- Az előző részben történtek után egy nappal -

- Én nem fogok segítséget kérni attól a lökött tyúktól! Hamarabb fogom levagdosni Tenjin lábkörmeit!
- Huh... Nehéz eset vagy! - sóhajtott Daikoku. Egy mozdulattal a hátára kapta a tiltakozó istent, aki vergődni, mozgolódni kezdett a férfi karjaiban, próbálva szabadulni. De mind hiába. Daikoku túl erős volt a vézna fiúhoz képest. Szóval Yato-san végül feladta. 

Kofuku szentélyének hála, egyszerűen fel tudtunk jutni Takagaharába, a Távoli Oldalra. Bishamonten, a leghatalmasabb háború isten lakhelye előtt áltunk éppen. Kofuku kopogni kezdett az ajtón. Bár, én azt a kopogást inkább dörömbölésnek hívnám.
- Bishaa~ Halihóó!
Percek múltával, nyílt is a kapu. Nem tudom, ki volt az, de annyit megsejtettem, hogy nem Bishamon-san. Egy közepesen magas, bordóvörös hajú férfi állt az ajtóban. Szent Kincs lehetett, ugyanis a kézfején egy név díszelgett, úgy ahogyan nekem is az alkaromon.
- Tessék? Kofuku-san? Mit keresel te itt?
- Nos, kis segítséget szeretnék kérni Bishától... Yato-channak...
- Nem hiszem, hogy Veena szívesen látná. Ne haragudjatok-
- Kazuma-san! Kérlek, fontos lenne! Az új Szent Kincséről lenne szó - szólt Yukine, miközben a vállamra tette a kezét.
- Valami probléma van?
- Nos, igen. Ugyanis mindenre emlékszik az életével kapcsolatban - bólintott a rózsaszín hajú isten Szent Kincse. Yato-san csöndben sunyított Daikoku karjai közt, szerintem ő is tudta, hogy szükségünk van Bishamon-sanra.
- Emlékszel az életedre!? Ez borzasztó... Gyertek be, beszélek Veena-val... Biztos megérti.
Yukine és mindenki más is bólintott, s követni keztük Kazuma-sant.
Hatalmas volt. Ennél csodálatosabb és hatalmasabb helyet még nem is láttam. Széles, közel kétszer akkora udvar terült el előttünk, mint a házam. Mindenhol gyönyörű gyep és gondosan kikövezett utak. De ez mèg nem volt minden; korábbi háború istenek precízen kifaragott szobrai, díszes szökökutak, melyekből kristálytiszta víz csordogált, s egzotikus virágok, amilyenekhez hasonlót életemben nem láttam. Cseresznyefák, indigó virágokkal, királykék tulipánok, sárga hortenziák, mályva színű rózsabokrok, s türkizkék lilomok. Akár egy mesebeli kastély. Ámulattal kapkodtam a fejem egyik helyről a másikra. Semmiről nem szerettem volna lemaradni, mindent az emlékeim közé zártam. Az istennő Szent Kincsei körös körül ott beszélgettek, játszottak, és egymást szórakoztatták. De mindannyian ledermedtek, mikor észrevettek bennünket.
- Kik ezek?
- Az úrnő engedte be őket?
- Az ott velük Kazuma-san?
- Miért jöttek ide?
- Én nagyon aggódom...
Mintha számkivetettek lennénk, úgy kezdtek el összesúgni körülöttünk az emberek.
- Ne foglalkozzatok velük, - mosolygott ránk Kazuma-san. - kicsit meg vannak ijedve. Nem gyakran fogadunk itt látogatókat.
Én halványan bólintottam. Yato-san olyan fura most... Nem szól semmit, mégcsak nem is-
Hátrafordultam, hogy megnézzem mi van vele, de nem nagyon tudtam mit hozzáfűzni. Bealudt... Komolyan képes volt elaludni, miközben Daikoku a hóna alatt viszi, akár egy krumpliszsákot... Ilyen idiótát!!
Kezeim közé temettem az arcom. Erre nem lehet mit mondani.
- Baj van, Koyomi-chan? - érdeklődött Kofuku.
- Yato-san... Tényleg képes volt elaludni?
- Ő egy elég érdekes figura - nevetett Yukine, közben egy filctollal bajuszt rajzolt az említett orra alá.
- Honnan szereztél te filctollat? - kérdeztem.
- Mindig van nálam az ilyen esetekre - vigyorgott. Kis köcsög. Emlékeztet Isaya-sanra. Hmm... Nem is emlékszem már, kinek a szerepében van itt... Ah, pedig jó lenne tudni, miért emlékszem mindenre.
Kazuma-san beinvitált miket az épületbe, majd miután megkért, hogy maradjunk itt, elsietett valahova. Szerintem Bishamon-sanhoz mehetett, gondoltam.

