[Név] - a neved/karaktered neve

≫────≪ 🍫 ≫────≪

   Picur Charlie volt a legangyalibb gyerek akivel valaha életed során találkoztál. Ezt csupán pár órás ismeretség után is magabiztosan állíthattad. Noha tisztában voltál vele, hogy a történet szerint a fiú különösen jó volt, személyesen megtapasztalni azt a végtelen ártatlanságot és kedvességet, amik a fiút jellemezték egészen más élmény volt. Charlie szófogadó volt, és mindig figyelt arra amit mások mondtak neki, nem számított mennyire nem volt fontos dolog. Udvarias de gyermekien csintalan fiú volt, akivel élveztél együtt lenni. Amikor meglátott azonnal a karjaidba rohant, és boldogan megölelt, hogy aztán a segítségedet kérhesse a házifeladatában.

   Éppen egy különösen nehéz matekfeladványt próbált megoldani egyedül. Csak akkor fogadta el a segítségedet, ha tényleg nem tudta megcsinálni egyedül, te pedig lenyűgözve figyelted, hogy mennyire gyorsan tanult. Ha valahol elakadt, csak egyszer kellett elmagyaráznod neki, és utána a következő hasonló feladatnál már nem volt problémája vele. Nem panaszkodott, hogy addig nem játszhatott, amíg nem csinálta meg a háziját, és nem hisztizett, hogy valaki segítsen már neki, amikor hosszú percek alatt sem volt képes megoldani egy példát. Őszintén, ha egyszer gyereked lesz, ilyen fiút akartál magadnak.

   Ráadásul, azok az ártatlan, kék szemek olyan hihetetlenül aranyosak voltak, amikor kíváncsian hallgatta, hogy elmagyarázol neki valamit, amit addig nem tudott. Picur Charlie maga volt a tökéletesség, és noha tisztában voltál vele, hogy ez csupán a történet beállítása miatt volt, igazán örültél, hogy vele lehettél kapcsolatban, és nem valamelyik másik undok kölyökkel. Meg is köszönted Linknek, aki csak nevetett ezen, és megjegyezte, hogy arra nem gondolt ugyan, hogy mással hozzon létre kapcsolatot közötted, de sokkal izgalmasabb lenne a történet, ha valamelyik undok gyerekkel lennél. Te nem értettél egyet.

   Hirtelen az ajtó hangos nyikorgással és recsegéssel kinyílt, így a kis szobában tartózkodó összes személy egy emberként pillantott fel. Te magad is az éppen belépő férfira néztél. Ő volt Charlie apja.

   – Szép jó estét! – köszönt, a férfi. Joe nagyapa és Charlie hangosan is viszonozták a köszönést, míg a többiek csak intettek vagy biccentettek felé. Te magad is csak mosolyogva integettél. Csak most vetted észre, ahogy bejött és becsukta maga mögött az ajtót, hogy már jócskán este volt. Hamarosan ideje lesz hazamenned.

   Ahogy elmerültél a gondolatban, hirtelen Picur úr ült melléd, és mosolyogva nézett rád, majd a fia felé fordult.

   – Charlie – mondta, ahogy a kabátja zsebébe túrt. Charlie leírta az utolsó számot, majd becsukva a könyvét és füzetét érdeklődve nézett fel az apjára. – Találtam valami neked valót.

   Azzal a csukott könyvre szórt egy adag kupakot, amik egyértelműen fogkrémes tubusokhoz tartoztak volna. Azonban ezek mind eldeformálódtak, és nyilvánvalóan nem lehetett hasznukat venni a fogkrémgyárban, ahol a férfi dolgozott. Charlie-nak ezzel szemben ennyi ajándék is rengeteget jelentett, és nagyon jól fel tudta használni. Ezt bizonyítandó a fiú felvett egy olyan kupakot, ami úgy nézett ki, mintha kettő olvadt volna egymásba, és szélesen, boldogan elmosolyodott.

