G Y Ű L Ö L V E  S Z E R E T N I

7.

Hiányzott neki Volterra. Legszívesebben elsírta volna magát, de képtelen volt efféle emberi cselekedetekre; egyet kivéve, aminek a Cullenéknél eltöltött huszonöt nap alatt nagy hasznát vette, és amiről fogvatartói nem tudtak.

A mai napon kivételesen nem a szobájában unatkozott, hanem a kanapén fekve, bár azt sem tehette meg vita nélkül, ugyanis Liának továbbra is életcélja volt, hogy bosszantsa Cullenéket, így cipőjét nem akarta levenni, ám Carlisle szúrós pillantása után úgy elszégyellte magát, hogy erőt vett makacsságán is ledobta a cipőket a parkettára. Egy magazint olvasott, kedvenc együttese, a The Vamps turnéjáról, mikor érezte, hogy fáradt, s teste nagyon szeretné, hogy álomba ringassa magát. Eleget tett saját maga kérésének és használta magán bénácskának titulált képességét; elaltatta magát, gondolva, hogy a többiek úgyis az erdő legmélyén vannak, Carlisle meg egyébként is később jön, tehát tud aludni. Pár percbe telt bele, és úgy aludt el, mint kiskorában anyja karjaiba.

***

Sosem álmodott se jót, se rosszat, de mikor felkelt sokkal kipihentebbnek érezte magát. Ez ma sem volt másként. Nyöszörögve nyújtóztatta ki végtagjait, szemét hagyta egy kicsit tovább pihenni.

Aztán rájött, hogy valami nem stimmel. Kipattantak szemei, és a hasához kapott. Bársonyos tapintású takaró fedte testét. Elkáromkodta magát. Ő aztán nem takarta be magát. 

– Jaj, ne! A kurva életbe, ne, ne, ne... – jajgatott a fejét fogva.

– Különleges vagy – hallotta Carlisle hangját a lábától.

Lia felült, és szembetalálta magát a férfivel, aki mellesleg Lia mellett ült, egy könyvet olvasott.

– Meddig aludtam? – kérdezte álmosan, pánik rekedtségével a hangában Lia.

– Nem tudom, aludtál már, mikor hazaértem. Hallottam hozzád hasonló vámpírról, de egészen más találkozni vele. – Érdeklődve forgatta fejét.

Lia szájából a rettegés kiszívta a levegőt. A tágas nappali egyre sűrűsödött előtte, míg csak egy keskeny szoba volt, amiben Carlisle-al osztozott legféltettebb titkán.

A teste nagyján a félelem felemelte a szőrszálakat, szája rohamosan kiszáradt, izmai úgy feszültek be, mintha csatára készülne. Ez a férfi tudta már, s a legnagyobb harc lesz, amivel kivívja, hogy ne mondja el senkinek a kettőjük kis titkát.

Lia hullámzó tekintettel nézett végig a férfin. Bármit odaadott volna, hogy ne mondja el gyerekeinek, hiszen akkor már ők is tudnák, ami már nem titok, főleg, mert eddig senkivel sem osztotta meg, hogy képes aludni.

– Ne mondd el senkinek! Kérlek, bármit megteszek! – könyörgött elővéve legangyalibb tekintetét, mely belefúrta magát a férfi arany szemébe.

– Bármit? – ragadta meg a hangsúlyozott szót.

Lia nagy levegővételt vett.

Mérget vett volna rá, hogy a férfi azt mondja, adja oda neki magát. S Lia készségesen bújt volna ágyba vele, és még csak nem is fizetett volna nagy árat, mivel ő is szeretett volna egy pár órácskát eltölteni az ellenséggel. Hiába is tagadta, nem hazudhatott magának. A férfi gyönyörű volt, csábította.

– Bármit! – bólogatott serényen Lia.

– Nos, hát akkor viselkedj úgy, ahogyan emberi életedben viselkedtél.

– Várj! Ez nem ér! Én teljesen más... – Elhallgatott.

Ez a férfi nem is akart tőle semmit! Nagyon pipa volt magára, főleg mert látta a férfin, hogy tudja, mire gondolt.

– Másra gondoltál? – fejezte be Lia mondatát nevetve. – Drága Lia, én nem az a fajta férfi vagyok, aki így szerez magának alvós társat.

– Hát inkább alszok veled, mint viselkedek úgy, mint emberi életemben... – mondta feszélyezve.

