Charlie arcára néztem; szemében egyszerre tükröződött rémület és boldogság. Most, hogy besorozták egyedül maradtam a gyermekünkkel. Egyedül kell megbirkóznom a várandósság minden problémájával, és mindennel, ami a mindennapi életben történik. A férjem szemébe könnyek gyűltek, miközben az ajka a szavakért remegett.

–  Ha… ha… nem jönnék haza… – kezdte, ám többet nem tudott mondani.

A tenyerébe temette az arcát, mivel nem akarta, hogy így, megtörten és elgyötörten lássam, de… látni akartam. Nem szerettem volna, ha magába fojtja a fájdalmát, hanem vele együtt akartam érezni mindazt, amit megpróbált elrejteni előlem.

– Charlie, haza fogsz jönni. Haza kell jönnöd! Ez a gyerek nem nőhet fel apa nélkül.

– De, ha nem jönnék haza, ígérd meg, hogy nem gyászolsz sokáig, és hozzámész egy tisztességes úriemberhez.

– Ilyet nem ígérek meg…. vagyis, jó rendben – mondtam, ahogy a férjem elgyötört arcára néztem. – Ígérem, így lesz, ha történik veled valami. De tudom, haza fogsz jönni hozzánk. A babának szüksége lesz az apjára, nekem pedig a férjemre.

– Mi lesz velem nélküled? Mi lesz velem a kedves szavaid, a makacskodásod, a csókjaid és te magad nélkül, drága Connie-m? Mihez fogok kezdeni nélküled, ha te vagy a levegő, amit belélegzek?

– Nem tudom, drágám, nem tudom, mi lesz velünk, de muszáj lesz ezt megoldanunk. Mikor kell menned? – kérdeztem, és a hangomba szomorúság és hirtelen érzett magány egyvelege keveredett, hiszen tudnom kellett, mennyi időnk van még hátra.

– A hét végén, de addig is minden percet, ami csak megadatik, azt szeretném veled eltölteni.

Az nem túl sok idő, gondoltam, de abból kell főznünk, amink van. Ezt a három napot úgy kell megélnünk, mintha többé már nem kelne fel újra a nap. Ez egy soha vissza nem térő lehetőség, hiszen nem tudhatjuk, mikor látjuk viszont egymást legközelebb, ha egyáltalán még látni fogjuk egymást a jövőben. Bizakodó lennék, ha azt mondanám, Charlie épen és egészségesen, mindkét lábával és karjával fog visszatérni közénk, egy-két karcolással; ennek így kell lennie, sehogy másképp nem történhet meg.

– Tehát már csak három nap – állapítottam meg hangosan is, majd letettem a boros poharat.

– Vagyis hetvenkét óra, az valahogy többnek tűnik – jegyezte meg a férjem.

– Valóban. Különleges tehetséged van ahhoz, hogy egy másik perspektívába helyezd a dolgot.

– Ígérj meg nekem még valamit, Connie! Amint elindulunk, szeretném, ha te sem maradnál itt. Túl veszélyes lenne neked ezen a helyen teljesen egyedül, ugyanis bármikor elkezdődhetnek a bombázások, és a baba is… Vigyáznod kell magadra!

Közbe akartam szólni, hogy tudom, de meggondoltam magam, mivel nem akartam kiszakítani őt a gondolatmenetéből, és a szívemnek is jól esett a végtelen szeretete és törődése, így csak hallgattam a szavait.

– Menj el vidékre Millie nénikédhez vagy a szüleimhez, csak ne itt legyél, kérlek! – javasolta. Mindketten tudtuk, hogy a közös lakásunk közel sem elég biztonságos ahhoz, hogy egyedül maradjak, várva a háború végét.

– Így lesz, Charlie. Nem terveztem maradni, a szüleidhez megyek, mert Millie nénikémmel egyedül nehéz lenne elbírni, ahhoz rád is szükségem lenne.

