G Y Ű L Ö L V E  S Z E R T N I

19.

Volterra – Olaszország

Mikor Dimitri és Felix megtudták a hírt, ami egész Amerikában futótűzként terjedt el, és a Tengerentúlra is elértek utólángjai, nem mertek azonnal a Volturi vezetőjéhez fordulni. Rettegtek, hogy újra rajtuk csattanna Aro rettenetesen gyötrő ostora, hiszen végtére is az ő hibájuk volt, hogy Lia Sloan négy nappal ezelőtt kieresztve a gőzt megkínzott, majd megölt egy részeg fickót éjszaka Forks külvárosában. Nem kellett hozzá sok ész, hogy erre tüstént rájöjjenek, mikor még Volterrá városának újságjában is megjelent cikként olvasták a rejtélyes cselekedetet, sőt mivel a volterraiak igen nagy meggyőződéssel hittek a vámpírok léteztében, így az újságcikk felvetette a vámpírok léteztének gondolatát. A két vámpír egymás kezébe adogatva a lapot reménykedtek, hogy a másik mondja el a Volturi vezetőjének, hogy mi történt Forksban. Mikor a kétszárnyú, súlyos tölgyajtóhoz értek, egyszerre léptek be a csarnokba, amiben kivételesen csend uralkodott, nem osztottak büntetésként kijáró halált a klán vezetői. A három vezető érdeklődve figyelte a két gárdatagot, ahogyan tyúklépésben közeledtek a trónszerű székekhez. Megrekedten, hangjukat elveszve, kínlódva bámulta a két gárdatag a másikat, bátorságuk úgy szállt el seperc alatt, mint lövés következtében a madarak.

– Kivágták a nyelveteket? – kérdezte gőgösen, valamiféle érdeklődéssel a hangjában Caius.

Megrázták a fejüket. Néhány percig így álltak, szemeztek a három vezetővel, Dimitri hátrakulcsolt kezében lévő újság szinte el akart szökni egyenesen Aro kezei közé, de vasmarokkal fogta a papírköteget. Lábuk futásnak készen állt, most az egyszer a Volturi két fizikális ereje olyan gyávának bizonyult, mint egy naiv nyúl.

– Esetleg Jane segíthet szótlanságatokon – tanácsolta a Volturi vezetője.

– Lia... – pusmogta Felix. – Nagy meggondolatlanságot művelt...

Dimitri csak egyetértően, bár nem határozottan bólogatott Felix mondandóján.

– Miről beszélsz? – értetlenkedett a vezető.

– Ölt, de olyan visszhanggal, hogy a volterrai újsángba is írnak róla – vette el háta mögül az újságot Dimitri, majd készségesen a férfi elé nyújtotta, az pedig intett neki, hogy hozza elébe azt az újságot. – Hetedik oldal...

Mikor elvette azt, valahogy súlyos védelmifalt vont maga köré, félt, hogy Lia tényleg olyan meggondolatlanságot tett, amiért halál jár. Nem tudta, képes lenne társának megkegyelmezni. Gyengéden bizonyult ujjaival lapozgatta az újságot, a hetedik oldalra ért. Majd' megfulladt a döbbenettől.

REJTÉLYES GYILKOSSÁG EGY AMERIKAI KISVÁROSBAN!

A nagy, s öblös betűk hányingert keltettek benne. Tovább olvasott.

