~Adrien~

Miután Marinette a nagyivál elment magam elé bámúlva néztem a nagy semmit. Gondolataimban majd elvesztem amikor is Nathali hívó szavait hallom meg.

-Adrien! A fotózás folytatódik! - sóhajtok egyet, mert már eléggé unom már ezt és a hang irányába eredek.

A fotózás hosszú és unalmas volt. Voltak amikor a gondolataim messze jártak a földtől, és elbambúltam, ez persze, nem tetszett a fotósnak és sokszor leszidott ezért. Párszor e miatt majdnem belestem a szökőkútba, neki mentem másoknak és majdnem a fotóst is felborítottam. Szerencsére egy órával késöbb véget ért a fotózás. A táskám felé menve már szinte látam magam elött ahogy Plagg a sajtos dobozban fuldoklik a nevetéstől, hogy milyen szerencsétlen is voltam. És nem tévettem.

-Na mivan? Jól szórakoztál? - kérdem tőle unottan
-Azt tudtam, hogy a szerelem vak, de hogy ennyire! - próbálta vissza folytani a nevetést, de ez nem sikerült neki, és már a doboz alját ütögette a röhögéstől.
-Ezt hogy érted? - kérdezősködöm, mire ő csak mégjobban rákezd a sírásra. Egy ideig még fuldokolva nevetett, majd felnézett rám egy kérdő tekintettel.
-Tényleg nem emlékszel semmire?
-Csak arra, hogy egy órával ez elött majdnem megfürödtem a szökőkútban. - erre Plagg mégjobban rákezd nevetésre. - Befejezted? - pár percig még vártam, hogy abba hagyja, de nem tette így becipzároztam a táskámat.
Épp a vállamra dobtam fel amikor is Nathalit hallom szólítani.

-Adrien! Adrien gyere!
-Megyek!

Kezdek nagyon ideges lenni. Egész úton Plaggnak a röhögését kellett hallgatnom. Nathali többször is rákérdezett, hogy mi ez a hang, mire én köhögést próbáltam színlelni. Sokkal fog tartozni..
És még tegyük azt is hozzá, hogy amióta Marinette elment azóta elkapott a szorongás és rossz előrzetem lett.

~Marinette~

Sikeresen felnyergeltem a lovamat, és raktam el magunknak pár almát. Készek voltunk az indulásra.
Úgy terveztem hogy napnyugtáig kinn leszek, ugyan is már annyit elidőztem az istállóban, hogy délután lett. Felszálltam éjfekete csődőr lovamra, és már el is hagytam a karámot. Célom a tanya melletti kis erdő volt.
A nanám épp a motorja mellett ütyködött valamit, így csak gyorsan elvágtattam mellette és intettem neki. Amikor meglátott és észrevette, hogy elnyargalok és merre fele, felállt és elkezdett kiabálni felém. De nekem nem volt időm megállni, hisz szélsebesen vágtattam. Csak újra intettem neki, és már el is tűntem a szeme elöl, egyenest be az erdőbe.

A fák sűrű lombkorona ágai sátorként borultak rá a gyér aljnövényzetre. Csak egy hosszú kijárt útszakasz mutatta utamat az ismeretlenbe.
A fák zöld, sűrűen ágazódó levei közt beszűrődő napfény aranyszallagokként ragyogtak a messzeségben. Gyönyörű hely!
Ahogy haladtam előre a neon zöld levelek elvesztették csillogásukat, és kezdtek száradni bebarnulni. Mintha csak egy nagy ugrással átmentem volna tavaszból őszbe. A fák lombjai már csupaszan álltak, nem voltak rajta láthatók a levelek. Mintha az égből a felhők is aláb szálltak volna.
Alig láttam valamit Kincsem fülén túl.
Lelassítottam a lóval, és már csak lépésben mentünk tovább. Az út sem volt látható. Azt hiszem eltévettünk.
Hirtelen a jobb oldalunkról zörgéseket hallottam amelyet a lehúlt elszáradt faleveleken ejtettek. Megállítom a lovat, és hallgatózom.
Kincsem elkezd nyugtalankodni, zavarja valami, de nem látom, hogy mi. Csendes szavakkal próbálom nyugtatni, miközben a hangzavar egyre közelebb és közelebb ér...

