1941. október

Tisztán emlékszem arra a bágyadt októberi napsugárra, amely aznap reggel ébresztett, amikor az addigi, aligha szokványosnak mondható életünk még inkább a feje tetejére állt.

A szél lágyan zizegett, és minden erejével azon dolgozott, hogy az összes levelet lesöpörje az ágakról. Kipillantottam az ablakon pontosan akkor, amikor a nap is kidugta fejét az egyik szürke színű felhő mögül.

Csaknem két évvel ezelőtt minden megváltozott, miután Németország megtámadta Lengyelországot. Az embereken eluralkodott a rettegés, az összes alkalommal, amikor a posta megérkezett. A háború családokat, házaspárokat tett tönkre és fog tönkre tenni az elkövetkezendő években, de hiszen ez történik minden házasságban és családban a háború idején, nemdebár? Szörnyű pusztítást végez. A polgárok arcára kiül a rémület, valamint a feleségek és az anyák a lélegzetüket visszafogva várják a férjük, gyermekük behívóját.

Nem ez volt az első háború, amit megélek, emlékeztettem magam. De legutóbb még csak egy semmit sem sejtő gyerek voltam! Nem fogtam fel, nem észleltem, hogy emberek hullatják a vérüket, sebesüléseket szereznek, mind testileg, mind lelkileg és halnak meg a békéért. Családok szakadnak szét, házasságot mennek tönkre, csak azért, mert vannak, akik nem tanultak a Nagy háború borzalmaiból. Talán két éves lehettem, amikor a legutóbb elkezdődött.

Igaz, a mi családunk már a háború előtt sem volt teljes, hiszen az apámat sosem ismertem. Állást kapott Amerikában, még az 1912-es év elején, és az elsüllyeszthetetlennek vélt Titanic fedélzetén utazott. Még csak tisztességes temetése sem volt, hiszen a holtteste sosem került elő, és azóta is a hullámsírban nyugszik. Ahogy később megtudtam, úgy volt, hogy amint megfelelő lett volna a környezet, a család hátramaradt része is követte volna.

Nem hiányzott. Sosem hiányzott, mivel nem volt arra alkalom, hogy megismerhessem a nagy Elliott Montgomery-t, akiről mindenki mesélt abban a kis dél-angliai falucskában, ahol felnőttem.

Nem éreztem rosszul magam, amikor a történeteket hallgattam, de... mást sem, talán csak dühöt, amiért azok jobban ismerték nálam, akik semmilyen rokoni viszonyban nem álltak vele.

Charlie szokás szerint dolgozni készült, rám pedig ismét egy kis egyedüllét várt. Olyan jó lett volna, ha én is hasznosan ki tudnám venni a részem a háborúból! Korábban ápolónőnek tanultam, és így könnyűszerrel nyújthatnék a kórházakban segítséget, ám amire az utóbbi időben fény derült, amiatt nem kockáztathattam.

- Hétre itthon leszek, kedvesem! - ígérte Charlie, majd közelebb lépett hozzám, és homlokon csókolt.

- Ne maradj sokáig, kérlek! Tudom, a munkád az életed, de beszélnünk kell! - mondtam ki gondolkodás nélkül, habár egyáltalán nem így akartam kezdeményezni.

- Komoly? - kérdezte, mire bólintottam. - Akkor, ez esetben igyekszem haza, drága Connie-m! - búcsúzott, ám nem akartam elengedni dolgozni. Most szerettem volna neki elmondani, mert félő volt, hogy estére elvesztem a bátorságom.

Miután Charlie kilépett a lakás ajtaján, ismét kinéztem az ablakon. Túlságosan is nagy teher nyomta a vállam, amit nem tarthattam meg magamnak örökké. És nem is maradt a titkom az idők végezetéig, mert képtelen lettem volna őt úgy elengedni, hogy nem tud erről.

Nem volt sok teendőm a lakásban, mivel a bejárónőnk már mindent kitakarított helyettem. Fogalmam sincs, Charlie miért ragaszkodott annyira hozzá, mert így nekem sem maradt munkám, amitől csak még haszontalanabbnak éreztem magam, különösen, mivel Charlie nem engedte, hogy gardedám nélkül menjek el a lomdoni lakásunkból, mióta kitört a háború. Sokszor kérdeztem már, miért, de mindig azt felelte, hogy túl veszélyes lenne nekem odakint.

Aznap meguntam a szürke és egyhangú mindennapjaimat. Rájöttem arra, amit már eddig is tudtam: nem az a lány voltam és vagyok, akinek bárki csak úgy megmondhatja, mit tehet és mit nem. Kabátot, kalapot, kesztyűt és cipőt húztam, összekészítettem a táskám, melybe a legszükségesebb holmik kerültek, és már otthon sem voltam.

