G Y Ű L Ö L V E S Z E R E T N I

6.

Volterra – Olaszország

– Áruljátok el nekem, hogy manapság miért vagytok ilyen semmirekellőek?  – kérdezte metsző hangon a férfi, míg lábait keresztbe téve ült a trónszerű székén.

A harag újfent felforrt benne, egy várost fel lehetett volna perzselni a tüzes haragjától. Mióta a társa Forksban ragadt, legnagyobb ellenségénél, természete még kegyetlenebbé vált. Egy rossz mozdulatot is szörnyű kínokkal torolt. Máskor, ha Lia hiánya teljesen eluralkodott rajta, egy szót sem szólt, hagyta, hogy akárki vezesse a klánt, a könyvtárba ment, volt, hogy napokig nem látták a többiek. Kezdte érezni azt, ami társvezetője, Marcus érzett, mikor feleségét meggyilkolta, persze Marcus tudta nélkül.

A négy leszidott; Alec, Jane, Demetri és Felix rettegve hallgatták vezetőjük kirohanását. Bár ők voltak a legerősebbek, így sem volt kizárható, hogy Aro nem öli meg valamelyiket, amiért ilyen hanyagul magára hagyták a társát egy alakváltókkal és vámpírokkal teli erdőben. Amióta visszatértek Amerikából, a férfi folyamatosan hibát látott bennük, s a két társvezető a konfliktusba nem akart beleszólni. Sőt Caius volt, aki talán Aronál is kegyetlenebben járt el, hiszen tudta, ha a férfi így halad, az a Volturi vesztét okozhatja.

Jane előrébb lépett, piszkosszőke haja szemébe lógott, megviseltnek tűnt, lehorgasztotta a fejét. Megtiltotta magának, hogy teremtője szemébe nézzen. Bizalma továbbra sem ingott meg, még egy percre sem, holott saját magának kellett megkínoznia testvérét, amiért Lia az ő felelőtlenségükre raboskodott a nyugati partokon. Utána sorba jött Demetri és Felix, majd Jane-nek kellett elszenvednie pár ütést Felixtől.

– Sajnáljuk – mondta, amilyen hangosan csak bírta, ám így is csak erőtlen suttogásnak bizonyult hangja.

– A társam fogságban miattatok, a munkátokat valamilyen oknál fogva képtelenek vagytok hatékonyan végezni. Ide, kedves Jane egy sajnálom nem elég.

Jane izmai megfeszültek, még egy büntetést nem bírt volna némán tűrni, a pánik gyorsan terjedt szét testében. A hátrafordult, tekintetével a többiek szemét kereste, ám azok mindegyike a márványburkolatot bújta.

– Lia elvesztése minket is megviselt. Vállaljuk a bűnünket – mondta végül.

Neki is hiányzott Lia, testvére után ő értette meg leginkább, s elvesztése talán annyira fájt neki, mint Aronak. Ha tehette volna visszacsinált volna mindent. Utolsó nyikkanásig kínozta volna az összes Cullent és az őket segítő mocskos dögöket.

A férfi erőltetetten felröhögött, aztán amilyen gyorsan jött hirtelen nevetése, olyan gyorsan távozott. Helyét egy kegyetlen, vékony csíkba préselt száj váltotta fel. Körmeit széke karfájába vájta, mielőtt saját kezüleg végzett volna legerősebb emberével.

Felállt, előkelően lépett le a négy szerencsétlenhez. Türtőztetni kellett magát, hogy egyikőjüknek se tépje le a fejét, és stílusosan ne tűzze karóba, demonstrálva, hogy így jár az, aki elveszíti társát, majd utána úgy tesznek, mintha őket is megviselné az az űr, melyet társa hagyott maga után.

Mindenhol érezte Lia rózsa illatát, a nevetéseket – melyek nem voltak őszinték – és a szeretetet, melyet mindenhogy a férfinek kívánt adni. Érződött, mikor a férfi szemeibe nézett, vagy csupán megérintette. Ám a férfi tudta, hogy ez a szeretet nem az, amit ő érez Lia iránt. Lia másként szerette őt, mint ő Liát. Ez bosszantotta a leginkább, hiszen, ha kiderül – márpedig erre nagy esélyt látott, hiszen Cullenéknél volt egy jövőbelátó –, akkor Lia meggyűlöli, amit az ő halott szíve sem viselt volna el.

Lia szeretetet kívánt adni a férfinek, ám ezt megvalósítani nem tudta volna, ha kiderül az igazság.

