~ G Y Ű L Ö L V E  S Z E R E T N I ~

0.

ʟᴏs ᴀɴɢᴇʟᴇs - 𝟪 ʜóɴᴀᴘᴘᴀʟ ᴋᴏʀáʙʙᴀɴ

Beletörődve várta a halált. A fájdalom oly mértékben tágította, majd falta fel csontjait, hogy epekedett, mikor pillanthat be a rejtélyes túlvilág mögé.

Először fél évvel ezelőtt érezte, hogy baj van a testével, aztán jött az emberi mértékkel nem mérhető fájdalom, a végtagjaiban, a hasában. Mintha ki akarná valami fúrni magát a szövetek közül. Az orrvérzés is mindennapossá vált, kórosan soványra fogyott. Nem titkolhatta tovább halálos betegségét. Megfertőzte a láthatatlan kór, mely lassan falatozott testéből, kóstolgatta őt, hogy a megfelelő napon a megmaradt részeit bekebelezze. Már nem volt idő, ősi ellensége, az idő megint keresztbe tett neki. Hiába futott az idő, az élete után, már vesztett. Nem jöhetett ki győztesen élete legnagyobb versenyéből. Halál várt rá, fájdalmas, szomorú, visszafordíthatatlan.

Vegyszer és citrom szag facsarta orrát, míg ő a haláltusáját vívta. Utálta a citrom maró szagát, mégis ezt kellett szagolnia élete utolsó perceiben. A gyér világításban csak annak tudott hálálkodni, hogy nem látja magát, miközben az utolsókat rugdalja élete peremén.

Egy kis szobában szeparálták el, hogy végső nyugalmat kapjon, utolsó kívánságaként. Halovány, hártyaszerű portakaró fedte be a papírfehér falakat, berepedezett ablakkeret rondította a magasba nyújtózó felhőkarcolókra néző kétszárnyú ablakot. Nem volt elhúzva a függöny, szeretett volna természetes fénynél elaludni. Örökre.

Este felé járhatott, talán elmúlt hat óra, legalábbis Lia Sloan erre következtetett a halovány pír ugyanis még jócskán simogatta égbolt horizontját. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor érezte, hogy az állványra rögzített zacskók egyikéből a fluid gyógyszer lecsúszik a csövekből vénáiba. Morfium. Mennyire is felpezsdítette szívét, mikor a nővérek ezt emlegették. Függővé vált, és szerette függőségét.

Fejét mélyen a párnájába merítette, így teljesen eggyé olvadt fehér páciens ruhája az ágyneművel. Olivazöld szemeit lehunyta és átadta magát a körülötte lévő hangoknak. Szemei lágyan szőtték a fényt, ellilult ajkain nehézkes szuszogások foszlányai csobogtak ki. Levegőt is alig-alig bírt venni a gyötrelemtől.

Jólesett neki a nyugalom, mely közrefogta a szoba négy falát, halk monotonitással csipogtak, kattogtak a ráerősített műszerek, a televízióban egy hetvenes évek eleji szatíra szórakoztatta. Nevetni azonban nem tudott, az fájt neki, úgy ahogyan minden mozgásforma.

Szalad a halál, csak rám vár, mindjárt elragad. Új halottal fog bővülni családom névsora. Igen, hát hogyne! A Sloan család kérészéletű.

Kintről szakadatlanul, már-már ismétlődően hallotta a mentőautó sikolyra emlékeztető szirénáját, majd az azt követő újabbat, s újabbat. Nagy volt a nyüzsgés Los Angelesben, pár órával ezelőtt felrobbant egy gyár a határban. Óriási pusztítást végzett, és minden orvost a sebesültekhez rendeltek. Lia egyedül maradt. Egyedül kellett meghalnia, oly magányosan, mint ahogyan egész életében kereste a helyét a világon.

De hol volt a helye? Még felnőtt korában sem fejtette meg. Néha sodródott az árral, néha úszott, de képes volt saját maga irányítani az özönvizet.

Vajon milyen lehet meghalni? Tette fel magában a nyugtalanító kérdést. Sokféleképpen elképzelte már a halált; gondolataiban volt az már gyötrelmes, örömteli, egy katarzis, mely után a boldogság megmarad, a fájdalom elvész. Jött már érte a kaszás, fekete csuklyában, kaszával a kezében, máskor halott apja hívogatta egy jobb életre. Egyben azonban biztos volt: a pokolra kerül. Nem élt kicsapongó életet, mégis tudta, mérget vett volna rá, hogy a pokol ajtaja fog kitárulkozni elé, és személyesen Lucifer fogja üdvözölni, ördögi vigyorral az arcán.