Vasárnap éjszaka egy nyugat-amerikai kisvárosban; Forksban rejtélyes gyilkosság rázta meg a nyugalomban élő lakóközösséget. Történt ugyanis, hogy egy Greg Clark nevezetű férfit – a hatóság később elismerte, hogy sok ügyben körözték már – holtan találtak. Információnk szerint megcsonkított hullájára barátnője, Viviaen M. talált rá, miután Greg Clark nem jelent meg a találkozásunknak kijelölt kereszteződésben. A hatóság szerint a férfi testét brutálisan megkínozták; szemeit és nyelvét a torkába nyomták, bordáit eltörték, kezeit felismerhetetlenségig összeroncsolódtak, feje szinte azonosíthatatlanul összenyomódott a rá hatott erő miatt, s bár ez mind nagyon brutális, mégsem ez okozta Greg Clark halálát, hanem a nyakán éktelenkedő tenyérnyi lyuk, melyet szétszaggattak, s jól láthatólag a vérét kívánták venni, s vették is. Szemtanúk állítása szerint a gyilkosság annyira megrázta a kiérkező rendőröket, hogy néhány percbe beletelt, hogy megkezdjék a helyszínelést. Tanúkat egyelőre nem találtak, a lakosok felháborítónak tartják, hogy Forks külterén nincsen egy megbízható biztonsági kamera sem. A lakók féltik életüket, az eset után kétszer is meggondolják, hogy elhagyják-e otthonaikat, ám akadnak olyanok, akik egy áldást látnak a gyilkosságban, mert egy sokéig körözött, s veszélyes bűnözőt tettek el lábalól. Ami biztos, hogy ilyen mértékű rejtély sosem kerítette uralma alá a kisvárost, melyet most terrorba tart egy ismeretlen ember. Vagy talán nem is ember. Hiszen ki tehetne ilyen brutális kegyetlenséget, ha nem egy olyan, aki megrögzötten vágyik a vérre? Egy vámpír, aki igazságot akar szolgáltatni, vagy csak viccesnek találja az emberek kínzását? Kétségtelen, hogy valami bűzlik az ügy körül, ám az amerikai, általuk realistának mondott énjük, nem szeretne, s talán nem is mer ilyesfajta következtetéseket levonni. Én viszont amondó vagyok, hogy az igazságban mindig van valami természetfeletti, amire csak akkor jöhetünk rá, ha nyitunk az ismeretlen felé.

Írta és publikálta: Antonio Romani

Még legalább ötször elolvasta az apró cikket, nem akarta elhinni, hogy Lia ekkora meggondolatlanságot csinált, mikor ő volt a Volturi mélyen alvó báránya, ha vadászatról volt szó. Egyáltalán, hogyan lehetett egyedül a kisvárosban, mikor minden bizonnyal Cullenéknél volt fogságban? Elengedték volna egyedül az éjszakába? De akkor miért nem szökött vissza a Volturiba? Megválaszolatlan kérdései közé beékelte magát a válasz, ami úgy száguldott végig szürkeállományában, hogy ideje sem volt megcáfolnia a tényt. Ölébe ejtette az újságot, s egyenesen a kifényesített cipőjét bámulta, közben Caius kérdés nélkül elvette az újságot, s ő is párszor átfutotta az olvasottakat. Nem örült, sőt meglehetősen ingerült lett, hogy Lia ekkora balgaságot követett el. Ő is tudta már, hogy Liának olyan képessége lesz hamarosan, amivel uralkodhatnak, s még nagyobb klánt hozhatnak létre, amivel rettegésben tarthatják nem csak Európát, hanem az egész Világot is, azonban Lia rendesen keresztül húzott számításain. Halállal kellett volna lakolnia bűnéért. Nehéz szível nézte volna végig halálát. Míg ők ketten magukban gondolkoztak és Marcus elvolt a maga világában, addig a többiek megérkezve vadászatukról sorba adták körbe az újságot, melyet miután mindenki elolvasott legalább háromszor, koszos lett, gyűrött, néhol szakadt és legszívesebben minden nyomtatott betűjét leköpdösték volna.

– Ne bántsd, Liát! – szólalt meg vékony hangon Jane, mikor a sokkból magához tért. – Egyszeri eset volt, pár hét múlva úgyis felejtődik.

– Az a probléma, hogy ez nem lesz egyszeri eset volt – szólalt meg Caius, s mivel a Volturi vezetője nem ellenkezett, ezért folytatta eszmélését. – Lia csak akkor lakhat jól, ha egy bűnös ember vérét issza, máskülönben éhezni fog, ihat bármennyi ártatlan emberi vért, a szomját nem fogja csillapítani, egyedül az állatvér csillapíthatja, viszont az is ideig-óráig. Nem képes titkon ölni, ő revansot akar, hogy a bűnösök bűnhődjenek. Ráadásként, Cullenékkel él egy fedél alatt, ha mellettük viselkedik így, képzeljétek, milyen lesz, ha visszatét ide, a város összes embere nem lenne neki elég egyetlen egy napra. Veszélyes, de ha kialakul a képessége minden kockázatot megér, hogy életbe maradjon. Nos, te mit tanácsolsz? – fordult a Volturi vezetőjéhez.