Charlie azt gondolhatta volna, őrültség, amit tettem, de most az egyszer pokolba Charlie-val! Attól még, hogy a férjem nem kell mindig szót fogadnom neki. Az, hogy összeházasodtunk évekkel ezelőtt, az egy cseppet sem azt jelenti, hogy el kell ásnom a személyiségem, és mindenben engedelmeskednem kellene a férjemnek. Végtére is egyenrangúak lennénk.

Mióta csak az eszemet tudtam makacs voltam, akár egy öszvér. Az önfejűségem még nem okozott sok kárt nekem, és reméltem, a továbbiakban is így marad.

Amikor kiléptem az utcára, azonnal megcsapta az orromat a londoni utcák bűze. Az autók és a szennyezett levegő szaga, ami gyakran már szinte elviselhetetlenné vált. Ügyet sem vetettem arra, hogy szédülni kezdtem, mivel ez az utóbbi időben gyakran előfordult velem, mondhatni megszoktam, de arra egy cseppet sem számítottam, hogy egy ennyire hatalmas és fullasztó érzés törjön rám. Szélsebesen forgott körülöttem a világ, ami arra emlékeztetett, amikor egyszer Charlie elvitt az egyik nyaralásunk során egy vidámparkba, és akkor is valami ehhez foghatót éreztem. A szemem előtt összefolytak a színek, és egyre kevésbé voltak kivehetővé az árnyalatok: rohamosan elhomályosodott előttem a világ.

Mintha a szívem hevesen, a torkomban dobogott volna, a légzésem is egyre szaporábbá vált, szinte kapkodtam az oxigénért. Egyre tehetlenebbé váltam, nem tudtam irányítani a végtagjaimat, és a helyzetet, amibe csöppentem. Még az utolsó lélegzetemmel felkiáltottam, majd a mellettem elhúzódó falba kapaszkodtam. És aztán megszűnt létezni körülöttem a világ. Semmit sem tudtam érzékelni. Fogalmam sem volt, mi történik velem. Képtelen voltam gondolkozni, csupán sodródtam az árral.

Amikor percekkel később kinyitottam a szemem a házfal mellett guggoltam, a kezem pedig úgy remegett, mintha sokkot készülnék kapni.

Ez csak sokk. Minden bizonnyal sokk.

Ebben a pillanatban még nem tudatosult bennem, hol is vagyok. Percekkel később, amikor kezdtem észhez térni, megkíséreltem felállni, és folytatni az utam, mintha mi sem történt volna. Csakhogy a lábam még nem engedett.

Amikor végre sikerült talpra állnom, megfordultam, és először lassan, majd egyre gyorsabban szedtem a lábam, és amikor az ajtóhoz értem, előszedtem a táskámból a kulcsot, elfordítottam a zárban, és máris otthon voltam. Megnyugodtam. Végre megnyugodtam és a szívverésem is normalizálódott.

- Ha számításaim helyesek, hat óra ötvenöt perc van - lépett be az ajtón a férjem.

Nem számítottam arra, hogy időben hazaér, ugyanis az utóbbi időben, a komplikációk miatt sokkal többet dolgozik, mióta elkezdődött ez a borzalom. A vacsora még nem volt készen mivel úgy számoltam, hogy fél nyolcra érkezik haza a megbeszélt hét óra helyett.

- Nem tévedsz - állapítottam meg tényszerűen.

Miután hazaértem, a nap hátralévő részében azon gondolkodtam, mennyire lenne bölcs dolog Charlie-val megbeszélni a mai napon történteket. Tudtam, nem örülne neki, hiszen megkért, hogy ne mozduljak ki egymagam az utcára, merthogy bármi megtörténhet. Végül az észszerűség és a tisztelet győzedelmeskedett; az esküvőm előestéjén megfogadtam, hogy nem lesznek titkaim a férjem előtt.

- Nem hiszed el, milyen képtelen napom volt! - kezdtem tétován. Fogalmam sem volt, mi lesz a reakciója, de csak a legjobbakat mertem remélni.

- Mesélj hát!

- Jó, de ígérd meg, hogy nem leszel dühös! - Charlie egyetértően bólintott, ez pedig némileg megnyugtatott. - Tudom, határozottan kértél rá, de úgy döntöttem, meguntam a bezártságot. Nézd, én... Nem akartam megszegni, de Mrs. Meyer minden házimunkát elvégez helyettem, így még haszontalanabbnak érzem magam, mint egyébként. Charlie, kint voltam, és akkor szereztem ezt is - húztam fel a ruhám ujját, és a felkaromon lévő horzsolás nyomra mutattam.

