G Y Ű L Ü L Ö L V E S Z E R T N I

18.

Versenyt futott egymással a június és július, Lia egyértelműen a júniusnak szurkolt, hogy kevésbé legyen közelebb az a bizonyos április, mikor lejár az egy év Cullenéknél, és vissza kell mennie a Volturiba. Aro azonban, ha tehette volna a megmaradt tíz hónapból tízet lefaragott volna, hogy végre láthassa társát.

Lia nagy bánatára a július győzött, s beköszöntött Forks legmelegebb hónapja, mely annyira volt meleg, mint Los Angelesben egy téli hónap. A hűvös idő ellenére Lia kint feküdt a felhős ég alatt egy pokrócon. Szemeit lecsukta, és el is aludt. Csak akkor kelt fel, mikor a fiúk véletlenül a baseball labdával telibe találták arcát. S ekkor volt a fiúknak nemulass. Lia tetetett morgással felugrott, és az erdő határáig kergette a három fiút, ahol aztán mindegyik megkapta a magáét. Emmettnek és Jaspernek a száguldó labda, amit Lia hozzájuk vágott egyszer-egyszer a feneküket érték, míg Edward a gyomrába kapta a harmadik ütést. Persze, ezt mind derűsen, nevetve fogadták, főleg Lia káromkodásait, amire ő is majd' könnyesre nevette magát.

Egy hónappal azután, hogy Liából eltűnt az ártatlanság egészen tűrhető lett a maga módján. A sértegetések teljesen abbamaradtak, még mondhatni baráti viszonyba is került Cullenékkel. Azonban szüzessége elvesztéséhez hozzájáruló Carlisle-al a beszélgetései az elején még halványan, de megvoltak, egy hónap elteltével viszont leredukálódott a nullára. Jóllehet ehhez az is hozzájárult, hogy a nyár bekövetkeztével sokkal többen szenvedtek kisebb-nagyobb sérülést, és a férfinek megszaporodtak a túlórái munkahelyén, de emellett is volt egy látens érzelem, ami nem engedte őket egymáshoz közelebb. Addig nem, míg Lia be nem látja, hogy a Volturi vezetője egyáltalán nem a társa. Már nem fázott, nem érzett fájdalmat, egyedüliként az alvás maradt meg erélyének.

Míg az erdőből tartottak vissza gyerekes fogócskájuk után, Emmett egyszer fel is kapta Liát, és így vitte őt egészen vissza a kertig. Lia sikított, mint akit lefejezni készülnek, a trió pedig a hasukat fogták Lia káromkodásözönének köszönhetően.

A kert is színesebb volt, mint valaha, ez köszönhető volt Liának, aki magára vállalta annak ápolását, hiszen egészen értett a virágokhoz anyukája jóvoltából, mivel ő kertépítész volt.

– Mit csináltatok szegény Liával? – kérdezte a hátsóbejárat lépcsőjén ülő Alice szemrehányóan.

A fiúk egymásra néztek, újabb nevetés töltötte ki a virágzó kert egészét.

Lia prüszkölve csapta nyakon mindannyijukat, de olyan gyengéden, ahogyan az kitelt tőle.

– Ezeknek – mutatott a trióra – életcéljuk lett, hogy szétszivassanak – húzta fel orrát.

– Vicces, mikor pipa vagy – röhögött Edward.

Lia rávicsorgott, aztán újra kitört belőle is a nevetés.

Szabad nevetése betöltötte a kert nyugalmát, s a szél segítségével messzire szállt, hogy elvigye idegeneknek is őszinte nevetését. Azok után, hogy elvesztette ártatlanságát, sokkal felszabadultabbnak érezte magát, mintha egy szikla szakadt volna le szívéről, ezzel egy kisebb életet lehelve bal felébe. Erősebb volt, mint a többiek, szkanderbe Emmettet is leverte, egyedül harcászati képességei voltak igen alacsonyan, ahogyan Jasper fogalmazott; a béka feneke alatt. Lia megsértődhetett volna ezen kijelentésen, de jól tudta, hogy a közelharcot nem neki teremtették odafent. Emberként, a NASA-nál is tanult néhány önvédelmi fogást, ám már akkor sem volt a kedvenc sportjai között számon tartva. Vágyott rá, hogy valamelyik fiútól tanuljon egy-két mozdulatot, viszont továbbra is az ellenségei voltak, hiszen a Volturi kötelékébe tartozott.