E gondolatok sokaságában a férfinek máris elment a kedve a fenyítéstől. Rálegyintett a négyesre, akik meglepődtek, majd megijedtek, mert sejtették, hogy vezetőjük most áll a legközelebb, hogy olyan legyen, mint Marcus.

Caius erre rögtön felfigyelt, kereste a megfelelő szavakat.

– Egy évre tűnt el, vissza fog jönni – nyugtatta.

– Gondolod? – kérdezte szkeptikusan – Ott van az orvos, ha az elkezd beszélni az általa helyesnek vélt útról Lia sosem jön vissza. – Az utolsó három szót úgy ejtette ki száján, mintha el akarná sírni magát.

– Szeret téged.

A férfi ránézett, ezzel tudatva a társvezetővel, hogy itt nem erről van szó. Caiusban a levegő, amelyet nagyon ritkán vett, azonnal beleszorult, s egy hümmögésen kívül nem is igazán volt képes nyugtatni a vezetőt. Helyette azonban más szipogása drámaibbá tette a helyzetet.

Ugyanis a négy gárdatag most azért került Aro haragja alá, mert újfenti figyelmetlenségük miatt egy idegen ember merészkedett az épületbe. Egy kisfiú volt, aki a padlón ült, sokkos állapotban. Nem tudta hol van, vagy mi folyik körülötte, de gyermeki, kiforratlan megérzése egyértelműen gondolta, hogy ezek a furcsa emberek nem barátkozni fognak vele.

Aro ránézett, elővette kegyetlen és széles mosolyát, majd a gárdához fordult:

– Vigyétek innen, aztán öljétek meg.

A kisfiú bőgni kezdett, értelmetlen szavakat kiabált. Jane megragadta a fiú csokoládébarna haját.

– Csak egy gyerek, nem árthat nekünk – mondta halkan Marcus.

– Csak egy gyerek – nevetett fel Aro. – A hibrid is csak egy gyerek, mégis miatta haltunk meg majdnem. Na, vidd innen! – hessegette Jane-t.

Néhány perc után hallani lehetett a kisfiú utolsó sikolyát, mely zivatarként szállt a gyászos épületre, majd minden elcsendesedett. A férfi pedig köszönte szépen, mára neki elege volt az élőlényekből, így elhagyta a termet.

***

Már harmadjára járta körbe az épületet. Tehetetlenségén a magány sem segített, sőt rosszabb lett. Legszívesebben azonnal útra kélt volna, egyenesen Forksba, hogy legalább egy kis időre láthassa társát. De hogy is tehette volna meg? Rettegett a tudattól, hogy Liának valami baja esik, ha Cullenék értesülnek róla. Ráadásként, félt, hogy őt is megölik, becses életét mindenkinél jobban féltette. Úgy érezte, hogy a falakon lógó képek gúnyosan, megvetve néznek rá, amiért ilyen önző.

– Szóval Lia nem érzi, hogy társa volnál? – fordult be a közlekedő bal oldaláról Caius. Köpenye a padlót súrolta, a fáklyák vad táncot jártak alakján.

– Nem – morogta a férfi, majd együtt indultak el a könyvtár felé. – Egyedüliként a kapcsolatot érzi, amiért átváltoztattam, erről azonban egy szót sem tud.

– Félsz, hogy átáll Cullenékhoz? – érdeklődött némi feszültséggel a hangjában.

– Olvastam Jane-ék gondolataiban, meg akartam győződni, hogy tényleg úgy történt a helyzet, ahogyan mesélték – szünetet tartott. Mélyről jövő csend volt, egyedül ők szelték át a folyosót öblös léptekkel. – Láttam az orvos arcát.

– Carlisle-ét? – ráncolta homlokát.

– Hány vámpírt ismersz, aki orvosnak állt? – kérdezte epésen. – Persze, hogy az ő mocskos arcát láttam. Tudod mit láttam rajta, mikor megpillantotta Liát, az én társamat? – ökölbe szorította kezeit.

Maga elé képzelte Alice látomását, amiben a hóval borított síkságon lefejezi. Kezében a fejével, teste a ropogós hóba süllyedt, majd Caius meggyújtotta azt. Ám ezzel már nem érte be, kínok között vergődve akarta látni az orvost.

– Gondolod, hogy Carlisle Liában fedezte fel társát? – Aro bólintott. – Ez röhej – nevetett Caius. – Egyáltalán nem illenek egymáshoz, máskülönben szerinted képes lenne akkora kockázatot vállalni, hogy beleszeret ellenségébe? Azzal írná alá a családja halálos ítéletét.