– Akkor ezt megbeszéltük. És most van még három napunk, nem számolva a mait. Mit szeretne a gyönyörű feleségem csinálni?

– Hát… – nyomtam neki a tenyerem a mellkasához. – Azt hiszem, tudja, mit szeretnék, Mr. Hilton.

– Tudnám? – évődött velem. – Esetleg megosztaná velem?

– Jöjjön közelebb! – intettem, majd csökkentette közöttünk a távolságot, mire a füléhez hajoltam. – Önt akarom, Mr. Hilton. Rajta, essen nekem és tegyen a magáévá!

Zihálva szedtem a levegőt, a testem is úgy lángolt, mint még soha. A pulzusom, majd a légzésem is idővel normalizálódott. Mivel sokáig nem szóltunk egymáshoz, ezért úgy döntöttem, ideje megtörni a csendet. Felkönyököltem, és az arcára pillantottam.

– Ugye azért örülsz? – kérdeztem halkan, miközben végigsimítottam az arcán.

– Hát hogyne örülnék? Milyen kérdés is ez, kedvesem? – Közelebb hajolt hozzám, majd megcsókolt. – Hiszen végre sikerült! Öt évig próbálkoztunk, és most… – mondta halkan, majd még egy csókot hintett az ajkamra.

– De…

– Cssss… Nincs, de. Ennek így kellett lennie. Amikor kapok egy kis kimenőt, hazajövök, és akkor nagyon jó lesz. Connie, ne feledd, sosem hagylak el! Ezt megígérem, bármi történjék, melletted maradok.

– Charlie, háborúba készülsz, ki tudja, mi lesz azután – makacskodtam, hiszen ilyen időkben sosem lehet biztosat mondani.

Hozzá akartam tenni, hogy úriember biztosra nem fogad, amire valószínűleg minden bizonnyal azt felelte volna egy vállrándítás kíséretében, hogy ő márpedig nem úriember; így ezt inkább mellőztem.

– Valóban. Fogalmam sincs, mire számíthatok, de vagy így, vagy úgy, remélhetőleg mindkét lábammal és karommal visszatérek hozzád és a kis Montgomery-Hiltonhoz.

– Ajánlom, mert ha nem térsz vissza, én magam öllek meg! Várj csak…

Ekkor jutott el a tudatomig, mit mondott. A kis Montgomery-Hilton. Mindenre számítottam, csak erre nem. Egy percig sem gondoltam volna, hogy Charlie mindkettőnk nevét szánja a babának. Ám belegondolva vallott rá. Mindig is szeretett törekedni az egyenlőségre, ami most sem volt másképp, és az, hogy mindkettőnk vezetéknevét szánja az első gyermekünknek az tökéletes példája a törekvéseinek?

– Montgomery-Hiltont mondtál? – kérdeztem megrökönyödve, és a szemembe könnyek gyűltek a meghatottságtól.

– Azt, kedvesem. Mi olyan meglepő ebben?

– Voltaképpen semmi sem – vontam vállat.

Olyan különös lett volna kimondani, hogy eddig elképzelni sem tudtam, hogy mindkettőnk vezetéknevét viselje a gyermekünk. Alapjáraton ebben semmi meghökkentő nem volt, talán csak abban a percben én gondoltam túl.

– Valami azért mégis az volt benne.

– Nem tudom, Charlie. Talán csak váratlanul ért, ennyi az egész – próbáltam rövidre zárni.

– És most? Mit csináljunk?

– Taglaljam, Mr. Hilton, mit szeretnék csinálni vagy kitalálja a gondolataim?

– Azt hiszem, tudom – súgta.

Fölém hajolt, kezét vándorútra indította a mellkasomon, miközben csókokat hintett az arcomra, azután nyakamra, a vállamra, és a kulcscsontom mélyedésébe. A kezét felcsúsztatta hosszasan, illetve érzékien a belső combomon, majd a leggyengébb pontomon kényeztetni kezdett. Valóságos gyönyör futott végig a testemen, a fejemet hátravetettem, miközben egy halk sóhaj hagyta el a szám.