Kirázta a hideg, mikor a kertben a klánjára gondolt, a felhők is sötétebbé váltak, az idő lehűlt, s fagyos borzongással harapdálta Lia bőrét. A levegőben vér sodródott a kertbe, mindenki érezte, de egy helyben álltak, nem mentek az illat után. A többieknek nem is nagyon kellett kontrollálni magukat, hiszen állatvérről volt szó, Liának azonban erősen kellett koncentrálni a harmatozó és zsenge fűszálakra, ha nem akar megtámadni egy ártatlan állatot. Lia lelkében az ártatlanon volt a hangsúly, most már értette, hogyan különböztet meg vért vértől, és hogy miért ízlik neki jobban egyik ember vére, mint a másiké. S szörnyűen érezte magát emiatt, hiszen, ha társa erről tudomást szerez, akkor neki lőttek, s feje egy mozdulattal el fog válni nyakától. Már nem csak a szerelem bájos lángjait érezte a férfi iránt, ott volt még valami megmagyarázhatatlan hideg, s baljós érzelem, melyet sokáig tartott hova tennie.

A félelmet.

Félt a társától, nagyon lassan kúszott el tudatáig Rosalie és Alice történetet, amit az autóban meséltek neki. Ám már értette, és rettegett. Szerette a férfit, de a rettegés ott volt sejtjeiben, és bármikor felnagyobbodhattak, hogy meggyűlölje teremtőjét.

Míg ezeken gondolkodott, nem is vette észre, hogy lábai automatikusan elindultak a házba, hogy ne kelljen szagolnia az állat vérének babonázó illatát. Leült a kanapéra, lélegzetet leredukálta a nulla közelébe. Elképzelte, hogy lakmározva issza egy pohárból, a langyos karmazsinvörös folyadék lecsorog a torkában, s ott végső elrendeltsége által csillapítja vérét. Megrázta a fejét, nem ehetett ártatlant. Nem. Soha. Többet. Lelke éles késként szúrta belülről, mikor arra gondolt, hogy ártatlant enne. Így behunyta szemeit, és arra gondolt, hogy annak az állatnak mennyi kínt kellene elszenvednie, mielőtt Lia megöli. Fülét is befogta, nem akarta hallani az állat zihálását, ahogy az utolsó lélegzeteit veszi, mielőtt elhagyja a földi jót és áttér a mennyország paradicsomába. Nem szerette, ha szenvednek előtte, magára emlékeztette, mikor haldoklott, s senki nem volt ott vele.

Egy kéz érintette meg csupasz hátát, ahol fehér trikója textilje nem fedte az említett részét. Bármilyen körülmények között felismerte volna ezt a halovány, de sokat sejtető érintést. Azonnal megnyugodott Carlisle érintése után. A férfi úgy hatott rá, mint nyugtató teafű egykori munkája utáni stresszesebb napon.

Kezét a férfiére tette, és álmosan elmosolyodott. Aludt volna egy kicsit a férfivel, összegabalyodva, mint, amikor szeretkezésük után elaludtak. Csak egy képzelgés volt, de így is megmosolyogtatta az elképzelés. Képzelegni lehet, azzal nem árt se magának, se a férfinek. Bár egy képtelen délibáb volt, neki a boldogságot jelentette.

– Éhes vagy? – kérdezte a férfi, míg leült a lány mellé.

Lia kinyitotta szemeit, és a férfi szemébe nézett. Carlisle még mindig gyönyörködött Lia arany szemeibe, holott már két hete napraforgó arany színben tündököltek szemei. Ha nem lett volna feltűnő, egész nap azokat az élettel megtöltött, nyugvó, s nem harcias szempárokat nézte volna, egészen addig, míg Lia álomra nem hajtja fejét, s a lány segítségével ő is pihenhet mellette.

– Nem – rázta meg a fejét Lia. – Hallom, hogy szenved... – fújta ki a bent ragadt levegőjét, ezzel együtt elhessegetni kívánta az állat haláltusáját.

Carlisle fülelt, hamarosan ő is hallhatta az állat egyre lassúbb zihálását. Közelebb ült Liához, ő, Lia pedig nem parancsolva magának a férfi vállára döntötte szomorú arcát.

