1942. november

Ha azt mondanám, hogy az idő hihetetlenül sebességgel repült el, akkor minden bizonnyal hazudnék. Amikor korábban lassan telt az idő, míg hazavártam a férjem az egészen más volt, gyorsabb, boldogabb és kérdésektől mentes.

Ha valaha bárki is megkérne, hogy beszéljek arról az időszakomról, valószínűleg hosszú hallgatással díjaznám az illetőt. Magam sem tudtam pontosan, mi történt velem, csupán gondolkodás nélkül sodródtam az árral. Egyedül voltam, és sokszor vettem észre, hogy a kezem ösztönösen a hasamra siklott, mintha még érezném benne a lakóját. Gyászoltam, pedig sosem ismertem. Gyászoltam, mert elveszítettem valaki olyat, akit azelőtt teljes szívemből szerettem, hogy megismertem volna. Az utóbbi tíz hónapot valahogyan átvészeltem, de egyik sem hagyott bennem bármilyen emléket vagy nyomot. Sokszor gondoltam arra, hogy mi lenne, ha követném az elveszített magzatom, hogy újra együtt lehessünk, de tudtam, ezt nem tehetem meg, Charlie miatt.

A januári eset után többé voltam képes beszámolni neki az állapotomról. Egészen február végéig képtelen voltam tollat ragadni a kezembe, és levélben közölni vele, hogy... történt, ami történt. És végül nem is közöltem, hanem Lavinia tette meg helyettem. Tudtam, nekem kellett volna, ám valami meggátolt benne.

A szobában mindenütt összegyűrt papírgalacsinok hevertek. Mindegyik belsejében egy elkezdett levél volt. Egyik sem tetszett, mindegyik túl közhelyes volt vagy a könnyeimtől elfolytak a betűk. Órák óta hajoltam a papírok fölé, miközben kísérleteztem a tökéletesen megfogalmazáson, de semelyiket sem találtam megfelelőnek.

Drága Charlie, kezdtem. Tudom, régen írtam, azonban történt valami, ami mindent beárnyékolt. Nem ez így nem jó! Egyáltalán nem jó.

Drága Charlie-m, láttam neki újra. Bárcsak itt lennél! Tudom, a leveleim száma az utóbbi időben sokkal kevesebb, mint eddig volt. Nem levélben szeretnék egy ennyire komoly témát közölni, ám nincs más választásom. Fájó szívvel közlöm, hogy...

- Nem, nem, nem és nem! - kiáltottam fel idegesen, miközben ezt is összegyűrtem, és a szoba másik végébe hajítottam a papírt. - Miért ilyen nehéz? - Most már zokogtam; az arcomon patakokban folytak a könnyek, ahogy arra gondoltam, hogy a férjemnek egy levélből kell majd megtudnia, hogy a felesége elvetélt.

Aznap, amikor a levelek íródtak Lavinia leparancsolta a menyét a szalonba, hogy kicsit megmozgassa alig használt végtagjait, mióta az eset után csak a mellékhelyiséget és a fürdőt volt hajlandó használni. Ez idő alatt, amíg Connie lent volt, ő belopózott a hálószobába, megkereste a legjobban sikerült levelet, és a szoknyája zsebébe rejtette. A többi galacsint pedig kidobatta a szobalánnyal. Egy nyugtató fürdőt is rendelt a lánynak, majd lement hozzá, és felajánlotta, hogy játszanak egy parti pókert.

- Azt hiszem, ahhoz most nincs kedvem. Remélem, nem baj, de szeretnék visszatérni a szobámba - mondta Connie, majd átölelte az anyósát. - Megkérhetlek valamire?

- Bármire, drágám.

Ez így is volt. Mindig is így volt. Már az első pillanattól fogva kedvelte a lányt, aki a szíve mélyén egy szerető családra vágyott, és Lavinia ezt szívesen meg is adta neki. Ha a lány kért tőle valamit, ő azt szívvel-lélekkel próbálta teljesíteni. Sokat tudott Connie gyerekkoráról a fia sokat mesélt neki róla, mikor még egyetemre jártak. Tudta, hogy nem a legfényesebb háttérrel rendelkezik, és ezen az egész Hilton család próbált csiszolgatni. Anyja helyett anyja akart lenni egy olyan lánynak, akinek sosem volt igazán egy szülője sem. Connie az ő Lilyjére emlékeztette, aki már csak a szívében él tovább. Még mielőtt Connie betoppant volna az életünkben meghalt, ráadásul fiatalon, a férjével és három éves lányukkal együtt egy autóbalesetben. A menye mosolya Lilyjére emlékeztette, és legtöbbször ez jutott eszébe. Ha megismerték volna egymást minden bizonnyal jó barátnők lehettek volna.

- Megírnád Charlie-nak mi történt? Megpróbáltam. Sokszor. De képtelen vagyok papírra vetni.

- Hát, persze, drágám. Azt hiszem, ez a legkevesebb. Esetleg megpróbálhatok intézkedni, hogy kimenőt kaphasson.

- Nem - ingatta a fejét a lány. - Most magányra van szükségem.

