Hey guys!
Rettentően sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok az új részre, de minden összejött az elmúlt hetekben. In_outer_space írta a legnagyobb részét ennek a résznek, de természetesen én is körmöltem.  Nem tudom, hogy elolvassa e valaki, de lenne egy kérésem. Aki tud olyan személyt ajánlani, aki tud videót készíteni írjatok. Szeretnék trailert ennek a könyvnek, de én nem tudom megcsinálni. Előre is köszönöm.
Pusz: MrsDallas

Unalmas, monotonsága a szürke hétköznapoknak. Nagy nehezen felkelsz, majd rábírod magad, hogy elszakadj a kényelmes ágyadból és álmosságtól vörös szemekkel elvonszold magad a fürdőig, ahol ténylegesen elkezdődik a reggeled. Igen ám, csak nekem ez az elkezdősdi dolog általában egészen a kávém elkészítéséig tolódik, hiszen e nélkül nem megyek sehova. Hallani a megnyugtató fortyogást, érezni a mámorító illatot, amitől már egy kicsit éberebb leszek, na ilyen egy jó nap indítása. Éppen mikor végzek a forró ital bögrébe öntésével kopogás zaja üti meg a fülemet, így csodálkozva megyek az ajtóhoz és félve kinyitom.
Zavarodottan kapkodom tekintetemet ide-oda, míg nem az előttem álló fiú megtöri a csendet és köszön.

- Neked is szia, Dylan. Gyere beljebb.

Beinvitálás után Dylan megállt az előszobában és nézelődött még én bezártam az ajtót.

- Szép ház - dícséri meg az otthonomat.

Elmosolyodtam majd megköszöntem. A konyhába indulva Dylan hűséges követésbe kezd.

- De hülye vagyok, meg sem kérdezem kérsz e valamit - nevetek fel kínosan.

- Valamilyen üdítőt, köszi - mosolyodik el majd kihúzva a széket leül.
Kiveszek két poharat majd teletöltöm őket narancsos juice-val és leülök én is.

- Mi járatban erre, és honnan tudod egyáltalán a címem?

- Hát, tudod körülbelül egy hete Lydia felhívott, elmondta hogyan vesztetek össze. Azért jöttem ide, mert aggódott érted, akart ő keresni téged, mielőtt megkérdeznéd miért nem ő jött, félt, hogy a veszekedés miatt nem akarod látni. Valahogyan megakart győződni, hogy jól vagy-e és hát felajánlottam azt az ötletet, hogy eljövök én - mosolyodott el.

Mindezek hallatán megenyhültem, és már kezdtem bánni a múltkori veszekedést, de a büszkeségem miatt inkább elhesegettem ezeket a gondolatokat és teljes figyelmet szentelek Dylanre meg az üdítőmre.
De mi az, hogy nem szeretném látni? Mindenél jobban szeretném ha most itt lenne. Szükségem van rá.
Hezitáltam egy kicsit, hogy elmondjam e neki, hogy mi történt azon a bizonyos veszekedés napján, végül belekezdek.

- Miután Lydiával összevesztünk elindultam hazafelé, de összefutottam egy ismerősömmel, aki hazakísért - meglehet kicsit ferdítettem az igazságon, de Dylannek sem kell mindenről tudnia. Hacsak Lydia nem ismerte fel Brettet és mesélte el ezt Dylnek.

- Az ismerősöd véletlenül nem egy menő fiú banda tagja, akik azon az estén játszottak, amikor először találkoztunk?

- Úgy tudtam, hogy Lydia szokásához híven kifogja fecsegni a legapróbb részleteket is.
Dylan arcán elfolytott mosoly fut át, mielőtt elkezdi fel-le húzogatni a szemöldökét.

- De még mennyire apró részlet az, hogy maga Brett nyújt neked lelkitámaszt, mikor összekaptál a legjobb barátnőddel.
Próbálom elnyomni minden érzelmemet, de elég nehéznek bizonyul, amint eszembe jut az a hosszú és jóleső ölelés.

- Csak egy barát aki segített, mikor szükségem volt rá. Semmi több. Nem is lehetne semmi köztünk, ő híres, én meg csak egy egyszerű lány vagyok. Nem értem miért kell rögtön arra gondolni, hogy együtt vagyok vele.