– Csak egy szarvas – mondta a férfi könnyedén.

– Ártatlan... az ártatlanoknak miért jut bőségesen a rosszból?

– Mert az élet nem erkölcsös, mérgezik az emberek a rosszindulattal, így ő is rossz szándékú lesz.

– De miért az ártatlanokkal?

– Könnyebb a gyengébbeket bántani.

– Mikor kisgyerek voltam mindennap bántottak – vallta be Lia. – Szegények voltunk, a szüleim néha üres gyomorral mentek el dolgozni, hogy azt a kis ételt ránk hagyják a testvéremmel. Őt Cilliannek hívják. Bántottak minket a suliban, a szegénységünk miatt... egyszer földdel etettek meg, miután hallották, hogy korog a hasam. Annyira irigy voltam rájuk, hogy nekik van mit enni, és nem a szomszédtól kell kunyerálni. Szerettem volna egy olyan hetet, amikor négyen nem éhezünk egy nap se. Ártatlanokat tényleg könnyű bántani. Aztán apám elhelyezkedett egy jól menő multinacionális cégnél, minden jó volt, lett pénzünk, több, mint azt valaha gondoltuk volna, aztán apu leukémiás lett és meghalt. Én maradtam anyukám legnagyobb reménye, mert a NASA programjában kiemelkedőnek számítottam, ódákat zengtek rólam, tele volt velem a sajtó. Anya terhes lett. Apám utolsó kívánsága az volt, hogy legyen még egy gyereke. Anya azt kérte tőlem és a bátyámtól, hogyha ő már nem lesz, akkor vigyázzunk a kicsire, Olivernek hívják. Négy évvel ezelőtt született meg, most lesz az ötödik szülinapja, az első, amit nem tölthetek vele. Szerintem már nem is emlékszik rám, másfél éve nem láttam őket. Megígértem anyámnak, hogy vigyázni fogok Ollyra, ha ő már nem lesz, hiszen egészen idős már, ötven éves múlt. Most mégis itt ülök, halottnak hisznek, és nem segíthetek neki. Kisgyerekként néha szörnyű lelkem azt kívánta bár másik családba születtem volna, akkor nem kellene éheznem. Ma már inkább éheznék, csak látni szeretném őket, de nem tehetem. Szörny lettem, könyörtelenné tett a vámpírság, de legalább nem tudnak bántani. Ártatlan emberből, züllött szörnyé váltam. Nincs családom, nincsenek barátaim, nem tehetem, ami boldoggá tesz. – A férfire nézett, az itta Lia szavait, a szomorúság őt sem kerülte el, sőt pofon vágta, amiért ilyen gonosz módon elbánt az élet Liával.

Carlisle megölelte Liát, s a lánynak sem volt ellenére ez a fajta intimitás. Kellett neki egy kellemes kéz, mely megtartja, hogy ne süllyedjen le a szomorúság mélyedésébe. Carlisle fent tartotta őt a boldogság világában.

– Bocsánat, nem kellett volna személyeskednem – súgta Lia.

– Örülök, hogy elmondtad, Lia – csókolt hajába.

– Úgy mondod a nevem, mint apa mondta – nevetett, és kissé eltávolodva a férfitől a szemébe nézett. – A hanglejtés, a tónusod, hiába mind a ketten britek vagytok.

– Ha az tényleg így van, nem lehetett kellemes az ágyban, mikor suttogtam – hajolt a férfi Liához közelebb.

– Ellenkezőleg – döntötte homlokát a férfiéhoz. – Imádtam azt az éjszakát. Bárcsak megismételhetnénk... – sóhajtott.

A férfi magán is meglepődött, mikor ajkain kifutottak a szavak.

– Azt nem lehet, de ha nem gond – leheletnyi csókot biggyesztett Lia orrára. – Lopnék tőled egy csókot.

Lia gyomrában a pillangók erőteljes csapkodásai, majdnem elrepítették őt a boldogságtól. Felforrósodott belsőszervei gyötrelmes kellemességgel vágytak a férfire. A lány egyértelműen bólogatott.

– Csak egyet? – kérdezte meg elhúzva száját. – Kettőt, jó?

– Telhetetlen – nevetett, és ajkaival megízelt Liáét.