A férfi mélyen elgondolkodott. Egyetlen egy válasz volt a fejében.

– Többet nem hibázhat, ha mégis megteszi, sajnos meg kell halnia.

– Na és az ereje?

– Ahhoz szükség lesz Chelsea-re, hogy minket szolgálja.

– Ezt nem teljesen értem – csóválta a fejét Caius.

– Lia nem fog önerőből visszajönni ide, nem véletlenül kóricált egyedül a városban. Elengedték, mert már ő is a részük, bekebelezték őt az értelmetlen szabályaikkal, és az álszent jóságukkal. Lia Carlisle társa, és az érzés kölcsönös.

***

Forks – Amerika

A két pár a szobájában volt, Edwardék visszamentek házukba, így hát Lia nyugalomtalanul forgolódott az ágyon, s gondolkozott tettén. Nem bánta meg, azt viszont igen, hogy ilyen hangosan szolgáltatott igazságot. Bajba keverve magát, és Cullenéket. Forgolódása még néhány óra elteltével sem ért véget, így megmakacsolva magát, felhúzta bolyhos papucsát, és lement a földszintre. Halkan császkált, bár nagyon jól tudta, a lent a kanapén dolgozó férfi hallja lépteinek hangját.

Lia a nappali lépcsőjénél megállt, hátratette kezeit, és várta, hogy a férfi megengedje, hogy leüljön a kanapéra.

– Van egy dolgozószobád, akkor miért itt öhm... dolgozol? – kérdezte Lia.

A férfi ráemelte tekintetét, és elmosolyodott. Lia nagyon szívesen szélesítette volna ezt a mosolyt egy csókkal... kettővel, vagy annyival, amennyivel jól lakik egy bizonyos időre. Már abban sem volt biztos, jól akar-e laknia férfi szájától. Teljesen elvesztette teste felett az irányítást.

Elhessegette a képtelen gondolatot.

– Itt kényelmesebb – felelte röviden a férfi.

– Az első csókunkra emlékezetet? – kérdezte.

Bólintott.

– Verj ki a fejedből, kérlek! Mindenkinek így a legjobb, oké? – lépett le a nappaliba, majd a férfitől kellő távolságra leült, és bekapcsolta a tévét. Azon nyomban megbánta.

„A hatóságok továbbra sem jutottak előrébb a Forksban történt gyilkossági ügyben, egy szemtanú sem látta a gyilkos kilétét. A rendőrség bár ujjlenyomatot találtak az a nyilvántartásukban nem szerepelt. A lakók rettegnek, a gyerekeiket sem akarják iskolába vinni. Mi történhetet a városban? Mindenki találgat, de nem jutnak előrébb.

Ennyi Liának elég is volt; kikapcsolta a tévét, és felhorkantott.

– Ennyitől nem akarják az iskolába vinni a gyerekeket... egy gyilkosság miatt, kész röhej ez a város.

– Ez itt nem Los Angeles, Lia – mondta a férfi, némi leszidás ékelődött lágy hangfoszlányai közé. – Itt nem történnek mindennap gyilkosságok, amennyire én tudom sosem történt még, főleg nem egy rituálés kivégzéssel összekötött gyilkosság nem.

– Megérdemelte, az a fasz!

– Igaz, de a lakók nem, hogy rettegésben éljenek.

– Így jártak, minden jó szándékban van egy kis negatív externália.

– Makacs vagy.

– Te is! Nem bírsz kiverni a fejedből, pedig nagyon jól tudod, hogy kettőnk között annyira működhet egy szerelmi kapcsolat, mint Hitler és Churchill között.

– Legalább megpróbálhatnánk.

– Nem.

– Miért jobb neked, ha azzal fogsz együtt élni, aki hazudott neked és nem is a társad?

– Egy szóval nem mondtam, hogy jobb, de kíméletesebb veled szemben. Szörny vagyok, nem változhatok, értsd meg!

– Nem bízol magadban, de én bízok benned, beszélj egyszer Jasperrel, kérlek.