– Sajnálom, nem akarok veled hálni.

– Minden férfi velem akar hálni! – túrt bele magabiztosan hajába.

– Milyen meglepő... – nézett fel a plafonra – Minden adottságod megvan hozzá, hogy bárkit elcsábíts – mérte végig a lányt lábujjhegyétől, egészen feje búbjáig –, de engem nem veszel le a lábamról.

– Nem-e? Hát azt meglátjuk! – horkantott fel és egy sötét mosoly kíséretében kibontotta magát a takaróból.

Kecsesen állt fel a kanapéról, megigazgatta haját, míg szemét le sem vette a férfi közömbösséget sugárzó arcáról. Meg akarta mutatni neki, hogy ő mindenkit el tud csábítani, s ez alól a férfi sem lesz kivétel.

Egyfajta versenynek tekintette Carlisle ellenkezését.

Reszketett, amikor egyre közelebb lépdelt a férfihez. Minden porcikája el akart szaladni, de a versenyszellem taszítva vitte előre, egyenesen a férfi elé.

Két kezét megtámasztotta a férfi izmos combján, majd előrehajolt, olyan mélyen, hogy kebleiből a lehető legtöbbet mutassa fekete pólója alól.

A férfi azonban nemhogy le, de még a lány szemébe nézett, a homlokát kémlelte, és Liát ez annyira idegesítette, hogy még lejjebb hajolt, s közelebb tolta arcát a férfiéhez.

– Gyerünk, nézz lejjebb, tudom, hogy akarod – suttogta fülébe.

– Nem, nagyon tévedsz – ellenkezett a férfi.

Lia vicsorgott, és a férfi hajába vezette ujjait.

Semmi.

A férfi úgy viselkedett, mintha Lia nem lenne a közelbe.

A lány azon kapta magát, hogy a férfi ölében ül, karjaival átfogja a férfi nyakát, s már ott tart, hogy az ellenkezője történik vele; a férfi csábítja őt, ugyanis olyan kényelmesnek ígérkezett a férfi combján ülni, hogy nem akart leszállni róla.

– Szállj le rólam, Lia – kérte határozottan a férfi.

– Csak még egy kicsit! Olyan kényelmes vagy... – húzta közelebb magát a férfi derekához.

Kezei a férfi nyakát cirógatták, belső hangja többet akart, a vámpír Lia nemes egyszerűséggel pedig arra biztatta, hogy törje ki a nyakát, mert ha ez így folytatódik tovább, akkor Lia hatalmas bajba keveri magát, ami rá sosem volt jellemző.

Halántékát a férfi vállának nyomta, hallgatta a férfi erőteljesebb és hosszantibb lélegzéseit, amivel titkolni igyekezett, hogy a rajta lévő Lia mennyire is csábítja őt, ám befeszült izmainak nem parancsolhatott.

Lia elvette a férfi vállától homlokát, majd szemeit nézve keresett kiutat a csábulásból. Még rosszabbul jár, mint eddig. Azok az arany szemek kígyóbűvölőként babonázták meg a méreggel teli Liát. Túlzott magabiztossága árán jött rá, hogy ő csábult el Carlisle-nak és nem fordítva.

Megmagyarázhatatlan hidegség szaladt végig gyomrán, s egészen a szívéig kitartott, mint az a látens erő, ami kísérte őt a Volturi székházában tartózkodásakor is.

– Rendben. Te nyertél, ellenállhatatlanul bájos vagy, de a kettőnk között kialakult... nos, félreérthető szituáció meghaladja a normálisat, így kérlek szállj le rólam – suttogta a férfi.

– Aj, eltudnék rajtad aludni – sóhajtotta csalódottan Lia. Leszállni a férfiról még nem volt kedve.

– Úgy tűnik, a fagyi visszanyalt. Te sem vagy képes ellenállni nekem – mosolygott féloldalasan, majd az előbbi mondatával nem foglalkozva átölelte a lány derekát.

– Csak kényelmes vagy! Olyan... olyan rohadtul kényelmes... Mi ütött belém? – nevetett kényszeredetten.

A férfi nem felelt. Hallgatta csendben a lány szuszogását, míg kezével a lány hátát simogatta, aki megnyugodva szagolta a férfi bőrét, és elraktározott belőle annyit, ami egy életre elég, hiszen, ha visszamegy Volterrába sosem látja őt többet.