- Connie, mi történt? - Nem mertem ismét belenézni a szemébe, hiszen barna íriszébe nem csak aggodalom, de könnyek is vegyültek.

- Azt hiszem, elájultam - mondtam halkan.

Nem tudtam, mit beszéltem, átgondolni sem volt időm, de bíztam az ösztöneimben. Miután befejeztem a történetet, megkönnyebbültem. A férjemre pillantottam, ám a tekintetéből már semmit sem tudtam kiolvasni.

- Sajnálom... - nyöszörögtem, hiszen akár komolyabb bajom is eshetett volna ebből a kalandból. - Charlie, szörnyen sajnálom!

- Cssss... Nincsen semmi baj... - próbált meg nyugtatni, miközben az arcom cirógatta. - Sosem tudnék rád haragudni - súgta, és megcsókolta a fejem búbját.

Többször éreztem már úgy magam, mintha Charlie már mindent előre megbocsátott volna nekem, bármit is tehettem, ő mindig őszintén hitte, hogy megvolt rá az okom. Jól tudtam, mióta csak megismertem őt, hogy csak a jót látja mindenben, képtelen lenne bármikor is rosszat feltételezni rólam. Többször is adhatnék érte hálát, mint szoktam, mivel hozzá hasonló férfi sehol a világon nincsen.

Nem késlekedhettem tovább, minél előbb fel kellett tárnom a részleteket arról a másik, igencsak kényes ügyről. Akkor még nem tudtam, hogy ez a legrosszabbkor érkezett hozzánk. Az áldás, melyért régóta fohászkodtunk egy pillanat alatt átokká változott.

- Beszélnünk kell! - mondtuk ki egyszerre, amikorra már teljesen elhatalmasodott felettünk a csönd.

Azonnal tudtam ez egyáltalán nem jelenthet jót. Charlie még a szokottnál is komolyabb arcot vágott. Igyekeztem nem a legrosszabbra gondolni, de egy feleség nem tud mást tenni, különösen egy szörnyű és pusztító háború elején.

- Mondd csak! - ajánlottam fel neki a kezdést, ugyanis hallani akartam, vajon igazam van-e a kételyemet illetően.

- Connie... - kezdte, de azonnal megtorpant. Innentől kezdve képtelen volt megszólalni, egy árva hang sem jött ki a torkán.

Ekkora már biztossá vált a számomra, miről akart velem beszélni. Megkapta azt az átkozott levelet, amelytől mindketten annyira rettegtünk. Nem akartam elhinni, hogy most már tényleg beköszöntött hozzánk is a háború. Talán ez volt az utolsó esténk, mielőtt elmegy, ezért mindent meg kellett tennem annak érdekében, hogy ne annyira szörnyűnek fesse le azt a napot, amikor megkapta a behívóját.

Közelebb hajoltam hozzá, majd átöleltem, miközben magamba szívtam az illatát, hogy sose felejtsem el, milyen illata volt Charles Hiltonnak. Tévedés volna azt mondani, hogy már gyászoltam, holott még el sem ment, csupán megpróbáltam minden emléket elraktározni, amíg nem késő, hiszen, ha most nem teszem, később bánni fogom. Már nem bírtam visszatartani a könnyeim; zokogásban törtem ki, fogalmam sem volt, hogyan tudtam elnyelni magamban a fájdalmat.

- Mit akartál mondani, kedvesem? - érdeklődött Charlie, mire elszorult a torkom.

Itt az idő. Jobb lesz, ha nem kertelek, mert ez sosem volt szokásom. A gondolatok cikáztak a fejemben egyszerűen nem tudtam, mégis hogyan lehetne ezt megfogalmazni úgy, hogy ne legyen túlságosan szedett-vetett.

Nem is értem, miért rettegtem attól, hogy el kell mondanom ezt a férjemnek. Talán csak annak a tudata, hogy egyedül, Charlie nélkül kell végigcsinálnom ezt az egészet.

- Charlie... - kezdtem, de még a lélegzetem is elakadt. Nem tudtam, miként folytathatnám, ezért hallgattam.

Örülnöm kellene, hiszen éveken át küzdöttünk ezért, ám hogyan lehettem volna arra képes a felhőtlen boldogságra, hogy ha az áldás hirtelen változott átokká?

- Kedvesem? Megrémítesz.

- Ne aggódj, minden rendben! Végre sikerült - pillantottam fel a szemébe. Sikerült, habár nem a legjobbkor, de sosem lett volna ehhez minden körülmény tökéletes. - Charlie, gyermeket várok.