Már lassan indulnom kellett. Épp a szoknyám övét igazítottam szorosabbra, mikor nyílt az ajtó.

     - Onee-chan!

  Hátranéztem és Monji azonnal rám ugrott. Könnyes szemekkel nézett fel.

     - Onee-chan, emlékszel, mit ígértünk egymásnak? Azt mondtam, hogy én fogom vezetni a világ legjobb éttermét és te is mindent meg fogsz tenni, hogy a legjobb legyél. - Bólintottam. Emlékeztem, mikor a parkban szókirakóztunk. - Akkor azt mondom, mint leendő rajongód, legyél te a legjobb hős a világon! - mosolygott.

  Újra bólintottam, mire a lány lemászott rólam és körbeugrándozott. 

     - Jé, most először vettél fel önszántadból szoknyát, Onee-chan! Kezdesz észhez térni divat terén? 

  Lenéztem magamra. Egyszerű lila szoknya, világosszürke combharisnya, fekete fűzött bakancs és több számmal nagyobb fehér haspóló, ami így a derekamig ért. Monji visítva tapsikolt. Megráztam a fejem, de nem tudtam leplezni mosolyomat. Kiszaladtam az előszobába és fogtam egy barna bőrdzsekit, ami épp a kezembe akadt.

     - Mogami.

  Hátrapillantottam a vállam felett. Apa magaslott. Ezt nem vettem a számításaimba. Azt hittem, szégyenében a dolgozószobájában fog kuksolni. Komor tekintetet felvéve vettem fel a dzsekit és fordultam szembe vele

     - Igen, Apa...? - A hangom elcsuklott.

     - Csak... Ne csinálj magadnak még egy leépülést, értve vagyok?

  Bólintottam. Hirtelen felindulásból lábujjhegyre állva megpusziltam az arcát. 

     - Megígérem, mikor kijártam a sulit, egy nap büszkén nézel majd rám hősként - nyitottam ki az ajtót.

     - Még el sem dőlt, hogy felvesznek-e.

     - Légy pozitív!  mosolyogtam rá.

     - Az Monji reszortja. Mi pesszimisták vagyunk. - Bezártam a bejárati ajtót és már szaladtam is is a gyorsvonatra.

  egy óra alatt értem oda. A felvételit 20 perc alatt megírtam és vagy tucatszor néztem át. Majd bekellett menni egy "színházba". Különféle helyekre lehetett ülni. De egy kéz megragadott és egyből ültem.

     - Chika?

  Bólintott. Felemelte a kártyáját.

     - Külön helyre osztottak minket... Mondhatom, ravasz!

  Ránéztem a sajátomra. "Valóban..." Engem a B pályára tettek, ami egy elnyűtt erdő állt meg egy vidámpark romjából. Összevontam a szemöldökömet és elszántan bólintottam:

     - Meg tudjuk csinálni. ... és meg is fogjuk!

  Chika meglepődve nézett felém, hisz inkább pesszimista szoktam lenni leginkább...

  A pálya ajtaja még zárva volt, ott gyülekeztünk. Próbáltam egyenletesen lélegezni, de mindig kizökkentem a ritmusból. Egy idő után a hajamnak estem. Körülöttem elég furcsán méregettem.

     - Csodás... - emeltem el kissé kócos gubancaimtól ujjaimat. - Már elkönyveltek az osztály idiótájának.

  Kürt szólalt meg, én pedig hátrapördültem. Az ajtó kitárult, a jelenlévők pedig üvöltve törtek előre, engem is magukkal rántva. Ahogy beléptem, a lehető legjobb benyomású lépést tettem: vagyis arccal előre ismerkedtem meg a talajjal. Kábán felnéztem és tudatosult bennem. Itt már javában szedik a pontokat. Ijedten kászálódtam fel és indultam meg. A fák lombjai összezárultak felettem, a csend idegőrlő lett hirtelenjében. Szorongás fogott fel. Tiszta olyan volt, mint akkor... Nyeltem egyet és továbbmentem. Zakatoló szívemnél tartottam az ökleimet.

  Sikoly harsant fel. Már kocogva folytattam utamat, de előttem 4 vörös trió jelent meg. A lombok között a fény kissé előtört ott. Nagy robotok. A 2-es számúak és egy 1-es. Ökölbe szorítottam leeresztett kezeimet. Na jó, Apának megígértem, nem szerzek sérüléseket, de akkor még nem tudtam, mikkel állok szembe.

  Nekiindultam és az egyik fa tövéből felkaptam az egyik letört ágat, hátha még jól jön. Hirtelen megtorpantam és a fa kiröppent ujjaim fogsága közül. Sajna a 2-es fejének meg se kottyant, csak kis sárga szikrák jöttek. De ennyi éppen elég volt, hogy lássam azt a bizonyos irányítópanelt rögzített csöveinél, amik a nyakát képezték. Meghökkentem. Az 1-es számú felém csörtetett. Sikkan ugrottam arrébb, de a bal lábamnak túl késő volt. A kerekektől alig néhány centi választotta el. Lélegzet-visszafojtva vártam a fájdalmat, ehelyett éreztem a karjaimból végigfutó bizsergést, le a végtagjaimhoz. Csattanás. Az 1-es a földre rogyott, kerekei messze repültek. 

     - 1 pont. - Hitetlenkedve mosolyogtam le a robotra, majd megfordultam. - Most végre rajtam van a tánccipő, babáim.

  Nekiindultam. Már tudtam a tervet. Az egyik elől elugrottam és a jobboldali felé iramodtam. Megpróbáltam újra beindítani. A sejtjeimet a lábamba vezettem és egy pillanat alatt ott helyben ugrottam. Pördültem egyet, majd a hátán értem célt. Azonnal nekiálltam cibálni a panelt, de nem működött, pörgött-forgott az egész testével, hogy leessek róla. Pihegve tettem le a kezeimet a zár mellé és az elmémbe vágódott a rendszer futtatása, diagnosztikai rendszere. 'Hát persze! Igaz, nincs vércsoportja, de attól még lehet...' Lehunytam a szemem és újra kinyitottam. Sárga szikrákat szórt, kicsavarodott még utoljára a teste és a földre rogyott. 

  A másik után néztem, de az is... Ugyanígy festett. Mi?! A képességem hosszabb távra is hatott...? De mégis mennyire? A fenekemre estem és akkor éreztem, mennyit is használtam fel az erőmből.

  Az erőmből, mely családi, mindig kihagy egy generációt és egyre nagyobb részt tud uralni az emberi elméből. Apa örökölte, de mikor én megszülettem... Nem ugrott még egy generációt sem. 89, 6 % ... Én pedig 88, 5% -al születtem. Emberenként csak egy-két százalékkal ugrott a kiterjedése és az orvosok szerint tovább tudnám bővíteni 100% az elmém használatát. Ezért vagyunk képesek természetfeletti dolgokra.