Jobban szorította a férfit gondolata után, mint aki sosem akarja szélnek ereszteni, mert az övé.

Akarta őt, szeretni, csókolni, ölelni. Gazdagságban, szegénységben, háborúban, békességben, míg a halál úgy nem dönt, hogy egy ideig búcsúzniuk kell egymástól.

– Lia, elég volt – tolta el magától a lányt, s Lia bárhogyan is igyekezett visszaevickélni a férfi vállához az nem hagyta.

– Te vagy az egyetlen idegen, akinek jól áll a nevem a száján – kuncogta Lia.

– Ne játssz velem – mondta dühösen a férfi. – A szemembe mondtad, hogy gyűlölsz, most nem akarsz leszállni rólam. Mit szeretnél elérni? Hogy Aro a fejemet vegye, mert elvettem a társát? – ezzel egy határozott, de gyengéd mozdulattal ledobta magáról a lány a kanapéra, és felé kerekedett.

Lia a bűntudattól megszólalni sem bírt. Nem véletlenül feltételezett róla ilyen aljas cselekedeteket, hiszen huszonöt nap alatt keményen aljaskodott velük, ennek ellenére fájtak a hozzávágott mondatok neki. A gyomrában lévő hidegséget felváltotta a tűzforró melegség, s fájdalmat is érzett nem is csekélyt. A nyelve hegyén volt a szó, mellyel bocsánatot kérhetett volna, de képtelen volt kibökni azt a nyavalyást, ahhoz még túlságosan fiatal volt vámpírnak, s túlságosan kötődött teremtőjéhez.

Lábaival átkulcsolta a férfi derekát és közelebb húzta magához. A férfi engedelmeskedett, óvatosan ránehezedett Lia testére, és lassan a lány homlokához érintette sajátját, míg egyik kezével a lány haját igazgatta el, hogy egész arcát szemügyre vegye.

– Mosolyogj – kérte a férfi. – Mosolyogj úgy, mint emberként, és nem mondok semmit a képességedről.

Lia elmosolyodott, vámpírrá válása után először volt az a mosoly őszinte az arcán. Szemei ragyogása a férfi arcán tükröződött, és míg a felette tornyosuló Carlisle szemébe nézett mindent elfelejtett, ami a Volturival volt kapcsolatos, csak ezt a férfit szerette volna. Meg akarta kapni.

– Csodálatos... olyan gyönyörű vagy – helyezett egy tincset Lia füle mögé.

Több jelzővel is illette volna Liát, de abban a pillanatban, mikor szája a lányéhoz ért volna megjöttek a többiek.

Lia úgy gurult le a kanapéról, hogy majdnem mind a ketten a padló áldozatai lettek. Pillanatokon belül Lia már a kanapé egyik sarkában gubbasztott, a férfi a másikban. Egymásra sem néztek, mintha semmi nem történt volna köztük az előbbiek folyamán.

Majdnem megcsókolt! Hát igaz, hogy ellenállhatatlan vagyok!

Edward jött be először az ajtón, aztán a többiek követték őt. A fiú undorodva nézett végig a lányon, aki színlelve a televíziót nézte.

– Liácska megint ki fogja idegelni a családot vagy ma jó napja lesz huszonöt nap után? – gúnyolódott.

– Akkor lenne jó napom, ha eltűnnétek az életemből – forgatta szemeit, majd igyekezve rendbe hozni az előbb elszúrt, majdnem csókba fulladt kettesben töltött időt Carlisle-al hozzátette: – Mindannyian.

– Mi is epekedve várjuk, hogy eltűnj az életünkből – vicsorogta, mire Lia újból gúnyosan mosolygott.

A lány felhorgasztott orral tűnt el a nappaliból. Célja a kert volt, hol nem kellett egy levegőt szívnia ezekkel a félcédulás hólyagokkal.

A kertben a hatalmasra ágaskodó nyugati vörös cédrus takarásában a Nap sápadtan jelent meg a felhők alatt. Lia huszonöt nap elteltével egyetlen egyszer látta a Napot azt is csak kis időre, s kezdett hozzászokni, hogy az időjárás ugyanolyan unalmas, mint Cullenék élete. Elindult a kaviccsal meghintett úton, hogy távolabb kerüljön a zárkájától.