– Tudod, ha igazán szeretnél, eltekintenél attól, hogy mivel táplálkozom. Nem szeretsz, legfeljebb túl vannak fűtve a férfi hormonjaid. Sok vámpírlány nem mászkál Forksban, az újhusi gondolom, megtetszett, és révetetted magad. Te nem szeretsz engem – csóválta lemondóan fejét.

– Az életemet odaadnám érted!

– Na, látod! Ezért nem tartozunk össze! Én nem, a családodért meg pláne nem halnék meg. Féltem az életemet, jobban bárminél. Elhamarkodott döntéseket hozol, alig ismerjük egymás, és meghalnál értem, ez nem szerelem, hanem vakmerőség.

– Ez a szerelem, mikor bármit képes lennél megtenni érte, még ha ezzel magadnak okozol mély sebeket is.

– Ha bármit megtennél, akkor engedd el a jövőnkről alkotott képet!

– Nem lehet...

– Miért olyan nehéz ez?

– Mert nélküled jövőm sincsen, nem tudok mit elengedni. Azt akarom, hogy te és énből mi legyünk. A mi házunk, a mi családunk, a mi ágyunk. A mi szerelmünk...

Lia úgy érezte, mintha nyomorszájba rúgta volna egy kosárlabda. A férfi tényleg annyira odavolt érte, mint amit mutatott, s a bűntudat megint kiöntött, elárasztva szívét. Szerette ő is a férfit, de nem gondolkozott így. Ő képtelen lett volna ennyire nagy dolgokat véghez vinni Carlisle-ért vagy családjáért, s ezért sem érdemelte ő meg a férfi feléledt szívét.

– Felmentem – morogta Lia, és pillanatokon belül már az ágyába zuhant be.

Marta a keserűség a szívét, egyre kissebbé zsugorodott az a szerv, mely teljesen telítődne szeretettel, ha ember lenne, vagy talán egy kicsit is maradt volna emberi mivoltából. Két párnája közé temette fejét, s az álom rettenetesen hívogatta magához, ennek ellenére a feje fölött szűnni nem akaró vihar nem hagyta; háború dúlt esze és szíve között, s egyáltalán nem tudta, hogy melyiik oldalra álljon. Zúgott a feje, tele volt megoldatlan gondolatokkal, kezdte elveszíteni a csillapíthatatlanul hánykolódó hajó kormányát a háborgó tenger kellős közepén. Nem volt lény, aki segíthetett volna neki, egyedül kellett megbirkóznia a gondjaival, nem volt ott az anyukája, apja vagy éppen bátyja, akitől tanácsot kérhetett volna, s akik minden bizonnyal megfelelő tanácsot szolgáltathattak volna neki. Ő volt, a szíve és esze, kik három pontos csatát vívtak egymással. Lia nagy bánatára a szíve, és az abban csepergő szerelem kezdte átvenni a vezetést.

Hallotta, hogy bejönnek hozzá a szobába, persze, azonnal leszűrte, hogy a férfi az, aki most sem hagyta nyugton, mikor egyedül csak a nyugtató pihenésre vágyott. Egy álomra, mely kicsit elfelejtetti vele a szerelem maró esőcseppjeit.

– Mit akarsz már? – dünnyögte Lia.

A férfi nem válaszolt azonnal, leült Lia ágyába.

– Carlisle... aludni szeretnék...

– Én is – mondta.

Lia felemelte a puha párnáról fejeit, s a férfi szemeibe nézett.

– Jól van, megyek, és elaltatlak, mint egy óvodást – ásított, és már kelt volna ki a meleg ágyból, mikor rájött, hogy itt nem csak erről van szó. – Mellettem akarsz aludni, igaz? – sóhajtott.

Biccentett.

– Kurva álmos vagyok, ahhoz, hogy nemet mondjak, ugye tudod? – feküdt vissza az ágyba, egy kissé arrébb, hogy a férfi is kényelmesen elférjen mellette. – Kihasználni a társad alvásigényét nem szép dolog – mosolygott.

A férfi belecsókolt Lia hajába, miközben kényelmesen elhelyezkedett mellette; átkarolta, s közelebb húzta magához, hogy szemeik már-már teljesen eggyé váljanak. Lia elveszett a férfi ölelésében, jól esett neki az a kellemes hideg, mely a csípőjénél nyugodott.