   – Pont ilyen hiányzott! – mondta vidáman, és felpattanva egy közeli szekrényhez lépett, ahonnan elővette a kupakokból épített csokigyár makettjét. A fiú csinálta egyedül, és hihetetlenül jól nézett ki, ha valaki a te véleményedre volt kíváncsi. Rendkívül hasonlított a csokigyárra, csupán a színek nem stimmeltek, tekintve a kupakok mind fehérek voltak.

   – Mi hiányzott Charlie? – kérdezte Joe nagypapa. Charlie ekkor a szekrény tetejére tette a makettet, és feltette a most kapott kupakot a kupak-Wonka nyakára.

   – Egy ilyen kupak – felelte a fiú boldogan, ahogy ellépve a makettől büszkén szemlélte a végre befejezett művét. – Pont egy ilyen kellett!

   – Az ott Willy Wonka? – kérdezted, és a kupak-alak felé mutattál. Charlie boldogan mosolyogva bólintott, nyilván nagyon örült neki, hogy felismerted a kupakokból épített embert.

   – Ez a kupak hiányzott, Willy Wonka fejének – felelte. Erre elmosolyodtál, majd komolynak tettetve magad bólogattál, és közelebbről szemügyre vetted a makettet, eljátszva, hogy komoly kritikus vagy.

   – Igen, igen – motyogtad magadban, de pont olyan hangosan, hogy a fiú is jól hallja. Charlie csak nevetett a játékodon, amikor végül a gyár szemléléséről áttértél Willy Wonka kupak-mására. – Valóban, azt kell mondjam ifjabb Picur úr, hogy ez a makett rendkívüli. Tökéletesen elkapta Willy Wonka személyét, szinte mintha őt magát látnám. A gyár pedig egyszerűen lélegzetelállítóan gyönyörű és részletes.

   – Köszönöm – nevetett Charlie a furcsán elmélyített, és francia akcentussal ellátott hangodra. – De tényleg hasonlít Wonka úrra?

   – Természetesen – felelted ezúttal a rendes hangodon. Joe nagyapa is helyeslően bólogatott.

   – Valóban – mondta az idős férfi, mire figyelmetek most rá siklott. – Én láttam Willy Wonkát a saját szememmel, és igazat kell adjak [Névnek]. Ugyanis dolgoztunk nála.

   – Tényleg? – kérdezte Charlie a nagyapjáról rád pillantva, majd a bólintásod látva ismét Joe nagyapára nézve.

   – Tényleg – mondtad.

   – Tényleg – bólintott Joe nagyapa.

   – Tényleg – értett egyet Josephine nagymama is.

   – Tényleg – csatlakozott George nagyapa.

   – Szeretem a szőlőt – fejezte be Georgina mama.

   – Na persze, az már rég volt, fiatalabb koromban – mondta elmerengve Joe nagyapa. Te is ezt tetted volna, ha lettek volna emlékeid a korábban itt élő énedtől, de nem voltak.

   – Miért nincsenek meg az emlékeim a korábbi [Névtől]? – kérdezted ingerülten Linket, aki kissé felkuncogott, majd hirtelen megjelent előtted egy ismerős panel. A bolt volt az, de ezúttal ahelyett, hogy a három oszlop nézett volna szembe veled, csak egy termék volt. Értetlenül olvastad fel az odaírt egyetlen szót. – „Emlékezés"?

   – Meg kell venned ezt a terméket, hogy emlékezhess azokra az évekre, amikor a testedet a rendszer irányította – felelte a ki nem mondott kérdésre Link. Aprót bólintottál, aztán tekinteted az áru melletti árra esett, és egy pillanatra szólni sem tudtál.

   – Kétszáz pont? – kérdezted végül felháborodottan és enyhén csalódottan. Ezek szerint nem volt pénzed megvenni, tehát nem fogsz tudni emlékezni azokra az időkre, amikor te magad nem voltál itt. – Ez rablás!