- Nem gondolunk mi semmit, csak látunk olyan dolgokat amit te nem - folytott el egy mosolyt. - Komolyra fordítva a szót hová tűntél el egy teljes hétig? - összehúzott szemöldökkel méregetett válaszomra várva.

- Én sehova, itthon voltam csak szükségem volt egy kis időre - válaszoltam zavarodottan.

- Miért érzem úgy, hogy nem az igazat mondod?
Mert nem mondok igazat.

- Nem erőltetek semmit, ha akarod majd elmondod. Nem fogom ezt megemlíteni Lydiának, maradjon köztünk, így is már eleget aggódott.

- Köszönöm - válaszoltam őszínte mosollyal. Mi mást tehettem volna? Hálás vagyok ezért és még csak el sem tudja képzelni mennyire. Egy hirtelen jött ötlettől a szám előbb járt el, mint az agyam  átgondolta volna a helyzetet.

- Kicseszettül jogod van tudni róla. Nem elég, hogy egy hétig Lydia támasza voltál most még az én hisztimet is hallgatnod kell, annyit érdemelsz te is, hogy megtudd rólam az igazat, mert minden szar miattam van - felhevült állapotban Dylanre néztem aki meghökkenve figyelt. - Egy hétig bent voltam a házban, csak akkor jöttem ki, ha nagyon muszáj volt. Féltem, rettegtem és tartottam attól, hogy a múltam utolér.

- Várj, mit értesz ezalatt? - szakított félbe.

- Brett hazáig kísért, elköszöntünk egymástól, majd megindultam a házba, ő pedig ott állt az utcán, mintha várna valamire, hirtelen ötelttől vezérelve visszafordultam és megöleltem. Tudtam, hogy arra várt, de nem tette szóvá. Abban az ölelésben benne volt minden köszönetem. Szükségem volt rá és ő ott volt nekem, nem erőltetett semmit, ahogy most te sem és akkor csak arra volt szükségem, hogy valaki támogatjon anélkül, hogy erőszakoskodna válaszra várva. Aznap egy olyan oldalát mutatta meg amit csak a szűk család, haverjai ismernek, vagy az is lehet, hogy senki - folytattam de már egyre nehezebben, ahogyan közelebb értem a fiúval való ölelés utáni történtekhez

*Visszaemlékezés*

Kislányos rózsaszín köddel az agyamban nyitottam be a házba, engedve a kísértésnek, hogy újra felidézzem magamban a Brettel töltött időt, főleg az előbbi ölelést. Bevallom, nagyon jól esett. Egy kicsit sikerült elfelejtenem Lydiával való veszekedésünket, talán még a múlt dolgait is.
Elmélkedésemből egy hangos csörömpölés rángatott ki. Minden olyan gyorsan történt, hogy alig tudtam felfogni valamit. Szememmel a ricsajt okozó, törött tárgyat kerestem mikor éles fájdalom hasított bal vállamba és hirtelen a padlón találtam magam. Rémülettől dübörgő szívvel fordúltam hátra, hátha láthatom, hogy ki lökött fel ilyen csúnyán, miközben kirontott a lakásból, de csak egy feketébe öltözött férfit láttam.
"-Mégis mi a francot keresett egy betörő pont nálam?" - gondoltam feldúltan.
Hamar elhesegettem a rossz gondolatokat és feltápászkodtam a földről, aztán bezártam az ajtót.
Nem sokkal ezután az ájulás kerülgetett és a halálfélelem, ahogyan a falra írt, fekete betűket elolvastam sírva dőltem rá a lépcső melletti korlátra, közben ezernyi rossz, múltbéli emlék cikázott a fejemben.
"Mostmár megvagy. Hamarosan találkozunk" - közölte a vészjósló üzenet.
Pár perc után erő vettem magamon és megkerestem az összetört tárgyat, ami nem más volt, mint egy bekeretezett idézet.
"A múlt az múlt marad mindaddig, míg utol nem ér. Innen már csak rajtad múlik, hogy tovább futsz vagy Ő talál rád."
Megsemmisülve hagytam testemet a földre rogyni. Milyen ironikus az idézet és a felírat közötti kapcsolat.