- 10 perc elteltével -

- Bocsássatok meg, hogy ennyit kellett várakoznotok - sétált le végül a lépcsőn Kazuma.
Ez idő alatt felkeltettük Yato-sant, aki durcin kuporodott le az egyik sarokba, mondván, neki semmi nem kell Bishamon-santól. Huh... Mi történt köztük, ami miatt ennyire utálják egymást?
Teljes csend uralkodott, míg az istennő "irodájához" nem értünk. Yato-san végig puffogott, egy szót sem szólt. 
- Gyere! - hallatszott az ajtó mögül, miután illedelmesen bekopogtunk. Széttártuk az ajtót, s mind meghajoltunk, Yato-sant és Kofuku-san kivéve, aki már ugrott is Bishamon-san nyakába.
- Bishaaa~ Olyan rég láttalaaak~ Miért nem hívtál? Pedig a számom is megadtad. 
- Jó-jó! Elég, csak engedj el! 
- Hüp-hüp... Kegyetlen vagy...
- Visszatérve arra, miért jöttetek... - fordult felém. - Tényleg emlékszel az életedre? 
Bólintottam.
- Hikanuma Koyominak hívtak, 16 éves felső-középiskolás voltam. És egy autóbalesetben haltam meg.
- Értem - mély sóhaj közepette felállt, s a fejemre rakta a kezét. - Ha nem bánod, belenéznék a tudatodba, és kitörölném a nem odavaló dolgokat.
- Rendben van. Köszönöm.
Először, mintha kicsit megszédültem volna, utána viszont képek tárultak elém. Rengeteg kép, Koyomi életéből. Mikor beleszeretett Ichizawa-kunba, mikor megkapta élete első biciklijét, mikor először lépte át a felső-középiskola apuját, mikor elballagott az általánosból... Sok-sok kép, melyre emlékszem, de sosem történt meg velem. Mind-mind szép hazugságok... Viszont furcsa, mert a rendes életemből semmit nem láttam. Sehol egy vidáman ugrándozó, barna hajú lány, sehol egy Pocky-t majszoló vidám otaku, sehol egy Kana... Miért? Pedig tökéletesen emlékszem saját magamra. Teljesen más voltam mint Koyomi; ő egy csöndes, kedves lány, aki nagyon népszerű és sokan szeretik. Vele ellentétben én egy csendes, visszahúzó, szarkasztikus lány vagyok, barátok nélkül. Milyen irónikus már, hogy én pont ilyen ember szerettem volna lenni, de most mégis... teljesen idegennek érzem. Hiányzik a szarkasztikám. Koyomi csak köcsög, de semmi szellemessége nincs. 
Hirtelen megpillantottam egy tegnapi emlékképet. Mikor Kofuku-sannal együtt ugrattuk Yato-sant. Meg azt, mikor Szent Kinccsé változtam. De még egy halom tegnap, meg ma történt eseményt, s Koyomi életét nem láttam többé. Mi folyik itt? 
- Kész is lennénk. Hogy hívnak téged? 
- Ko-koyomi... - válaszoltam bizonytalanul. A fejem irtózatosan hasogatott, olyan volt, mintha szét akarnák roppantani. 
Amint feleszméltem, döbbent szemekkel találtam szembe magam. 
- Még... Mindig emlékszel?? Pedig, mindent kitöröltem, semmi nem maradt! 
- Nyugalom, Veena. Ne izgasd fel magad. Biztos van rá valami magyarázat.
- Én sem értem. Minden kép eltűnt, mikor a fejemre rakta a kezét, de még most is, igaz nem olyan tisztán, de emlékszem. 
- Nem vészes, megleszünk valahogy - Yato-san jó ideje most szólalt meg először. Bishamon-sanhoz sétált, majd megveregette a vállát. - Kösz, Bishamon! 
- Ne viselkedj úgy velem, mintha a haverod lennék!! - söpörte le a fiú kezét a válláról. - És csak hogy tudd, nem miattad tettem, szóval fejezd be a köszöngetést! Ez csak- Visszaadom a kölcsönt!

