes... bár az utóbbi a mai napig nem változott.

Péntek délután volt. Egyáltalán nem különbözött a többitől, leszámítva azt az egyetlen, parányi tényezőt, hogy ez volt az első szabad hétvégém, miután letettem a vizsgáimat az egyetemen. Fáradtnak éreztem magam, és végre felszabadultan járhattam volna klubról klubra élvezve az életet és az előttem álló nyarat. Ám aznapra már elfogadtam egy másik meghívást. Egy bizonyos Mr. Charles Alexander Hiltonét, a jóképű orvostan hallgatóét, akivel immáron hat hónapja egy párt alkottunk. Nem is tudtam, melyikünk vetett előbb szemet a másikra vagy melyikünk tette meg a legelső lépést, mert minden túl gyorsan történt. A pillanatok összefolytak, mint a betűk a papíron, egy hosszú és kimerítő, éjszakába nyúló, tanulással teli napon.

Az órámra pillantottam, ami fél hetet mutatott. Még fél órám maradt elkészülni Mr. Hilton érkezéséig, ami persze nem túl sok idő egy hölgynek, aki még mindig az ágyában fekszik, és csupa ostobaságról ábrándozik. Azon kaptam magam, hogy olyan dolgokra gondoltam, amikre nem kellett volna. Ezeket a képzelgéseket elnyomtam, majd gépiesen felálltam, és a szekrényhez léptem. Szerényes ruhatáramból egy virágmintás szoknyát és egy törtfehér blúzt választottam ki.

Amikor csengettek, automatikusan beengedtem az illetőt, hiszen Charles Hilton soha egyetlen percet sem késett sehonnan. Egyrészt, mert az idő pénz, másrészt, mert a késés egy rossz tulajdonság, amely mindent elmond az emberről. A gondolatmenetemet nem tudtam befejezni, mivel kopogtattak.

- Szabad! - mondtam dallamosan, mire az ajtó kitárult.

- Jó estét, Miss Montgomery! - vette elő a legudvariasabb stílusát.

Ha nehezemre is esett, végül uralkodtam magamon, és nem fintorodtam el, mivel sosem voltam híve a túlzott udvariaskodásnak.

- Jó estét! - biccentettem. - Bejön vagy szeretne még odakint ácsorogni?

- Arra gondoltam, elmehetnénk valahova - mondta.

- Hová? - kérdeztem, ám erre a kérdésre nem kaptam választ.

Erre csak azután kaptam választ, hogy egy rövid autóút után megálltunk egy fehérre mázolt, több emeletes sorház előtt. Akkor jöttem rá, miért hozott el ide.

- Ezt nem mondja komolyan... - kezdtem, de elcsuklott a hangom.

- Komolyabbnál is komolyabban, Olivia.

- Még továbbra is Constance - forgattam a szemem, ahogy kijavítottam. Tudtam, csak idegesíteni próbált, amivel elérte a célját, hiszen sosem szerettem, ha a második nevemen szólítanak.

- Nos, mit szól hozzá?

- Ha bemegyünk, talán kap egy rövidke véleményt, de így kívülről egy szót sem.

Ahogy beléptünk a házba, majd fellépcsőztünk az emeletre rögtön elfogott egy meghitt érzés. Annak ellenére, hogy még nem költöztünk be, de én máris biztonságban és otthon éreztem magam.

Otthont nyújtani nem csak egy építmény tud, hanem egy ember is. És Charlie már akkor is ilyen volt a számomra.

Ez volt az utolsó esténk. Charlie kedvencét főztem, hogy még kapjon valami tisztességeset, mielőtt bevonul. Nem akartam elengedni, de tudtam, nincs mit tenni, muszáj lesz ezt megtennem, hiszen ez a dolgok rendje. Egyszerűbb dolgunk lett volna, ha nem a légierőnél szolgálna, amit persze a mai napig nem értettem, miért, hiszen orvos. Ebben az esetben pedig dolgozhatna a kórházban a hivatasának megfelelően, ahogy egyébként is, hiszen most az egyszer, az ismert, könnyű út lenne a leghelyesebb, amin járni próbálunk. Akkor a fejemet adnám arra, hogy ne a világ végére meneküljek a szüleihez, hanem Charlie oldalán dolgozhatnék ápolónőként, ahogy azt néhány éve kitanultam.

- Elmerengtél, kedvesem - törte meg a csendet Charlie, miután észrevette, hogy unottan turkálom a köretet.

- Hiányozni fogsz! - böktem ki, miközben letettem az evőeszközöket, és felálltam.

- Te is nekem, Connie.

- Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni nélküled. De majd átvészeljük. Tudom, hogy át kell.

Másnap reggel még egyszer, talán utoljára szomorú pillantásokat vetettünk a házra, ahol az utóbbi hét boldog évünket töltöttük. Nehéz volt elengedni a megszokottat, és az ismeretlen felé tekinteni, de hát az élet már csak ilyen. Kiszámíthatatlan.

Kevés poggyászunkat beraktuk az autó csomagtartójába, majd elindultunk a pályaudvarra. Hosszú út volt, de nem szóltunk egymáshoz, hiszen mindketten tudtuk, hogy annak nagy valószínűséggel sírás lenne a vége. Ám nem csak ezért, ugyanis szavak sem kellettek ahhoz, hogy kiélvezzük egymás társaságát. A vállára döntöttem a fejem, és azt akartam, bárcsak felébrednék ebből a rémálomból, és újra a korai húszas éveimet taposnám.

Amikor megérkeztünk, jegyet váltottunk, és megkerestük a peronjainkat. Mielőtt elváltunk volna megigazítottam az egyenruháját, lesöpörtem a válláról az eltévedt szöszöket, és a dolgom végeztével az arcára tettem a kezem. Végigsimítottam a bőrén, felfedezve minden millimétert, hogy egy pillanatra se felejthessem el a vonalait, a ráncokat a homlokán vagy a szeme sarkában.

És akkor eljött az idő... Az utolsó csók ideje. Charlie közelebb hajolt hozzám, ajkam ajkát érintette. Nem egyszerű csók volt. Ezernyi érzelem kavargott benne. Szerelem, szenvedély, fájdalom és még sorolhatnám. Nem durva, de gyengéd sem volt. Olyan férfi csókja volt, aki még hónapokig magában akarta érezni a búcsú keserédes ízét.

- Gyere haza hozzám, katona! - kértem tőle, majd szétváltunk, és egyszerre indultunk el, egyenesen.

Megálltam, amikor megérkeztem a vagonomhoz. Oldalra, a férjem irányába fordítottam a fejem, de már nem láttam az alakját. Már biztosan felszállt, gondoltam. Most először igazán úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Mi lesz velünk?

Ám ezzel nem tudtam sokáig törődni, mivel már csak percek választottak el az indulástól. Sebesen kerestem egy viszonylag üres fülkét, majd a megérzéseim visszaszólítottak a folyosóra. Kinéztem az ablakon, és pontosan velem szemben megpillantottam egy férfi alakot felém integetve. Charlie volt az. A szemem megtelt könnyel, ahogy visszaintettem, majd dobtam egy csókot a kezemmel, amint megfújták az indulást jelző sípot.

A két vonat egymás mellett indult el, ám ellenkező irányba. Az ablakon kihajolva vetettünk néhány pillantást egymásra, majd amikor a szerelvény gyorsulni kezdett, mindketten ugyanazt kiáltottuk:

- Szeretlek!