8 évvel később...

Alaszka – Amerikai Egyesült Államok

A fák ágai üszköd csontokként meredeztek a szürkébe vont ég felé. Nem elégtek, csupán a zord alaszkai tél bánt el velük ilyen kegyetlenül. A távolban lévő kisebb falunak sem mondható városban a kéményekből füst kavargott, a városháza előtt egy hatalmas karácsonyfa ragyogott, szebbnél szebb gyerekek által készített díszeket aggattak rá, tetején a legnagyobb csillag ült, amit valaha az idegen lány megcsodálhatott volna. Az idegen lány szőke haja megcsillant az ezüstben pompázó felhők fényében. Ő egy házat lesett, s felkészült, hogy a bordó, három emeletes ház ajtaján kopogjon, hogy nyolc év után újra láthassa őt. Őt, akit sosem nevezett nevén, miután elvált tőle, mert az halálos sebet ejtett volna gyémánttá kövült szívén. Szőke haját egy francia sapka alá gyűrte. Még mindig szoknia kellett a hajának és szemöldökének új színét, amit hat évvel ezelőtt festett be, mert hát egy szőke hajú gyilkost nehezebb megkeresni, int egy vörös hajút. Mély levegőt vett, beleszimatolt a füstös levegőbe, és elindult a házhoz.

Nem izgult, sőt semmilyen érzelmeket nem érzett, csak azt akarta, hogy egykori családja büszke legyen rá. Testét szürke ballonkabátba rejtette, szőrme csizmája alatt finoman mállott szét a hó. Számolta a lépéseket, mit a bérelt terepjárójától tett meg, s pár perc múlva a piros ház teljes pompájában előtte állt. Néhány deszka elegánsan fehérre volt festve, tetejének szegélyén karácsonyi fények villantak fel ritmusosan. Ennek a háznak az udvarán is állt egy karácsonyfa. Jól lehet az éppen leszakadó hó csúnyította a látványt, de az idegen lányt ez nem zavarta. Tudta, hogy az a karácsonyfa két testvérének munkája. A legkisebb testvéréé, aki már tizenhárom is elmúlt, pedig még egy kicsit ferde hóembert is épített. Éppen a répaorrát dugta a hóember fejébe, mikor a lány odaszólt hozzá. Kissé remegett a hangja, de nem félt. Nem félhetett.

– Szia, öcsi!

A kisfiú – aki időközben már nem is volt kisfiú a maga tizenhárom évévél – hátraperdült, sapkáját lehúzta, hogy meggyőződjön róla, tényleg a nővérét hallotta-e. A répa kiesett a kezéből.

– Lia!? Lia! Lia! – futott a lányhoz, aki óvatosan az ölébe kapta a fiút. Bár már nem volt kicsi, mégis könnyedén elbírta. Öccse tágra meresztett szemekkel nézett Lia szemébe. – Arany a szemed! Arany a szemed!

– Már egy ideje – mosolygott a fiúra. – Hiányoztál, rosszcsont! – borzolta össze a haját. – Vannak itt barátaid?

Serényen bólogatott.

– Vannak! És van barátnőm is! – büszkélkedett.

– Ó, hát nézzenek oda! Barátnőd? Hát, mondjuk, egy ilyen fiúnak meglepetés lenne, ha nem lenne barátnője.

A fiú egy kicsit elszontyolodott, Lia le is tette őt. Tudta, a sok képességének köszönhetően, amit elsajátított nyolc év alatt, hogy a testvére mire gondol.

– Anya meghalt... aztán... vámpír lett.

Liát, amikor három évvel ezelőtt megtudta, hogy anyját utolérte a halál, teljesen letaglózta a hír. Hirtelen halála annyira megrázta, hogy nem is nagyon gondolkodott az életen. Csak később értesült róla, hogy bátyja, az anyja kérésének ellenszegülve átváltoztatta. Végül az anyja beletörődött ebbe a kínba, s boldogabban élt, mint valaha.

– Gyönyörű vámpír – helyeselt Lia.

– Hiányoztál! – ölelte meg a nővérét.

– Te is nekem. Mondd csak, a többiek itthon vannak?

– Hmm... Tanya és Kate igen... őket ismered? – Lia bólintott. Hallott már róluk, arról is, hogy Tanyát gyengéd szálak fűzik Cillianhez. – Carlisle is...

Liának a név hallatán megsajdult a szíve. Annyi év után végre láthatja a szerelmét.

A tornácon hirtelen két szőke üstök jelent meg. A két lány, akik összepréselt szájjal morogtak Liára.

– Ki vagy, és mit akarsz itt? Szállj le a társam öccséről! – sziszegte a göndör hajú.

– Lia vagyok, Ollie nővére.

A két lány egymásra nézett.

– Arany a szemed... A hajad szőke... Akit mi ismerünk Lia annak vörös a haja, és sosem eszik állatvért – mondta a göndör hajú kételkedve.

– A szőke hajt nehezebb beazonosítani, mint a vöröset – rántott a vállán. – Saját magam bérgyilkosa voltam, muszáj volt stílust váltanom. A szememről meg annyit, hogy igen, arany. Nem eszek már emberi vért. Szólnátok... neki?

Még mielőtt a két lány felelhetett volna, Carlisle lépett ki a hidegre.

Égkék inget viselt, melyet a könyökéig felgyűrt. Látszólag nem dolgozta még mindig fel, hogy Lia nincs neki. Eddig.

– Lia... – szuszogta.

– Szia! – Közelebb lépett volna a férfihez, de az egy pillanat alatt előtte termett, hogy jól meg tudja magának nézni Lia arany szemét. – Tudtad, hogy vannak bűnös állatok is, akinek a vérét fogyaszthatom? Sőt abból a vérből egy hónapra is elég egy kisebb adag. Alaszkában pedig megfigyeléseim szerint sok gonosz állat van.

A férfi szemei felcsillantak.

– Szeretlek!

– Visszajöhetek hozzátok? Már nem leszek kegyetlen, elég volt az a nyolc év, amiben abban a gyűlöletben éltem.

– Istenem, persze, hogy visszajöhetsz! – Ölébe kapta a lányt, és a kezdeti hóvihar kellős közepén megcsókolta régen elveszett szerelmét.

A csók hűvös volt, egymás ajkait melegítették fel a zord téli időjárásban. Egymás ajkain csak a folyamatos szeretlek és hiányoztál szavak gördültek le, míg fokozatosan elmélyített csókjukkal pecsételték meg életük legboldogabb pillanatát.

– Tudod, mit? – kezdte Lia. – Azt hiszem, a mi szerelmünk a legszomorúbb és a legboldogabb mind közül.

– Én meg amondó vagyok, hogy ez a nyolc év a hiányodban rosszabb volt, mint a pokol. Soha többet ne merészelj elmenni.

– Soha, szerelmem... soha... Te vagy az életem, hozzád tartozok. Örökkön örökké.

– Örökkön örökké...

Örökkön örökké. Egymás szavára válaszolva tartották meg a fogadalmukat. Örökre együtt maradtak.

Háborúban.

Gazdagságban.

Szegénységben.

Járványokban.

Az ő szerelmük halhatatlan volt.

A sors és a csoda folytán ők voltak az első vámpírok, akik pokol helyett a mennybe szöktek, mikor annak eljött az ideje...

VÉGE