Meglepetésére azonban a halál egészen valódian jött el, az ajtót nyitotta, aztán igyekezvén nem nyikorgatni azt óvatosan becsukta. Mintha nem evilági volna (mert hát a halál miért is volna az?) libbent be a szobába. Csuklyája az volt, méghozzá bársony, annak szegélyét karizmavörös sáv díszítette. A köpeny fekete is volt, kezében mégsem kaszát tartott. Olyan emberinek tűnt, de volt valami természetfeletti benne, mely jéghidegbe pólyázta a szobát.

Mikor Lia a fejét a halálhoz fordította teljességgel megdöbbentette a látvány. Az nem mosolygott, mint ahogyan ő elképzelte, ellenkezőleg; egyenesre húzott szája szánalmat sugárzott. Kitárt, vörös szemével a haldokló lányt pásztázta, mintha azon gondolkodna, hogy érdemes-e elvinni egy ilyen törékeny lányt az ismeretlenségbe. Arca afféle fehér volt, hogy Lia úgy hitte átlát a férfin, keskeny álla volt, éles arccsontja előkelőséget sugárzott. Fényes, szénfekete haja lazán legyezgette vállát.

Szép volt. Mi az, hogy szép!? Gyönyörű volt, akár egy rajzfilm karakter is lehetett volna.

A férfi közelebb lépett a lányhoz, először csak egy lépést tett, majd még egyet és még egyet. Pár pillanat múlva azon kapta magát, hogy Lia ágyánál áll és feléje hajolva simítja végig kezét Lia tar fején. Lia egyenletes pihegései furcsán szaporodtak meg, ezzel a ráerősített műszerek is izgágábban csipogtak.

– Shh... Csak nyugodtan, kicsi lány – duruzsolta fülébe darabos hangján a férfi. Baritonja mély volt, ám egyben oly puha, hogy Liát azonnal elcsábította, holott egyáltalán nem volt az esete, hiszen öregnek tűnt. – Hogyan mentselek meg, ha ide zúdítod az összes orvost? – kuncogott.

Lia felhúzta szemöldökét, legalábbis annak a helyén megrándultak az izmok. Szemöldöke ugyanis nem volt, úgy ahogyan haja és szempillája sem.

– Me-me-megmenteni? – kérdezte Lia elhűlő hangon. Mire befejezte beszédét hatalmába kerítette a szúró érzés a torkán. Reszelősen köhögött, érezte, ahogyan a vér a nyelőcsövén át felugrik szájába, majd onnan kibugyog száján. Langyos vére lecsorgott állán, nyakán, aztán távozott mellkasa irányába.

A férfi ösztönösen nyúlt az összekaristolt éjjeliszekrényre, Lia kedvenc könyve mellől elvett egy adag papírtörlőt, és tapasztaltan felitatta a vért. Szemében derűs fény csillant, megmagyarázhatatlanul tébolyodott mosoly társult hozzá, mintha vágyott volna lány megbetegedett vérére.

– Pontosan – búgta a férfi még nyájasabban. – Meg szeretnélek menteni, de ahhoz nagy árat kell fizetned.

Lia alig mert szólni, félt, hogy újfent vérrel borítja el bőrét, de megszólalt. Érdekelte a halál ajánlata. Ki ne akarna élni? Az élet a legszentebb ajándék, amit ember az égtől kaphat. Az ördöggel is szövetkezett volna, hogy újabb esélyt kapjon az élettől. Feltéve, ha most nem azt teszi. Átfordult az agyán, hogy éppen az ördög áll vele szemben, de az élet reménye jobban érdekelte.

– Mi lenne az az ár? – suttogta. (Többre nem tellett.)

– Halandó életed – jelentette ki szárazon a férfi. Szemében csupa közömbösség táncolt, mintha ezerszer alkudozott volna mások életével.

– Hogy... hogy micsoda? Ki maga? – emelkedett fel ágyáról, hogy az ágy támlájának támassza hátát. Dühösen ráncolta homlokát. – Éppen haldoklom, ne szórakozzon velem!