Csókjuk hosszúra nyúlt, finom mozdulatokkal mélyítették el. Egybeforrt ajkuk néma maradt, egymás heves lélegzetvételeit hallgatva kerültek mélyebbre a másik szájába.

Lia arca bizsergett, ahogy a férfi cirógatta azt, majd nyakát és hátát is. Érezte, hogy ez hiányzott neki egész hónapon keresztül, csakis ez a száj tudott megfelelő boldogságot okozni neki, hogy ne haljon bele a magányba, és a eldobott ígéreteibe, amit anyukájának ígért meg készségesen és naivan. Csókjuk heves vihar volt, ledöntötte a falakat, melyet Lia erőtlenül, mentve helyzetét húzott maga köré, s akkor már nem kívánta újra építeni, nem akarta teremtőjét, nem érdekelte a klánja, csakis ez a férfi foglalkoztatta, aki szörnyszülötten is ennyi odaadással szerette őt.

– Lia – lehelte a férfi a szájába.

– Igen? – kérdezte Lia.

– Most én mondom; jó veled.

– Nagyon?

– Nagyon.

– Tetszem neked? – kérdése hirtelen ötlött fejébe, s nem tulajdonított neki nagy szerepet. Tudta, hogy a férfinek tetszik a teste, ám azt nem hol a lelkét is ugyanolyan szépnek látja, annak ellenére, hogy kegyetlen. Különben sem hitte el, hogy szerelmes lehet belé a férfi.

Carlisle boldogan nyitotta a száját, hogy egy boldog igen kíséretében válaszoljon a lánynak, hogy utána korlátok nélkül legyenek egymásé, azonban, mint Lia életében semmit, ez sem volt olyan zökkenőmentes.

Edward vágódott be a bejárati ajtón, így a turbékoló gerlepár szétrebbent; a kanapé két végébe ugrottak.

– Hoppá! Nem ez volt Alice látomásában, bocsánat – fintorgott és hátrált. – De legalább jó tudni, hogy végre nem érzed Arot társadnak.

Lia megkövült, ott helyben, mintha lefagyasztották volna. Idegesség és düh cikázott halott keringésében.

Edward apja szúrós tekintettel nézett fiára, akiben csak akkor tudatosult, mit tett, mikor Alice is a nappaliba rohant, és kezébe temetve arcát egy jó nagy adag káromkodást küldött bátyja felé.

– Miről beszélsz? – csuklott el Lia hangja. A fiú nem válaszolt, érdekesebbnek találta az olyan jól ismert burkolat vezetésének kémlelését. Lia Carlsile-hoz fordult. – Carlisle, miről beszélt!? Mi az, hogy végre nem érzem Arot a társamnak? – A néma csend cincálta Lia hallását. Hangos volt a csend, melybe az igazság szavai elhangoztak. – Valaki szólaljon már meg! – kiáltotta.

– Ne legyél dühös – kezdte visszahúzódóan Alice.

– Már az vagyok, hála a tesódnak – sziszegte.

– Aro nem a társad... – Elhallgatott Lia gyűlölködő tekintete láttán.

– Hazudsz! – vágta rá azonnal. Kiabálni akart, de hangját a vámpírfülek is alig hallották.

– Nem hazudik. – Carlisle felállt, és Lia elé térdelt, gondolta, így egyszerűbb megmagyarázni a kialakult helyzetet. – Jasper is érzi rajtad. Amit érzel Aro iránt az csupán egy kötelék, amit a közös méreg vált ki belőled.

– Milyen érzés? Kötelék? Mi? Én semmit nem értek! – takarta el két kezével arcát. Túl sok volt az információ, melyek rövid időn belül rohamozták meg agyát, és eltelítették azt különböző nagyságú információfoszlányokkal, ám még ebből se tudott összerakni egy épkézláb gondolatot, holott a feje majd' kipukkadt.