   – Ez egy alapvető képesség, azonban az első világban általában nem engedhetik meg maguknak a játékosok – mondta Link. – Fontos, hogy emlékezz eseményekre, de a jelenlegi beállítás megengedi azt a szabadságot, hogy ne legyenek emlékeid. Sajnálom.

   – Mindegy, végül is láttam a filmet, szóval mindent tudok, amiről szó lesz – motyogtad. Link nem felelt, de ez a csend valahogy arra engedett következtetni, hogy nem feltétlenül volt igazad.

   Akkor eszméltél csak fel néma beszélgetésedből a rendszerrel, amikor a Picur család mindegyik tagja vacsorázni kezdett, és Charlie édesanyja megállt előtted, kezében két tállal, az egyiket feléd nyújtva. Éppen el akartad utasítani, nem szeretted volna még azt a kicsit is elvenni tőlük, amijük volt, de a nő szigorúan nézett rád, és a kezedbe nyomta a tálat. Joe nagyapa közben folyamatosan mesélt, és az asszony nyilván nem akarta megzavarni azzal, hogy hangosan is evésre utasít. Halkan felsóhajtottál, és hálás de bocsánatkérő tekintettel elvetted a tálat, a benne gőzölgő káposztalevessel.

   – De mégse örökre zárta be – hallottad meg Charlie hangját, és kikövetkeztetted, hogy hol tarthat a történet. – Működik a gyár.

   – Tudod Charlie felnőtt nyelven az "örökre" azt jelenti, "nagyon hosszú időre" – magyarázta az anyja a fiúnak.

   – Ezért lehet mondani, hogy örökké káposztalevest eszünk, érted? – vágta rá George nagyapa, mire kissé felkuncogtál, és Charliera kacsintottál. A fiú elmosolyodott, de lesütötte a tekintetét, és kanalazott egyet a levesből.

   – Bár, a gyár tényleg bezárt – mondtad végül.

   – És bizony tényleg úgy tűnt, hogy örökre zárva is marad – bólintott Joe nagyapa. – Aztán egy napon láttuk, hogy újra füst száll fel a kéményekből. A gyár ismét termelni kezdett.

   – Mehettetek dolgozni? – kérdezte Charlie ismét a közted és a nagyapja között váltogatva a pillantását. Szomorú mosollyal az ajkaidon megingattad a fejed. Rájöttél, hogy noha emlékeid nem maradtak, érzelmeid annál inkább. Habár nem emlékeztél semmire ami veled történt, bizonyos dolgokat említve érzelmeid támadtak, megmagyarázhatatlanul és meglepően erőteljesen.

   – Sajnos senki nem mehetett vissza – felelted igyekezve úrrá lenni a hirtelen furcsa szomorúságon. Nem érezted fairnek, hogy noha emlékeid nem voltak, attól még ugyanúgy éreztél nosztalgiát, és szomorúságot valami miatt, ami a múltban történt egy rendszer irányította testtel.

   – Valaki csak dolgozik a gyárban – mondta Charlie megszakítva a szomorkás csendet, melyet szavaid váltottak ki a jelenlévőkből.

   – Mondd meg nekem Charlie, láttál te valaha is bemenni valakit abba a gyárba, vagy kijönni? – kérdezte Josephine mama, te pedig egyetértően bólintottál. Habár, te tisztában voltál vele, hogy kik dolgoztak ott.

   – Nem – mondta a fiú. – Mindig zárva van a kapu.

   – Így igaz – bólintott Joe nagyapa.

   – De akkor ki kezeli a gépeket? – jött a következő kérdés a fiútól.

   – Azt nem tudja senki – rázta a fejét az anyja.

   – Épp ez a nagy titok – kontrázott rá az apja.

   – Miért nem kérdezik meg Wonka urat? – tette fel a soron következő kérdést Charlie.

   – Mert senki nem találkozik vele – felelte Joe nagyapa.