– A szerelem egy olyan érzelem, amit senki sem tud meggátolni, vannak, akik meg is halnának érte. Elrejtheted a félelmet, a fájdalmat, de a szerelmet nem lehet, ott van éjjel, nappal, s vagy megkeseríti az életedet vagy, felemel. – Caius szinte rettegve nézett a férfi melankolikus arcára. Kész, vége, ugyanolyan lesz, mint Marcus. Hogyan vezessem egyedül a klánt? gondolta magában. – Csak arra célzok, hogy ha Carlisle beleszeret, akkor mindent megtesz, hogy Lia ne kerüljön vissza hozzánk... hozzám.

– Akkor elmegyünk, és visszahozzuk. Lia a klánba tartozik, nem félhetünk ennyire tőlük, ha homokba dugjuk a fejünket gyávának fognak tartani minket!

– Inkább leszek gyáva, mint halott – morogta.

Hamarosan a könyvtár ajtaja előtt álltak, kinyitotta a súlyos tölgyfa ajtót, majd beléptek rajta. A kerek asztalhoz ültek, a Volturi vezetője nem a megszokott helyére ült, hanem eggyel jobbra, ahol utoljára Lia is ült. Itt is érezte az illatát. Hátrafordult az utolsó könyvespolchoz, pontosan oda, ahol először érintette bűnös ajkával Lia puha ajkait. Egy életre megbánta, hogy hallgatott társaira, és elküldte abba a leprába.

Caius vele szembe ült, tán igyekezett felmérni, hogy mennyire rongálódott meg a Volturi vezetőjének ítélőképessége. Egyértelmű volt számára, hogy Lia hiánya lassan ölő méregként emészti fel, s ettől még kegyetlenebbé válik, melyet persze Caius csak helyeselni tudott, ő imádta a kegyetlenséged, Aro kevésbé volt ádáz, mint ő.

– Ha szereted Liát, márpedig szereted, akkor miért nem megyünk el érte? Előbb mondtad; ha igazán szerelmes vagy, halni is képes lennél érte. Ha ez nem így van, akkor nem szereted őt. Mi tart vissza?

– Nem fogok meghalni érte – mondta határozottan. – Még nem.

– Mit akar ez jelenteni?

– Azt, hogy valószínűleg Lia is megtalálta a társát, az orvost. Ha ez nem igazolódik be, akkor idő előtt elmegyünk, és hazahozzuk. Akkor képes lennék meghalni érte.

– Te vagy a társa, és ehhez fogja kötni magát.

– Képtelen volt kimondani, hogy szeret.

– Mert vámpír! Neked is neki sikerült először kimondanod. Ha Carlisle és Lia társak lesznek, akkor erőszakkal hozzuk haza Liát.

– Nem! – tiltakozott, fejét hevesen csóválta. – Azt akarom, hogy boldog legyen. Ha velem nem az, akkor... hagyom.

Ám ez csupán hazugság volt. Egyértelműen nem hagyta volna. Ha bekövetkezik, Carlisle-t megölné, családjával együtt, s ha kell Liát Chelsea segítségével veszi rá, hogy kötődjön hozzá.

– Gyáva vagy...

– Legyek! Majd egyszer megtudod, milyen érzés is ez.

– Ez azt jelenti, hogy Liát nem ölnéd meg, ha nem lenne egyetlen egy használható képessége sem?

– Nem.

– Egy teher lenne! Kolonc a nyakunkon – emelte fel hangját Caius. Aro szúrós tekintete láttán gyorsan elmormolt egy bocsánatot.

– Akkor öljelek meg téged is? A húgommal megtettem, bűntudat nélkül, még élveztem is.

– Én vezető vagyok!

– Lia is az lesz – jelentette ki egyszerűen.

– Mi!? Miért!? – döbbent meg.

Aro elmosolyodott, a kegyetlen mosoly, még kegyetlenebb lett.

– Mert ismerve Liát és életét, szinte biztosra állítom, hogy olyan képességre fog szert tenni, amellyel rettegésben tarthatjuk az összes vámpírt a Világon, és ez a képesség lesz, ami visszavezeti a klánunkhoz. Lia képtelen úgy élni, mint Cullenék. Neki emberi vér kell, állatit sosem inna. Lia kegyetlen, és az is marad.

Sziasztok! <3

Na, hogy tetszett a Volturi szemszögéből bemutatott rész?
Vajon mi lehet Lia képessége, ami olyan erős lehet, már ha egyáltalán kialakul nála!

Ui: szívesen várom a kommenteket, követéseket, a követésért, meg esküszöm ugrálni szoktam örömömben!

Szép napot Nektek!