Nyomott hangulatán a délcegen szimmetrikusan elhelyezett virágok sem tudták felvidítani, holott ezek mindig anyukájára emlékeztették őt.

Fogalma sem volt, mi ütött belé a nappaliban. A vágy, ami elárasztotta testét, majd árvizet okozott benne rejtélyes volt, aminek meg akarta találni nyitját. Ambivalens érzelmei háborgó örvényként kavarogtak benne. Gyűlölete a férfi iránt élénkebb lett, de a megfoghatatlan vágy is, hogy érezze őt.

Kevés volt a tudása ahhoz, hogy megértse, mi zajlik most a testében. Erre a Volturi vezetője nem készítette fel, nem mondta el neki, hogy ezek az érzések fennköltebbek, mint Lia azt gondolná. Teremtőjének nem is állt szándékában elmondania eme tényt, hiszen, akkor Lia rájött volna, a szerelem, melyet ő, Lia érez az nem szerelem, hanem teljesen más érzés.

Mihelyt némiképpen eltávolodott a háztól máris hiányzott neki. Minden. Nem csak Carlisle, hanem mindenki. A ház eleganciája, börtönének nevezett tágas szoba a benne lévő bútorokkal. Úgyszólván minden visszahúzta őt oda. Ám Lia hajthatatlanul hitte, ez valamelyik Cullen műve, így akarják, hogy Lia itt maradjon. Azonban a másik meglátás is ott lógott fejében:

Minek akarnának itt tartani, amikor Aro akkor is megtorolná cselekedetüket?

Míg ezen gondolkodva lépett a zörgő kavicsokon, és kiért a kert határába, ahol a fák sűrűségétől már nem látott, zajt hallott a cserjék mögül.

Egy pillanatra megörült, hogy társai kiszabadítják őt, és visszaviszik a Volturihoz, de csalódottan vette tudomásul, hogy a bokrot mögött megbújó lányt egyáltalán nem ismeri.

Farkasszemet nézett a fekete bogár szemével, oldalra billentve fejét tanulmányozta, hogy vajon milyen szerzet lehet a nagyjából tizenhat éves lány. Vámpír nem lehetett, nekik nem ilyen az illatuk. Vérfarkas végképp nem lehetett, hiszen a lánynak kellemesen friss illata volt, s nem ázott kutya.

Haja gesztenyebarnasága megcsillant a gyér nap szikráiban, arca tökéletes volt, s mintha hasonlított volna...

Az egyik Cullenre.

Mellette egy másik lány is megjelent, őt más ismerte. A tökéletes pár női egyede, Bella volt. Őt akkor látta utoljára, mikor elfogták, azóta egy percre sem tűnt fel.

– Szia! – köszönt a fiatalabbik lány boldogan.

Közeledett Liához, ám Lia hátrált. Semmiképpen sem szeretett volna egy szörnnyel egy területen tartózkodni.

– Hagyjad, kicsim – szólt Bella, és a lány vállára tette kezét. – Ő nem barátkozó típus.

– Nem barátkozom az elrablóimmal – szűrte Lia a fogai között.

– Inkább felszabadítóiddal – helyesbített.

Lia nem válaszolt, megkövülten bámulta a másik lányt.

Ő volt az ok, amiért társa majdnem meghalt és a Volturi majdnem megsemmisült. Ártatlannak tűnt, még vele is barátkozni akart, mikor Lia gyanította, hogy a többiek elmondták neki is ő valójában.

– Szép vagy – mosolygott Liára a kisebbik lány. – A nevem Renesmee, de szólíthatsz Nessie-nek.

– Tudom, hogy szép vagyok – mondta Lia magabiztosan. – Én Lia vagyok – tette hozzá kedvtelenül. – Lehetőleg ne szólíts sehogy – tanulmányozta saját körmeit, amire jócskán ráfért volna egy festés.

Renesmee letörten horgasztotta le fejét, edzőcipőjét bámulta. S Lia kezdte érezni, hogy tényleg megőrült, mert száján meggondolatlan hangok buktak elő:

– Bocs!

– Végre elértük, hogy bocsánatot kérj, ha valami rosszat mondasz. Haladsz, kislány – lépett melléje Edward, majd megölelte lányát.

– Még mindig nem vagyok kislány!  – pörölt rá Lia. Ökölbeszorított kezein kidagadtak az erek.