   – Igen, sose jön ki onnan, és be sem enged senkit – mondtad elhúzva a szád. Ismét furcsán szomorú voltál, habár ezúttal ismeretlen ingerültség is felbukkant, ami csak még jobban összezavart. Azt megértetted, hogy miért lehettél szomorú, de nem tudtad elképzelni, hogy mi tett dühössé.

   – Így van, semmi más nem jön ki a gyárából, csak az édesség – bólintott egyetértőn Joe nagyapa. – Becsomagolva. Megcímezve. Mit nem adnék érte csak, hogy még egyszer bemehessek a kapun, és lássam, mi lett abból a csodálatos gyárból.

   – Igen, ezt át tudom érezni – mondtad te magad is, mert ez volt a valóság. Az idős ember szavaira hirtelen erős vágyat éreztél, hogy belépj a gyárba. Átkozottul erős vágyat. Joe nagyapa szomorúan nézett rád, és valami volt a tekintetében, amitől kellemetlenül érezted magad. A férfi sajnált téged, és ez nagyon furcsa volt tekintve, hogy nyilvánvalóan ugyanabban a csónakban eveztetek.

   – Nem mentek be – mondta most George nagyapa félbeszakítva kettőtök vágyakozó álmodozását. – Nem mehettek be! Ahogy más sem. A gyár titka bizony örökké megmarad titoknak. Amennyit a maketted elárul Charlie, annyit tudunk csak az igazi gyárról is.

   – Eredj Charlie, késő van. Hagyd pihenni a nagyszüleidet – mondta a szavakat követő csendben Charlie anyja, mire a fiú engedelmesen megette a maradék levest, és felkelt, hogy elmenjen aludni. Te is gyorsan belapátoltad a maradékot, és felálltál.

   – Azt hiszem nekem is ideje lenne mennem – mondtad, mire a többiek csak bólogattak. Charlie azonnal megölelt, majd elköszönve a családtól kiléptél a hideg téli utcára. Bár nem sok volt a különbség, csak a szél nem fújt odabent. Gyorsan elindultál, hogy végre a viszonylag meleg lakásodban lehess, és lehajtott fejjel caplattál az úton. A házhoz érve a kulcsokkal kezdtél babrálni, majd mikor a kapu kinyílt felnéztél a melletted lévő hatalmas épületre. A gyár óriási, magas kéményei vég nélkül ontották magukból a füstöt, ezzel jelezve, hogy odabent még most sem állt le a munka.

   Egyetlen utolsó pillantás után a gyárra végül beléptél a házba, magad mögött hagyva a hóval borított utakat, melyeken még aznap éjjel, nem sokkal később vörös robogók haladtak végig.

≫────≪ 🍫 ≫────≪

   Másnap reggel Link kedvesen közölte veled, hogy ideje munkába menned a helyi kisboltba, ami éppenséggel a tegnap látott szemközti kis üzlet volt. Így hát elkészülve elhagytad a lakást, hogy egy kisebb tömeget láthass a ház melletti lámpaoszlop előtt állni. Nem kellett túl sok idő, hogy kitaláld miért volt ott az a sok ember, így végül vállat vonva kikerülted őket, és beléptél a boltba. Link természetesen segített tájékozódni az itt dolgozók felől, és tudtad, hogy a férfi aki bent volt, a kisbolt főnöke. A férfi kedvesen köszöntött, ahogy hátramentél a dolgozók öltözőjébe, és felhúzva a munkaruhád ismét előjöttél.

   A férfi egy ideig csevegett veled, ahogy kiszolgáltál néhány betévedő vevőt, de hamar elköszönt, ezzel egyedül hagyva a boltban. Ha őszinte akartál lenni, félig számítottál arra, ami történni fog, de mégsem voltál rá teljesen felkészülve. Gyerekek és felnőttek tömege rohanta meg a boltot, mindenki Wonka-csokit akart, és amikor elfogyott, nem győztél bocsánatot kérni tőlük. Csak egy kisbolt volt, természetesen nem lehetett akkora készletetek, mint egy nagyobb bevásárlóközpontnak, vagy boltnak. Persze ezt hiába mondtad az embereknek, nem érdekelte őket, csak arra panaszkodtak, hogyan fogyhatott ki a csoki, és hogyan lesz így aranybilétájuk.