– Kötődsz a teremtődhöz, főleg akkor, ha ellenkező nemű változtatott át. De ez csak egy kötelék, ami a közös méregnek köszönhető. Ha a társadnak tekintenéd, akkor réges-régen már nem itt lennél. Sok alkalmad volt a szökéshez, eleinte próbáltál is szökni, mert a kötelék erős volt, ám ahogy teltek a hónapok, a kötelék egyre gyengült a távolság miatt, így tudat alatt lemondtál erről a kötelékről, nem próbáltál szökni. Az viszont tény, hogy szerelmes vagy belé, de... – Itt elhallgatott, s mivel egész végig a Lia combján csendese nyugvó kezét nézte, ezért Liára emelte a tekintetét. Lia maga elé meredve dolgozta fel az információkat, teste fagyott állapotban ült, s várta a történet folytatását. – Ez a szerelem a vámpírvilágban kevés, hogy igazán boldog legyél. Akkor vagy igazán boldog, ha a társad mellett lehetsz.

– Milyen érzés, ha megtalálom a társam? – kérdezte halovány hangszínnel. Rettegett a választól, pedig tisztában volt azzal.

Carlisle Alice-ra és Edwardra nézett, ők voltak vele a leginkább tisztában, hogy milyen egy társat felfedezni valakiben.

– Vele akarsz lenni egyfolytában – kezdte a fiú –, boldognak érzed magad mellette, mintha a lelked akkor működne. Mintha egyesülnétek, puzzle-ként illetek össze, a másikban van valami, ami benned nincs meg, és fordítva. Mindegy hogyan, de érintkezni szeretnél vele, bármit, de tényleg bármit hajlandó lennél érte megtenni.

Lia elesettnek érezte magát. Edward úgy beszélt, tudná, mit érez Carlisle iránt.

– Lehetetlen... – suttogta maga elé, és a férfi szemeibe nézett. Csillogtak annak arany íriszei, pupillái tágra nyíltak, s a férfi szája is, mintha mosolyra kívánt volna húzódni. – De... nekem azt mondta Aro, hogy... – és akkor minden világossá vált számára, mintha azt a kis villanykörtét az agyában meggyújtották volna.

Hogy is mondta... „Érzem, de attól tartok, te nem..." Tudta! Az a szívtelen vámpír tudta! A rohadt életbe! Nem mondta el... Hagyta, hogy azt higgyem, megtaláltam benne a társamat. Becsapott... én naiv meg elhittem minden egyes szavát...És ha ez nem lenne elég, akkor sorscsapádként jön az előttem lévő férfi, aki a társam.

– Lehetek Aroval csak egy kicsit is boldog, ha csak szerelmes vagyok belé? – kérdezte végül.

– Lia... – szólt rá a férfi.

– Hagyjál! Te is tudtad, igaz? Akkor mi a faszért nem szóltál?

– Az én ötletem volt – szólt a háttérből Alice, mentve apja helyzetét. – Azt akartam, hogy magad jöjjél rá, az úgy sokkal... kíméletesebb.

– Lehetek vele boldog? – kérdezte újra, erőszakosabban Lia.

Néma csendé fagyott a levegő.

Lia erőtlenül bólintott.

– Hallgatás, beleegyezés – állt fel a kanapéról, miután arrébb tessékelte a férfit maga elől. – Így nincs semmi gond.

– Miért akarsz vele boldog lenni? Miért nem akarsz a társaddal lenni, az igazival, aki minden megadna érted? – kérdezte csalódottan Alice.

– Keress nekem egy társat, és leszek vele boldog – motyogta.

– Nem kell keresni, itt van a nappaliban – ellenkezett a lány, majd lopva apjára nézett.

Lia eggyé szeretett volna válni a padlóval, amiért így lebukott. Teste megfeszült, futásnak akart eredni, de lelke nem engedte. Azok a csúf lélekfoszlányok, melyeket a férfi visszavarrt belé itt akarták őt tartani. Forksba, ahol nyugodt minden és az élet kedvesen megy előre az ismeretlenbe. De Liának ez nem kellett, ő bosszút akart, emberi vért, sikolyokat és jajveszékelést a bűnösöktől. Nem idevalósi volt, ezek a vámpírok nem az ő súlycsoportjai voltak. A Volturi az volt, ott kedvére ölhetett egy bizonyos kereteken belül. Neki ez nyújtott felhőtlen boldogságot, nem egy társ, aki valószínűleg nem is érez úgy, mint ő. Ha kell akkor saját magával is elhiteti, hogy a Volturi vezetőjét szereti, senki mást. Nem élhetett olyan ártatlan életet, mint a Cullen család, sőt nem akarta, hogy ez az ártatlan família befogadja őt és a ronda előéletét vámpírként. Ebből ő köszöni szépen nem kért, még akkor sem, ha egy társ hiánya szétszaggatja lelkét.