- De nem lenne valaki együtt osztozni a fájdalomban és gyászban? - kérdezte. - Azt hiszem, el tudnánk intézni.

- Elég a levél - mondta szárazon. - Most már felmehetek?

- Menj csak, de ha szükséged van valamire, szólj!

- Fogok.

Lavinia éppen ettől félt, hogy nem fog említést tenni neki a lány, hanem minden bánatát magába fojtja el. Megoldást kell találnia, de még időt kell neki adnia, hiszen ő is sokáig gyászolta Lilyt. Sőt, a mai napig azt teszi, csak az idő tudja összevarni ezeket a sebeket.

- Aggódom Connie-ért - szólalt meg Lavinia.

- Ahogy mindannyian - jegyezte meg Charles, miközben felpillantott a szemüvege mögül.

- Szerinted tehetek érte valamit?

- Nem tudom, Livy. Azt hiszem, az apró kedvességek is megteszi első lépésként.

- Akkor először a levelet kell megírnom. - Ezzel nehezen és panaszosan felsóhajtott.

Fogalma sem volt, miként láthatna hozzá az üzenethez, de ígéretéhez híven teljesíteni fogja a kérést.

- Charlie-nak?

Lavinia bólintott.

- Bele fog roppanni.

Tisztában volt vele, hogy a fia hasonlóan fogja kezelni, mint a nővére halálát. Legutóbb egy kórházban kötött ki, és hetekig bent kellett feküdnie. Mi fog történni most, amikor kiderül, hogy a neje elveszítette a babájukat, akire évek óta vártak?

- Tudom, de nem hallgathatjuk előle az igazságot. Mi lesz, ha valamikor a nyáron hazajön, és nem találja itthon a babát, csak az összetört feleségét? Ráadásul Connie megkért rá.

- Ess túl rajta, Livy, mert később rosszabb lesz!

- Csak még bátorságot kell gyűjtenem.

Aligha kell valamihez nagyobb bátorság, mint közölni egy katonával, hogy a távollétében a felesége elvetélt. Akárcsak Connie, úgy Lavinia sem tudta, mit írjon. Minden olyan banálisan hangzott.

- Menni fog, Livy - biztatta a férje, de ő is tudta, nem sokat számít. - Tudod, mióta legelőször megláttam őt Philysre emlékeztet.

Mintha férje olvasott volna a korábbi gondolataiban, hiszen pont ezen a napon elmélkedett az elsőszülöttjükről. Lavina rájött, mekkora ereje van a több mint negyven éve tartó házasságnak; ennyi idő alatt szinte gondolatolvasókká váltak. Ismerték egymást rezzenéseit, pillantásait, rosszalásait vagy annak hiányait.

- Lily imádta volna ezt a lányt. Tudom.

Látta maga előtt a mindig mosolygó, túlságosan is makacs, barna hajú, mélykék szemű lányát. Először a mezőn futva kislányként, aztán őt ölelve és zokogva, miután az első udvarlója mást vett feleségül, végül az esküvői ruhájában a férje mellett. Bárcsak itt lennél, Lily, fohászkodott magában Lavinia.

- Holnap kimegyek meglátogatni. Rég voltam már nála - jelentette ki Lavinia, majd lekapcsolta a kislámpát.

Sosem kaptam választ a levélre, és azóta Charlie is ritkábban írt. Már én sem küldtem olyan gyakran üzeneteket, mert ahogy telt az idő egyre jobban kezdtem elfeledni a férjem. Sokkal nehezebben elevenítettem fel a hangját vagy a nevetését. Nem gondolkodtam sokat azon, hol lehet és mit csinálhat. Az idő múlásával elfogadtam, hogy külön kell töltenünk néhány évet. Talán ezt jelenti elhidegülni, eltávolodni? Azt mondják, hogy a házasság hetedik éve a legnehezebb. Ekkor érkezik a legtöbb változás, hiszen úgy tartják, az emberek ennyi idő alatt fejlődnek, és némelyest más emberekké válnak. Egyértelmű volt, hogy a helyzet és maga a világháború is más emberré tesz és fog tenni, de úgy gondoltam, majd együtt valahogyan átvészeljük a nehézségeket.

Csengettek. Azon nyomban az ajtóhoz léptem, és meg sem vártam, hogy a szobalány tegye meg helyettem. Biztos voltam benne, hogy Lavinia egyik barátnője érkezett. Csütörtökönként közösen szoktak hímezni és beszélgetni. Az több mint egy éves ittlétem során már szinte kívülről tudtam a vendéglátóim napirendjét. Amikor kinyitottam az ajtót, azonban rögtön ledermedtem. Már magamra öltöttem a mosolyom, ami a testemmel együtt le is fagyott. Megpróbáltam felkészülni a kérdésekre, különösen arra, hogy hogyan érzem magam. Hónapok óta már számtalanszor megkérdezték tőlem Lavinia barátnői, de mit is tudna egy olyan anya válaszolni rá, akinek már nincsen többé gyermeke?

- Hogy kerülsz ide? - kérdezte, és a hangom meghökkentséget, aggodalmat és boldogságot sugárzott.

- Hazajöttem.