   A munka végén kimerülten lépkedtél a Picur ház felé. Odaérve nem is kellett semmit sem mondanod, mindannyian megértették, miért fáradtál el ennyire, hiszen ők is hallottak az aranybilétákról.

   – Mit szólnál hozzá kis unokám, ha kinyitnál egy tábla csokit, és találnál benne egy aranybilétát? – kérdezte Joe nagyapa az ágyukon ülő Charliet, miközben te az asztal lapjára roskadva próbáltál magadhoz térni a nap fáradalmaiból. Persze ezekre a szavakra felemelted a fejed, és a szólított fiúra néztél, bár tudtad a válaszát.

   – Jó lenne –mondta boldogan, majd kissé elszontyolodott, de igyekezett nem mutatni. – De csak egy csokit kapok egy évben. Szülinapomra.

   – Az épp a jövőhéten lesz – mondta Charlie anyja.

   – Ugyanakkora esélyed van Charlie, mint bárki másnak – bólogatott Josephine mama.

   – Fenéket – szólalt meg George nagyapa. – Olyanok fogják megtalálni az aranybilétákat, akik minden nap esznek csokoládét. A mi Charlienk évente kap egyet. Nincs semmi esélye.

   – Dehogy nincs – mondtad, majd csintalanul Charliera kacsintottál. – Történetesen Charlie ismer valakit, aki egy boltban dolgozik, és vannak módszerei. Hidd el nekem, ha rám bízod, lesz bilétád.

   – Köszönöm [Név], de nem hiszem, hogy ez így működik – mondta Charlie, aki látszólag nagyon örült, hogy megpróbáltad felvidítani. Erre csak megvontad a vállad, de nem hagytad abba a mosolygást.

   – Higgyétek el, az első bilétataláló, az egy kövér gyerek lesz – mondta George nagyapa, te pedig Augustusra gondolva elhúztad a szádat, és ismét az asztalra ejtetted a fejed.

   Pár óra múlva Charlie anyja bekapcsolta a tévét, hogy a nagyszülők ne unatkozzanak. Charlie és te abbahagytátok a játékot, és a nagyszülők ágyára ülve néztétek a tévében felbukkanó adást. Augustust mutatták, akivel éppen interjút készítettek, mint az első gyerek, aki megtalált egy aranybilétát.

   – Megmondtam! – mondta George bácsi, egyértelműen nem kedvelte a tévében álló pufók fiút. – Hájpacni!

   – Micsoda visszataszító kölyök – kommentálta Josephine is, aki máskor véletlenül se mondana ilyet senkire. Ez esetben azonban te magad sem tudtál jobban egyetérteni velük.

   – Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, főleg nem egy gyerekre, de ez a kisfiú eléggé undorító – mondtad, ahogy a fiút nézted. Nem azzal volt a bajod, hogy kissé pufók volt, sokkal inkább a száján és arcán elterülő vastag nyál és csokiréteg undorított el benne. És persze, a későbbi cselekedetei sem növeltek az első benyomáson.

   – Nem, igazad van [Név] – rázta a fejét George nagyapa.

   – Már csak négy biléta maradt – mondta Charlie, aki egyértelműen nem akart senkiről sem rosszat mondani.

   – Most, hogy megtaláltak egyet, kitör a biléta-hisztéria – mondta Joe nagyapa, te pedig grimaszolva bólintottál egyet.

   Nem is érthettél volna jobban egyet vele.

≫────≪ 🍫 ≫────≪

   Nem sokkal később ismét a Picur házban ültél, és Veruca Só idegesítő, elkényeztetett arcára bámultál a tévében. Csak pár nap telt el, és már két bilétát megtaláltak, de természetesen nem aggódtál. Egyrészt, Charlie eleve megtalálná az utolsó bilétát, másrészt sejtetted, hogy a küldetéstárgyad valószínűleg a nyertes csokoládé lehet, benne a bilétával, így amikor eljön az idő, odaadhatod a fiúnak.