– Ó, kedvesem... én nem szórakozom, én alkut ajánlok. Visszaadom az életed, de onnantól kezdve hozzám fogsz tartozni. Ne aggódj, nem lesz megkötve a kezed, csak néhány apró szabályt fektetek le és azt be kell tartanod.

– Fájni fog? – Véletlenül csúszott ki száján a kérdés, nemmel akart felelni, szíve azonban élni szeretett volna. Bármi áron.

A családjára gondolt. Ó, a családra, akikkel minden előzmény nélkül megszakította a kapcsolatot, hogy ne kelljen újra megjárni a tortúrát.

– Fájni? – A férfinek megint az a betegesen őrült mosoly terült szét arcán. Lia lemerte volna fogadni, hogy a férfi bálványozza a fájdalmat. – Hát azt fog bizony, de utána boldog leszel, jó sokáig – nézett a semmibe ábrándozó tekintettel.

Lia sápadt ujjaival az ágy korlátát markolta, nem telt bele néhány másodpercbe, válasza már a nyelve hegyén volt.

– Szeretnék élni, bármi áron – mondta, és a férfi kézfejére tette tenyerét. Azonnal elhúzta kezét onnan. Hideg volt, mintha a Jeges-tenger háborítatlan vízébe nyúlt volna.

– Bellissimo! – csapta össze kezét a férfi. Lia bőségesen pislogott, nem tudta, hogy mi fog következni, de valami azt súgta neki, hogy tényleg boldog élete lesz.

A férfi lehajolt hozzá, míg bal keze megfogta a lány reszkető kezét. Csókot hintett Lia állára, szája rohamos tempóba vándorol át nyakához, hogy azt csókolja tovább. Lia lélegzete bennszakadt. A csók hűvös volt, de mindezek mellett kellemesen cirógatta a férfi puha ajkai nyakát. Felsóhajtott, bárhogy is alakuljon a mai nap, ő már boldogan hal meg vagy él tovább. Vágyott a férfire, a férfire is rá (vagy csak a vérére?).

Lia akaratlanul felnyögött, a férfi belenevetett nyakába, kezei felcsúsztak a lány mellkasához.

Lia nyakára kapott csókok egyre élénkebbek voltak, elérték állá peremét, sőt még szája szélére is kapott egy-egy csókot. Lia elolvadt, mint egy karamell egy nyári napon. Nehezére esett emelnie karját, de a kísértésnek nem állhatott ellen; belemeresztette a férfi bársonyos hajába csontsovány ujjait.

– Látom, tetszik – mondta a férfi két csók között.

Lia újabb nyögést ajándékozott neki.

– Hm... nem is sejted mennyire – mosolyodott el haloványan, mire a férfi keményebb csókokat adott nyakára, már szívta, harapta, és Lia érezte, hogy két combja között elönti a forróság.

– Gyönyörű vagy! – lehelte Lia bőrére.

– Kopasz vagyok, szemöldököm sincs! Milyen förtelmes ízlésed van neked? – Liát meglepte, hogy ilyen felszabadultan tud beszélni, előbb alig bukott ki egy szó a száján és folyt a vér a szájából. Most egyedüliként a szíve folyt el, gondolatban egyenesen a férfi hullafehér markába.

– Majd visszakapod őket – biztosította a férfi. Nagy levegőt vett, és Lia szemébe nézett. – Ez fájni fog – csókolta meg a lány állát.

– Mit csinálsz? – rémült meg, amint megérezte a fogakat nyakán. Összerezzent, a nyakán lévő pihék azon nyomban vigyázzba vágták magukat.

– Halhatatlanná teszlek – felelte fásultan. – Még meggondolhatod magadat. Nem ígérhetem, hogy túléled, de ha igen – harapta be alsó ajkát és Lia pálcika combján végighúzta hideg ujját, libabőrt hagyva magaután. – Akkor a legszebb életedben lesz részed.

Lia nem akarta meggondolni magát, talán a morfium tette, talán a férfi jelenléte. Élni akart. Különben sem fogta fel a legvilágosabban, mi történik körülötte.

– Tedd meg! – kérte határozottan.

Egy szempillantás sem telt el, a férfi fogai a bőrében voltak. Átszakították húsát, ütőerét, még egy csontot is. Lia kiáltott, a férfi erőteljesen befogta kezével a száját. Így Liának nem volt más választása, mint vonaglani az ördögi kíntól, a hasogató fájdalomtól a nyakában.