- Író szemszöge -

Az isten szemöldöke felszökött. Alig bírta leplezni meglepődöttségét, hogy Bishamon szívességként tekint az akkori esetre. Azt hitte, hogy a nő szívéből gyűlöli, mert bármikor meglátta, egyből rátámadt. Furcsállta is, hogy most nem tett hasonlóképp.
- Kazuma elmondta. Hogy hogyan történt valójában. Nem bocsájtottam meg, csak gondoltam úgy a fair, hogy viszonzom... De úgy tűnik nem sokat ért.

- Ezért mondtam, hogy jó ez így. Majd csak megleszek.

- Most mi lesz Yato? Tényleg jó így? Hogy megvan minden emléke? Nem fog beszennyezni? 
- Ha téged is kibírtalak, ő kész gyerekjáték lesz.
- Ne hozzuk fel a múltat... Nem szeretnék rá emlékezni.
Yato már tűnök ülve várta, hogy visszaérjenek. Elég kellemetlenül érezte magát a háborúistennél, sőt talán még irigykedett is egy kicsit, amiért a nőnek ilyen szép lakhelye van, neki meg még szentélye sincs, ahol feljuthatna Takamagarahába. 

Éppen Yukine szóbájában üldögélt, a fiúval beszélgetve, míg Koyomi lent kártyázott Kofukuvel. Kicsit aggódott a lány miatt. Nem is igazán azért, mert vele történne akármi, hanem mert megkedvelte. Igaz, még csak pár napja ismerik egymást, de máris úgy érezte, jó döntés volt befogadni. Valahogy... Különlegesnek érezte magát miatta. Kicsit önző, nem?, gondolta. Végre kapott egy kis figyelmet általa. Jó érzés volt, hogy végre észreveszik. 

Ezen gondolatmenetét a telefoncsörgés zavarta meg.
- Igen! Köszönöm hívását! Gyors, megfizethető, megbízható! Yato, isteni kézbesítés, szolgálatára! - vette fel. - Értem. Azonnal ott vagyok~ - s egy szempillantás alatt felszívódott.

Yukine számára ez már teljesen természetes volt. Yato bármiféle munkát elvállalt, csakhogy pénzhez jussanak és valljuk be, elég érdekesen adja el magát. 

Koyomi léptei hallatszottak a lépcsőn. A lány éppen felfelé tartott, egyenesen a szőke fiúhoz. 
- Yukine-san... Te ki vagy? - lépett be a szobába, s leült a fiú mellé.
- Huh?? 
- Csak válaszolj!
- Yukine vagyok. Yatogami Szent Kincse. 

- Őszintén. Nincs itt most más. Áruld el az igazi neved.
- Úgy látszik, a szemfülességed most sem változott, Kana-chan. 
- Elárulhatnád végre, mi folyik itt... 
- Loki fiaként úgy ismersz engem, mint aki ilyen jószívű? Abban nincs semmi mulatságos, ha a szádba rágok mindent. Türelem, idővel minden kiderül. Persze, még ennél is több kérdés fog benned felmerülni. Oh, hogy téged milyen jó szívatni. 
- Téged pedig verni nagyon jó - ijesztgetésként kiroppantotta az ujjait.
Isaya füttyentett.
- De kis kemény valaki. Vicces lenne, ha hozzám tudnál érni. Tudod, attól még, hogy Szerepben vagyok, isten vagyok - gúnyos vigyor ült ki az arcára. - Mégpedig a Világok Istene. Te pedig... Csak egy ember vagy. Jó lenne, ha tudnád, kivel beszélsz.