– Van tetkód? – kérdezte felcsillanó szemekkel Nessie. – Nagyon fájt?

Lia hirtelenjében azt sem tudta, hogy tőle kérdezik. El is felejtette, hogy van tetoválása.

Amikor lenézett ökölbe szorított markába akkor szembesült vele, hogy a lány az ő csuklóját nézi. Azt a kis szívet, amit néhány évvel ezelőtt varratott magára. Csak a körvonala volt meg, s szívnek sem lehetett igazándiból nevezni, hiszen itt-ott elgörbült egy-egy vonala, sőt az egyik csúcsa nagyobb volt, mint a másik. Bár ügyetlennek tűnt a rajz, mégis élete legszebb döntésének tartotta, amikor magára varratta. A legszebb szív volt, amit valaha látott, s az ő csúf szívének még mindig hiányzott a rajz tulajdonosa.

– Nem annyira, mint azt mesélik – mosolyodott el Lia a tetkót kémlelve.

– Részegen csináltattad az egyik haveroddal? – viccelte el Edward. – Nem éppen egyenes vonalak...

Lia nem akart bajt, de ez kiütötte nála a biztosítékot. Tenyerével olyan csattanós pofont osztott a tetkóját bírálni merő Edwardnak, hogy a fán méltóságteljesen ülő és csicsergő madarak ijedten szálltak fel a fákról.

Edward feje hátrabicsaklott, míg a többiek megdermedve lesték az eseményeket. Senki sem mozdult.

Edward mit sem foglalkozva, hogy lánnyal áll szembe vissza akart ütni. Lia várta a pofont, az éles érzést az arcán, de egyedül egy szellő érintette meg orcája peremét, míg becsukva tartotta szemét. A fiú nem ütött, ám nem önszántából, Liának nem várt segítsége érkezett, Cullenék ereje, Emmett segített neki; lefogta Edwardot és arrébb hurcolta Liától.

– Ne haragudj, de ezt megérdemelted – mondta Emmett Edwardnak.

Lia megrökönyödve állt, kívülről figyelte az eseményeket. Sosem érezte magát így megbántva, tudta, hogy megérdemli a büntetést, amit kap, hiszen ő is bántotta őket, de azt nem gondolta, hogy pontosan a tetkójával fognak viccelődni.

Elhaló hangon szólalt meg, bűntudatot akart kelteni a fiúban:

– Apám rajzolta. Nem egy művészi alkotás, de a halálos ágyadon az utolsó lélegzetvételeket véve te sem rajzolnál jobban. Azért ilyen egyenletlenek a vonalak, mert fájt minden egyes mozdulat, amit tett. Ennek ellenére lerajzolta egy papírra az általad kigúnyolt szívet, hogy örökre velem maradhasson, miután magamra tetováltatom. Rá tíz perccel meghalt.

– Ne haragudj, nem tudtam... – motyogott értelmetlennek tűnő szavakat.

– A többiek tudták, ez egy amolyan szokás néhány szakmában. Először kérdezz, utána alkoss véleményt, mert máskor egy általad kedves személyt fogsz megbántani a hirtelen alkotott véleményeddel.

Kontrollálni kellett magát, hogy ne sikítsa el magát vagy ne adjon még egy pofont Edwardnak.

A hozzávágott szavak jobban fájtak neki, mint vámpírrá válása. S gyűlölte magát, amiért a gyász nem uralkodhatott el elméjében, mert újszülött vámpírként e szó nem létezett érzelmi tárában. Kikaparta volna szemét, amiért képtelen volt sírni.

Megfordult az erdő felé, aztán vissza a többiekhez, egyenesen Carlisle-ra nézett, és eltátogott neki egy bocsánatot. Mindenért. Amiért így viselkedik – esze ágában sem volt változtatni ezen – és amiért ma úgy rámászott a nappaliban.

Beleveszve az erdőbe hagyta ott a többieket, nem szökött el, nem is szökhetett el, de találnia kellett egy helyet, ahol majd' kilenc hónap után kiadhatja magából a felgyülemlett feszültséget, amiért vámpír lett.

Sziasztok! <3
Nem bírom magammal, tudom hetente ígértem részeket, de hát itt van egy újabb. :D

Szúrja az oldalamat a kíváncsiság, így megkérdezem: Szerintetek, hogy Lia tud aludni, mi lesz majd a képessége?
Szép estét Nektek!