– Ez nem igaz – morogta Lia.

– De igaz, belelátok a fejedbe – emlékeztette Edward.

– Így adjátok vissza a sérelmeiteket? – fakadt ki Lia. – Megaláztok az előtt, aki a társam, de ő neki csak egy... idegen vagyok, akit egyszer kérésemre megfektetett? Szép, mit mondhatnék!

Hirtelen megint túl csendes lett minden. Lia karba tett kézzel nézett hol Alice-re és Edwardra, hol apjukra. Senki nem akart válaszolni, mintha nehezére esne valakinek is kinyögni a sorsfordító mondatot. A két fiatalabb vámpír Liát nézték, míg apjuk egy – a szemével kijelölt – pontot vizsgált a falon.

– Nem idegen vagy – mondta a férfi, hangja reszketett, és Liának szilárd meggyőződése volt, hogy ennyire még sosem félt semmitől–, hanem az életem.

– Mi? – Lia hangja csak lágy szellőkből állt. Ökölbe szorított kezei kiengedtek.

– A társam vagy, én is érzem.

– Öngyilkos hajlamaid vannak? – nevetett sötéten Lia, elterelve megdöbbentségének nyomait. – Aro, ha megtudja kinyír! Mindenkit itt!

– Képzeld, feldolgoztuk már azt a tényt, hogy megpróbál majd minket megölni – mondta Edward. – De megér mindent, ha apám is végre társat talál.

– De nem engem – feleselte Lia. – Én nem ide való vagyok, már mondtam. Nekem emberi vér kell. Bűnös emberek vére, mert az csillapítja a szomjamat, az ártatlanoké nem. – Carlisle-ra nézett, látta rajta, hogy ő is tudja, amit Lia pár nappal ezelőtt fedezett fel magán. – Szóval ezt is tudtad, de nem szóltál. Őszinte vagy a társaddal, ahogy látom – gúnyolódott.

– Akartam szólni, de tudtam, hogyan reagálnád le. Attól tartok, hogy Aro nem véletlenül téged változtatott át. Lehet, hogy útközben beléd szeretett, de nem az volt a fő feladatod, hogy az ő társa legyél.

– Fő feladat!? – kiáltott fel Lia. – Mi vagyok én, valami megoldhatatlan küldetés? Egy tárgy, ami, ha bevégzi a dolgát, akkor mehet a kuka legmélyére?

– Aro ez elején valószínűleg így gondolkodott – mondta nyugodtan a férfi.

– Próbáltam követni a döntésit, de van egy pajzsa, lehetetlen áttörni, így nem látom, hogy a jövőben mit tervez veled – szólalt meg Alice.

– Őszintén – kezdte Lia –, főleg te legyél velem őszinte, Carlisle, ha már a társak vagyunk. Ti képesek lennétek egy olyan szörnnyel egy fedél alatt élni, mint én? Nem ehetek állatvért, srácok, az csak csillapítja a szomjamat, azért kell nekem olyan sokszor vér. Képesek lennétek azzal a tudattal együtt élni, hogy mikor ti az erdőben vadásztok, én a városban kajtatok egy bűnös lélek után, hogy kiszipolyozzam a vérét, hogy megöljem? Eltudnátok viselni?

– Ha többször eszel állatvért, csillapodik a szomjad, meg lehet oldani – reménykedett Edward.

– Nem – csóválta Lia a fejét –, egyszer, ha elegem lesz abból a vérből robbanni fogok. Az állati vér ártatlan, ha sokat eszek belőle még inkább robbanni fogok, és akkor nem csak bűnösök fogják megérezni a fogaimat a húsukba. Ártatlanokat fogok ölni a szomjam miatt, utána megbánom, kétségbeesésembe talán meg is öletem magam. Ez kinek lenne így jó? Carlisle? – fordult a férfi felé.

– Senkinek... – suttogta.

– Ez esetben sajnálom, de nekem marad Aro, te pedig keress magadnak egy jóval kegyesebb vámpírt.

– Ez nem így megy.

– Most így fog menni. Így van rendjén. 

– Kérlek!