– Jó éjszakát – adott egy csókot Lia a férfi homlokára.

– Neked is – takarta be kettőjüket.

Lia már éppen elmerült álmába, mikor a férfi gyengéden megszólította.

– Lia?

– Hmm?

– Szeretlek!

– Sajnos én is.

– Szeretsz?

– A-ha, bírlak, de ne várd az sz betűs szót, nem tudom kimondani, és nem is fogom, sosem...

– Próbáljuk meg együtt.

Röpke időre elgondolkozott.

– Majd meglátjuk, addig is hagyj aludni, és ne vándoroljon a farkincád, mert érzem, hogy olyan kemény, mint a gránit! – nyomta közelebb magát a férfiassághoz, s a férfi mellkasán nyugvó keze gyorsan letért a dudorhoz, fesztelenül megsimítva azt visszatért a férfi mellkasához.

– Szeretlek!

– Hányszor fogod még elmondani?

– Amíg megérted, és elfogadod.

– Maradtam volna Volterrában a kurva könyvek között, akkor nem lennék szerelmes az ellenségbe, nem vonzana annyira az az angyali teste, és nem kívánnám minden egyes tökéletesen megmunkált milliméterét...

– Tudod, hogy hangosan beszélsz, ugye?

– Ó, hallgass és aludj! Megőrülök miattad! – fúrta a férfi mellkasába fejét.

– Gyönyörű vagy...

– Tudom – vágta rá, majd a csendet követően azért hozzátette: –, de a te szádból imádom hallgatni – mosolygott furcsán szélesen. S mosolyogva is aludt el, míg belemerült a férfi kiáramló levegőjének dajkálásába, a férfi simogatásába, amik intenzívek voltak, néha már az alvást is zavarták a fenekét ért ostromlás, de életében nem volt még ilyen szép éjszakája. Egy darabig.

Álmodott. Olyan gyönyörűt, hogy legszívesebben sosem kelt volna ki az ágyból. A férfivel volt az erdőben, kézen fogták egymást, Lia szemei aranyban pompáztak, és mind a ketten önfeledten nevettek. Nyár volt vagy tavasz, nem tudta, de a madarak nekik énekeltek, az élénk színnel pingált pillangók körülöttük szálltak, körbeölelve a szerelmespárt. Szentjánosbogarak is voltak ott, napfényben világítottak, a Nap sütött ezernyi gyémántot vetítve a vámpírpárra.

Aztán minden elcsitult és elsötétedett. A pillangók holtan feküdtek lábai előtt, a énekesmadarak csilingelő éneklését felváltották a metsző károgások, a szép madarak helyett ocsmány, s rohadt varjúk szálltak köré, egy még Lia hajába is belemászott. Lábain csótányok másztak, felváltva a szentjánosbogarakat, melyek szintén a földön feküdtek, egy nyíl alakba, melynek csúcsa a mogorva sötét erdő felé mutattak, ahol egy villogó vörös szempár leste a párt. Előrelépett, Lia hátra, megdöbbentette a Volturi vezetőjének látványa, melynek arcán őrült már-már beteges mosoly ült. Carlisle-hoz fordult, de ő már nem volt ott vele. Egyedül a feje volt, melyet Aro tartott kezébe.

Sikítva ébredt fel álmából, s mindezek után bár visszaaludt, miután a mellette rettegve felébredt Carlisle lenyugtatta, így sem volt kellemes az alvása. Egész este a férfi nyakát fonta körbe, és csak Carlisle csitító hangjától merült újra álomba.

Sziasztok! <3 (Olvasd el! <3)

Kicsit elszámoztam magam, és csak most vettem észre, és így nincs 14. fejezet, de azt hiszem, ez legyen a legnagyobb gondom. :D Majd kijavítom, ha a történet végére értem.
Ami nem sokára itt lesz.
Egy kis felmérést tartanék;
Melyiket szeretnétek jobban: boldog vagy szomorú befejezést?
Mi lenne számotokra a boldog, illetve szomorú befejezés? Ha jó az ötleted, akkor talán az kerül bele befejezésül! ;)
Szép napot nektek!