   – Ez még a hájpacninál is rosszabb – jelentette George nagyapa, mire egyetértően bólogattál.

   – Ez így nem is volt szabályos – mondta Charlie, aki továbbra sem mások személyét kritizálta, csupán a módjukat a céljuk elérésére. – Nem is ő találta a bilétát.

   – Nem kell foglalkoznod vele Charlie, az apja elkényezteti – mondtad, és bátorítón a fiúra mosolyogtál. – Te sose legyél olyan, mint ő!

   – Igyekszem – felelte a fiú, bár a hangja szomorúságról árulkodott. Ekkor az ajtó kinyílt, és a két szülő futott be rajta, gyorsan becsukva maguk után az ajtót, hogy ne jöjjön be a kinti hideg.

   – Charlie. Anyával úgy gondoltuk, hogy kinyithatnád az ajándékodat – mondta Charlie apukája, míg felesége mellette boldogan a fiúkra mosolygott. – Már ma.

   Charlie vidáman elmosolyodott, mire a szülei az ágy elé léptek, és kikapcsolva a tévét a fiúnak nyújtották a csomagolópapírba rejtett csokoládét. Charlie lehámozta a csomagolópapírt, majd a csokira nézett.

   – Ne várjak mégis holnapig? – kérdezte bizonytalanul. Egy kis félelmet is felismerni véltél a hangjában, nyilvánvalóan azon aggódott, hogy nem lesz benne biléta. Megszakadt a szíved a csendes fiú rémületét látva, főleg azzal a tudattal, hogy amitől tartott, az valós félelem volt. A csokiban nem lesz aranybiléta.

   – Nyavaját – mondta George nagyapa, mire a fia rászólt, hogy ne beszéljen így. Az idős férfi csak egy pillantást vetett a fiatalabbra, majd ismét Charlie és a csoki felé fordult.

   – Charlie mi itt összesen 381 évesek vagyunk, már nem várunk – mondta Joe nagyapa, te pedig kissé felkuncogtál erre az indokra. Charlie is elmosolyodott kissé, majd ismét a csokira nézett, és lassan elkezdte lehúzni róla a csomagolást.

   – Kisfiam, akkor se keseredj el, ha nem lesz benne egy... – kezdte az anyja, mire a férje mellette helyeslően bólintott.

   – A csokoládé akkor is finom lesz.

   A fiú nem felelt, csak lassan lehámozta a csokin maradt csomagolást. A szobában mindenki feszülten és várakozva figyelte a mozdulatait, és azon kaptad magad, hogy még te magad is izgultál, hogy vajon lesz-e biléta vagy sem, pedig te tudtad a választ. Amikor aztán Charlie végül teljesen kicsomagolta a csokoládét, és nem volt ott az aranyos csillogás, amire mindenki várt, az egész szobában csalódott légkör uralkodott el. Te is kissé szomorúan dőltél hátra, és figyelted Charlie arckifejezését.

   – Hát igen, ez nem nyert – mondta Joe nagyapa csalódottan. Charlie nem tudta teljesen elrejteni a szomorúságát, ahogy körülnézett rajtatok.

   – Elosztjuk – mondta, mire Joe nagyapa azonnal tiltakozni kezdett, és te is a fejed ráztad, ezzel jelezve, hogy nem akartál a fiú születésnapi ajándékából. Azonban Charlieval nem lehetett tárgyalni. – Az ajándékommal azt teszek, amit akarok.

   Erre már senki sem tudott mit felelni, csak nézhettétek, ahogy Charlie letöri a darabokat a csokiból, és egyesével mindenkinek ad egyet-egyet. Halkan megköszönted, amikor a te kezedbe is nyomott egy adagot, és szomorkodva nézted, ahogy a kis család a csokit eszi.