Hirtelen egy kis mókus ugrik fel a közelünkben lévő kidőlt fára, kezében egy nagyobb darab dióval.
Nagyon féltem és ez az apró kis teremtés majdnem a szívrohamot hozta rám. Megkönnyebbült sohajt hallattam, majd leszáltam Kincsemről, megfogtam a kantárt és közelebb mentem a mókushoz, de ő még mindig nyugtalan volt.

-Tudod te, hogy rámhoztad a szívrohamot? De nagyon kis zabálni való vagy, így nem haragszom! - vágtam pofákat.

Ahogy közelebb sétáltam a mókushoz az elkezdett morgó hangokat kiadni. Bár elsőnek furcsa volt nem törődtem vele. Kezem kinyújtom, de ahogy pár centire vam tőle a mókus elkezdett remegni és visító hangot kiadni.
Kincsem a hang hallatán elkezdett ágaskodni, a kantárt kitépte a kezemből és elvágtázott vissza a tanya irányába. Amint vissza méztem a mókusra, helyette már egy hatalmas, nagy kétlábon járó farkasra emlékeztető lény nézett velem farkas szemet. Karmai élesek voltak, orra mintha be lenne verve. Kezét a magasba emelte, száját nagyra tátotta, és már csak arra emlékszem ahogy lesúlyt felém a teremtmény.

~°°°~

Marinette már órák óta oda volt. Nagymamája már szinte megvolt réműlve, hogy nem jött vissza a lány. A nap már egy órája álbukott a horizontnak, de ő még sehol. Csak egy mozgó árnyékot vélt felfedezni a messzeségben, amely minél közelebb ért hozzá annál jobban egy ló formájává alakult át. A Nagymama nem hitt a szemének. Kincsem volt az, viszont Marinette sehol. Tán nem érhette őt valami baleset??

Amint Kincsem oda ért a tanyához az idős nő próbálta sikeresen megnyugtatni a lovat.

-Hoo, Kincsem. Merre van Marinette? - kérdezte a Nagymama könnyes szemekkel.

A ló csak tovább ficánkolt, de ő már tudta a választ. Ott maradt az erdőben.
Gyors berohant a házba, kihozott egy zseblámpát majd Kincsem hátára felugorva megindult abba az irányba ahonnét Marinettet tévesztette szem elöl.

Eme erdő része még éjszaka sem volt ijesztő. Egyetlen egy dolog amely ezt a gyönyörű esti csendességet megostromolta az egy vágtázó éjfekete ló és kétségbe esett lovasa volt. A fák levelei szép lassan tűnedezni kezdtek és újra megjelent a szürke ködfelhő. A Nagyi nagyon megrémült. Elérték a Tiltott Erdőt.

Marinette-nek biztosan itt kell lennie.

Gondolta  magában. Nem sokkal késöbb a ló lelassult, és egy nagy kidőlt fánál meg is állt. Az idős nő hamar le is pattant és körbe nézett, de sehol sem látta.

-MARINETTE!! - szólítgatta unokáját, de választ nem kapott.

Egyszer csak a ló nyerítésére lett figyelmes, amely túl volt a kidőlt fán. A Nagymama gyors átugrotta a fát, majd egy hatalmas nagy fa gyökereinél meg is látta a lányt.
Háta a fának volt támasztva, szájából vér folyt, és a jobb kezén és lábán lévő ruhát is a bíbor vörös színű folyadék borította. De még mindig lélegzett.

-Úr Isten, Marinette! Mit történt veled? - mérte végig a lányt, majd a lovagló sisakjában, amely a bal kezében volt, egy megtépett, piszkos cetlit vélt felfedezni, amelyen ez állt

„̵̛̪̈́̐̍̆͜B̶̛̙̲̹̀̿̀́̔͠ǫ̶͚̟̩͕̦̞̀́́́̑́͜͠͝c̸̦̐̓̇̆͜s̸̡͎̥̫̮͔̳͙̞͑̃͗̈́͊̉͝͠á̶̢̮͒͆͆n̸͍̖̲̲̟̗̱̼̭̿͋͂̏́͝ą̵̢͐̋̾͆͘͝t̷̯̰͎͂̀̚“̴̧̟̫̍͜

„Bocsánat“.