- Pff... Egoista majom. Mikor Yukine-sanként viselkedsz, sokkal elviselhetőbb vagy. Talán még azt is tudnám mondani, hogy cuki. Egyébként, honnan tudod, hogy az illető, akinek a helyében vagy, hogyan reagálna egyes helyzetekre?
- Tudod, mindegyik Valóságban én alkottam mindenkit, még téged is. Az emberek olyanok, akár a gyermekeim. Ez a kérdés kicsit úgy hangzik, mintha azt kérdezted volna, honnan ismerem a gyerekeimet? Jobban ismerek bárkit, mint ő saját magát.
- De vajon magadat elég jól ismered? 
- Ki tudja? Nem is nagyon érdekel. Én csak egy mellékszereplő vagyok, aki a háttérből irányítja a dolgokat. Nem fontos ismernem magamat, hiszen mások még a létezésemről sem tudnak. 

- De én tudok. És meg szeretnélek ismerni. Hogy aztán én is szekálhassalak - kedvesen elmosolyodott, közben kinyújtotta a fiúra a nyelvét. Isaya, mintha egy pillanatra meghatódott volna, de Kana talán csak képzelte. 
- Sok szerencsét! Szükséged lesz rá - válaszolt piszkálódó hangnemben, de arckifejezése kétségessé tette, hogy érti. 
- Hellóó~ - Yato bemászott a nyitott ablakon, s leült a két Szent Kincs mellé. - Nagy hírem van! Az öregember, akinek helyre raktam a gerincét, rámerőltetett egy csomó pénzt! Szóval, meghívlak titeket valamire! Gyertek, üljünk be valahová~ 
- Tényleg nem probléma? - tette fel a kérdést Koyomi. 
- Persze-persze! Na, menjünk! 

- Ez a fagyikehely istenii~ - áradozott az isten az előtte pihenő édességről. Yukine parfét rendelt, míg a lány palacsintát majszolt. - Egyébként, Koyomi. Neked nincs valami ötleted, miért maradhattak meg az emlékeid? 

- U-um. Semmi. Azon is gondolkodtam, hogy lehetséges, hogy igazándiból nem is haltam meg. De elvetettem, mert teljesen hülyeség. 

- Igen. Akkor például nem lehetnél a Szent Kincsem. 
- Yato-san! Lenne egy kérdésem.
- Mi lenne az?
- Látnak miket az emberek?
- Nem vesznek észre miket, de mi attól még létezünk. Csak akkor látnak, ha például hozzájuk érsz vagy szólsz. Ahogy a pincér esetében is történt. Láttad, először meg volt ijedve, mert nem látott. De utána nagyon hamar elfelejtkeznek rólunk. Mint láthattad, nem tudta, melyiket ki rendelte. Ezért rakta hozzád a parfét. 

- Oh, értem már. Szóval ha az utcán sétálsz például, nem látnak, igaz? Azért van, hogy ne ijedjenek meg az Ayakashiktól? 
- Pontosan. Elég hamar fel tudod fogni a dolgokat. Ügyes vagy! - finoman megpaskolta a lány fejét, mint a kutyáknak szokás. Az kicsit elvörösödött, de nem lökte el a kezét. 

- Hikanuma? Te meg, hogy-

Hali Minnaaa! Az elején kész szenvedés volt, de végül megírtaaam! Ezer bocsánat, amiért kicsit későn, de remélem elnyeri a tetszéseteket! Ha tetszett, kérlek vote-oljatok, és kommenteljetek! Köszi, hogy olvassátok! ^^