– Nem, én kérlek, hogy ez a beszélgetést tegyük meg nem történté. Ha a társammá fogadlak Aro kinyír itt mindenkit, elpusztítja az utolsó fűszálat is, rohadtul nem akarom ezt. Inkább visszamegyek a Volturihoz, ott ihatok bűnösök vérét. Nem kell állat véren élnem, s nem lesztek veszélybe.

– Eddig nem voltál ilyen önzetlen, most se legyél.

– De, mert a társam vagy, és mivel már nyílt lapokkal játszunk, ezért ki is merem mondani: nem akarom, hogy bajod legyen neked vagy a családodnak. – Elhallgatott, próbálta ajkaival a szeretlek szót formálni, de nem sikerült. Elszorult a torka, amiért továbbra sem ment neki a szót kiejteni. – Bassza meg! Ki sem tudom mondani! Neked se... így hogyan lehetnénk boldogságban együtt? Hagyjuk – legyintett. – Ez a beszélgetés nem történt meg, és punktum – ezzel a bejárati ajtóhoz lépett. Keze úgy remegett, hogy majdnem kiszakította a kilincset az ajtóból.

– Nem mehetsz el – szólt rá Alice.

– A városba megyek, ki kell eresztenem a gőzt, itt nem lehet. Nem megyek vissza a Volturihoz, ne aggódjatok. Előbb ki akarom deríteni, mi a faszt látott bennem az a hazug disznó.

Kilépett a házból, s abban a pillanatban érezte a ház szellemeinek hiányát, Carlisle illata lassan párolgott el légzőszervéből. Az erdőn keresztül akart megindulni a városcentrumba, ahol felejteni akarta a napot, kezdve a hirtelen csóktól, a most megtudottaktól.

Az erdőbe érve, hallotta, hogy egy ág reccsen meg valami alatt, oldalra fordult. Három farkas nézte őt, s mintha csodálták volna valamiért. Csak álltak, és követték Lia mozdulatait, még akkor is így voltak, mikor Carlisle Lia mellé lépett.

– Mondtam, hogy a városba megyek, nem szökök, nem is lenne hová... családom sincsen már, becsaptak – morogta rá sem nézve a férfire.

– Szeretlek. – Lia rásandított. – Neked mondtam ki először, egy hónappal ezelőtt, neked fogom utoljára is.

– Rossz embernek kívánod adni a szívedet.

– Nem másíthatom meg, ez nem az én döntésem, hanem a szívemé. Nem akarok vele harcolni. Harcoltam vele egy darabig, de feladtam.

– Kár. Az én szívem mérgező, alig tartja valami össze, törött szívet nem igen szeretne senki kapni.

– Hagyd, hogy megjavítsam, nekem az a törött szív is elég. Hadd legyek az, aki befoltozza.

– Hogy a te szíveden legyenek repedések? Kösz, nem, ahhoz kedvellek. – Megállt, s a férfihez fordult. Arcán olyan csalódottság vonult át, hogy Liának szíve szakadt meg, de ez nem az ő baja volt már, legalábbis ezzel nyugtatta magát. Minek szeretett bele a férfi? Úgyis tudta, hogy ez lesz, hát számoljon a következményekkel. Megfogta a férfi kezét, arcára egy baráti csókot lehelt. – Nem én vagyok az igazi, jobbat érdemelsz. Olyan jóságos vagy, én ennek tizedét sem lennék képes visszaadni. Teljesen különbözünk, ez... szar, de az igazság fáj. – Egy utolsó csókot adott a férfi lefelé konyuló szájára, s bár a férfi többet kívánt, Lia nemlegesen eltávolodott tőle.

Pár perc után hátrafordult, hátha követi őt a férfi, de őt nem látta, ennek ellenére a farkasok követték őt. Nem félt tőlük, sőt élvezte, hogy van pár társa, akik hallgatják vele a csendet, miközben szomorúan és dühösen sétál a kitaposott ösvényen, el a háztól, el a férfitől, aki a mai napon a társa lett, s szívén még egy lyukat ütött, önmagának is és társának is.

Sziasztok! <3
Meghoztam a 18. fejezetet, ahol ahogyan olvashattátok, megtörtént a nagy áttörés.
Mit gondoltok; hogyan fog alakulni ezután a két főszereplő kapcsolata?
Szép hétvégét Nektek!