Sírt, vergődött.

Ezer tűszúrást érzett nyakán, szívében fáklyával égettek valamit, talán emberi lelkét. A műszer nem jelzett, sejtette, hogy a férfi műve.

Szét fog szakadni. Ez járt a fejében. Szét fog mállni a teste, az összes belső szerve robbanni készült. A fájdalom belevésődött agyába, égette, mégis elhatározta, hogy nyugton marad, hősiesen akart küzdeni, akármi is váljék belőle.

Szorította a lepedőt, annyira, hogy körmei átvájtak rajta, nyelvébe harapott, a vére rátapadt szájpadlására. Köd szállta szeme világa az ismeretlen megmentőjét kívánta nézni, az pedig vágyakozva nézte, ahogyan Lia agonizálva próbálja levakarni magáról a bőrt.

Lia a cserepes ajkait véresre harapta, körmei leváltak ujjairól, ahogyan fájdalmában bőre és körme közé ékelte az ágy karimáját. Kékes bőre elkezdett halványodni, felvenni azt a márványfehér színt, amilyen a férfié is volt.

– Elismerem, eddig a te fájdalomküszöböd van a legmagasabban – nézett a férfi elismerően a lány grimaszba fordult arcára.

– Fáj... Mindenem ég – nyögte ki erőtlenül a férfi ujjai között. – Egyáltalán, miért kívánom a... – eltátotta a száját, a férfi helyeslően bólintott.

– A vért – fejezte be Lia mondatát.

Lia arcán a felismerés körvonalazódott.

Az nem lehet! Lehetetlen! Csak a mesében létezhetnek! Nem! Nem! Ez nagyon rossz! Szörnyeteg leszek! Nem akarok szörnyeteg lenni, a kurva életbe!

– Vámpír... Úristen! Te vámpír vagy! – döbbent meg.

– És hamarosan te is azzá válsz – sustorogta – ezzel roppantul boldoggá teszel.

Lia fájdalma még sokáig kitartott, ám a férfi ajkai rendszeresen elhallgattatták kitörni készülő kiáltásait. Szerette őt, úgy ahogy még senki ezen a Világon, Lia észlelte a pillangókat a hasában, melyek lágyan repkedtek fel-alá, míg a férfi szigorúan csak kezével és szájával felfedezte testét.

Lia nem emlékezett, hogyan merült álomba, de amikor felébredt már nem a kórházban volt. Egy dombon ébredt, mely őrzően lenézett Los Angelesre. A simogató szél odalegyesgette a vér markáns aromáját, és újszülött lévén nem állhatott ellen a csábítás babonázásának.

Erejében teli tanulta ki rövid időn belül a vámpírok képességeit, azon az éjszakán csillapíthatatlan étvágyával tizenhárom ember életét oltotta ki. Nem bánta meg, a Volturi befogadta, családtagként bántak vele. Aro megmentette, ezért gondolatban örök hálát esküdött neki. Szomjúságát sokáig nem tartotta kordában. Szeretett gyilkolni, hallani a fájdalmas kiáltásokat zene volt füleinek. Végtére is emberként is gyűlölte az embereket, ez volt az egyik oka, amiért fentre vágyakozott, a parányi csillagok közé.

Szíve nem dobogott, a légzést megszokásból tette. Élvezte, hogy szabad, hogy repülhet, következmény nélkül gyilkolhat. Megtalálta önmagát, egy világban, amiről nem hitte, hogy létezhet.

Ez volt az ő helye, a Volturi, ahol a kegyetlenség uralkodott. S Lia nem is sejtette, hogy egy vámpírnak nem feltétlenül kell züllöttnek lennie, ahhoz, hogy megéljen ebben a gonosz világban. Tulajdonképpen, nem is érdekelte, hogy egy vámpír is élhet becsületesen. Szerelmes volt, vagyis csak azt hitte.

Aztán jött az a fura család és meggyűlölte a szerelmet.

!! F O N T O S !!

Na hát halihó megint itt! <3
Ez lenne az első rész, remélem elnyerte a tetszéseteket. A részek hetente fognak jönni, legalábbis így tervezem, ha közbejön valami, akkor sajnos némi csúszás lesz benne.
Itt is köszönöm az újabb követéseket, eszméletlenül hálás vagyok értük, na meg persze a sok vote-nak is nagyon örülök, amiket kaptam Tőletek!

Szép estét nektek! <3