– Jó reggelt, kedvesem! – súgta, miközben egy kósza tincset tűrt el a fülem mögé.

– Mennyi az idő? – nyögtem panaszosan.

– Fogalmam sincs.

Oldalra fordítottam a fejem, majd az éjjeliszekrényen pihenő ébresztőórára pillantottam, amely meglepően korai órát mutatott.

– Nem lehetne, hogy ma nem mész be dolgozni?  – kérdeztem, miközben a mellkasára hajtottam a fejem.

– De a betegeim… – kezdett volna magyarázkodni, de félbeszakítottam.

– Én meg a feleséged vagyok, Charles Alexander. Nos?

Talán túl sokáig mentem el, de akkor ez egy szemernyit sem érdekelt. Meglehet, sokat kértem tőle, hiszen imádta a munkáját, olykor úgy tűnt, mintha nálam is többre tartaná azt, hogy orvos, ám ahányszor csak rákérdeztem, biztosított róla, nincs így.

Nem, gondoltam. Nem kérek tőle sokat, csak három napot, amíg együtt lehetünk. Egy utolsó alkalmat, ami – bár bele sem merek gondolni – lehet, tényleg az utolsó, ha minden rosszul alakul.

– Tényleg azt hiszed, hogy mindent megkaphatsz, amit csak akarsz?

– Nem te mondtad, hogy azt csináljuk, amit én szeretnék? Ha jól emlékszem, így volt. Gyere közelebb! – intettem, bár én voltam a gyorsabb azáltal, hogy csökkentettem a távolságot.

Egy kicsit, csak nagyon parányit szétnyílt az ajkam, alig egy leheletnyire, de eléggé ahhoz, hogy ne tudja levenni róla a szemét. Megpróbáltam szemkontaktust létesíteni köztünk, ám ez aligha sikerült.  Kezét a hátamra tette, majd közelebb vont magához. Amikor ajka az enyémre tapadt, nem volt gyengéd, éppen  ellenkezőleg. Persze durva sem volt, de a vére túl hevesen, túlsürgetőn lüktetett. A csókja nem lágy és óvatos, talán soha nem is volt az, mindig mohó és többet kívánó volt.

– Azt hiszem, meggondoltam magam – engedte el az ajkam. – Tölthetnénk az egész napot az ágyban – vetette  fel, majd pajzán mosolyra húzta a száját.

– Nahát, egészen gyorsan megfontoltad a dolgot. Eddig el sem tudtam képzelni, mekkora ereje és befolyásoló képessége lehet egyetlen csóknak.

– Engem nem lepett meg. 

Nem mondott többet, de mintha a szemével azt üzente volna, hogy sosem tudnék ellenállni neked.

– Megtennéd, akárcsak egy percre, hogy nem szólalsz meg? – kértem.

Most nem habozhattam tovább. Már túlontúl közel jártam a célom elérésében. Csupán egy mozdulattal kellett elintéznem, hogy sikeres legyen a „küldetésem”. A kezem az izmos mellkasára tettem, majd lassan, szörnyen lassan végighúztam rajta a tenyerem, mindaddig, amíg egyre lejjebb és lejjebb el nem tűnt a paplan finom halma között.

– Mit tervezel? – kérdezte.

– Charlie! – nevettem fel. – Azt hittem, megbeszéltük, hogy csendben maradsz! Vagy legalábbis nem beszédhangokat adsz ki – mondtam, majd beharaptam az alsó ajkam.

– Azt tettük volna? Én ilyenre nem emlékszem, Mrs. Hilton.

– Pedig így volt, Mr. Hilton.

– Valóban? Továbbra sem tudom, miről beszél, Mrs. Constance Hilton.