- Isaya... san... ? - néztem meglepetten. Azt sem tudom hol lakom! Fenébe! Mit csináljak? Mi a fenét csináljak!?
Beletörődően elindultam valamerre, nem tudom pontosan hova, de a lábaim mintha életre keltek volna, vittek. Egy családi ház előtt álltam meg, majd akaratlanul a táskámba nyúltam és egy apró kulcscsomót vettem ki belőle. Mintha a testem pontosan tudná, mit kell tennem. Talán ez valamilyen fajta segítség Isaya-tól? Nem rossz ember (vagy isten), az biztos. Vagy lehet, hogy csak a feladatát látja el? Egyébként csak nekem tűnik úgy, mintha a nevét a Durarara!!-ban szereplő Izaya-ról és az Attack on Titan írójáról, Isayama-ról kapta volna? Bár, azt tudom, hogy a Kazeuchi Isaya nem az igazi neve, csak egy álnév, hogy az én Valóságomban ne nézzenek rá furcsán, ha bemutatkozik, de érdekel, vajon honnan szerválta. Meg amúgy is, a valódi neve (Benzaiki) is olyan, mintha Benzaiten és Loki shippneve lenne... Érdekes figura.
Beléptem a családi ház kapuján, majd a gyönyörű kertet csodálva, kinyitottam az ajtót és levettem a cipőmet.
- Itadaima! - köszöntem, viszont a legnagyobb meglepetésemre, senki sem válaszolt. Benéztem minden szobába, de egy teremtett lelket sem találtam, pedig túl hatalmas volt a ház ahhoz, hogy egyedül éljek itt. Végül csalódottan besétáltam a konyhába és benéztem a hűtőbe. Boldogan tapasztaltam, hogy tele van kajával. Kikapkodtam belőle pár nasit, majd az ajtót becsukva valami érdekes dologra lettem figyelmes. Egy családi fénykép volt, amin egy alacsony, vékony nő, egy magas, szintén elég csontos férfi, és egy lila hajú, rózsaszín szemű lány állt összekapaszkodva. Talán én lennék az, a szüleimmel... ? A kép aljára egy dátumot is írtak; 2016. 12. 27, Koyomi-chan 16. születésnapja. Mit is mondott Isaya-san... Hikanuma Koyomi, igaz? Tehát 16 éves vagyok ebben a Valóságban...
Olyan kevés dolgot árult el az a lökött isten! Teljesen idegennek érzem magam ebben a világban... Jól jönne egy kis segítség, vagy valami támpont, ami alapján ki tudom következtetni a helyzetem. Például, jó lenne tudni azt is, hogy mi van a szüleimmel. Meghaltak? Külföldön vannak? Sokáig dolgoznak? Huh... Sóhajtottam. Eszembe jutottak az igazi szüleim... Vajon mi lehet velük? Biztosan halálra aggódják magukat miattam. Anya szerintem éjszakákat fog mellettem virrasztani, apa pedig bele fog betegedni. Gyakorlatilag, lélegzem, de nem kelek fel... Ez a legrosszabb nem? Amikor az ember tudja az egyik családtagjáról, hogy él, de nem ébred fel... Ami pedig a legkellemetlenebb, hogy a testem öregedni sem fog. Fantasztikus helyzet, nem igaz? De... valamit valamiért. Belegondolva, találkozhatok Yatoval, szóval szerintem teljesen megérte! Bár azért, Isaya-sant most szívesen bele fojtanám egy kanál vízbe. Kegyetlen dolog volt tőle az, hogy csak így "sorsomra" hagyott. Ah, Kana- akarom mondani Koyomi! Elég az önsajnálatból, egyedül kell ezt megoldanod!
Felsétáltam az emeletre a nasikkal a kezemben, egy "Koyomi szobája" feliratú helyiséget keresve. Magyaráznom sem kell, nem volt ilyen feliratú ajtó, így hát, végignéztem az összes szobát. Végül megtaláltam... A szüleim szobája (?) mellett volt, szemben a fürdővel. Az emeleten találtam még egy dolgozószobát, egy külön mosdót és egy erkélyt, mely érdekes módon nem a szobákból nyílt, hanem a folyosó végéről. Mikor ezt felfedeztem, csillogó szemekkel indultam el a kétszárnyú üvegajtó felé. Otthon sosem volt erkélyünk, én viszont mindig is szerettem volna egyet. Mikor kinyitottam, egy pillanatra elvakított a délutáni nap fénye, de a szemem pillanatok leforgása alatt megszokta, majd a korlátot megfogva bámultam a csodálatos kilátást. Nagyon messzire el lehetett látni az egy emeletes kertes házaknak hála. Még a Fuji-yama méltóságteljes alakját is megpillantottam a távolban.
Miután kibámészkodtam magam, vissza indultam a "szobámba", majd felbontottam az egyik csomag nasit, amit pár perccel ezelőtt tettem le az asztalra. Nem tudom miért, de a hűtőben tartják a Pocky-t...
Egyébként, egész barátságos ez a szoba, szerintem nagyon hamar hozzá tudnék szokni. Az ágy az ajtó melletti falnál helyezkedett el, szemben az ablakkal, ami alatt egy nagy íróasztal kapott helyet, rajta egy laptoppal, pár rajzeszközzel és egy kötegnyi lappal. Egy beépített szekrényt is találtam, tele ruhákkal és mangakötetekkel. Most hogy így jobban megnézem, a falon is hasonló poszterek díszelegnek. Végső soron, Isaya-san megmondta, hogy egy általam kitalált szerepbe kerülök... Vajon ha esetleg azt képzeltem volna el, hogy egy hiú, népszerű lány lennék, akkor megváltozott volna a viselkedésem is? Például, azt hinném magamról, hogy tökéletes vagyok, ugye? Belegondolni is borzasztó.
Ez idő alatt szépen besötétedett és én azon kaptam magamat, hogy újfent éhes vagyok. Szépen leballagtam tehát a konyhába, ahol valami (jobb szó rá a valaki) furcsát vettem észre. Egy szőke, narancssárga szemű fiú ült az asztalnál, zöldes kabátban. Kitaláljátok, vajon ki lehetett az? Hülye kérdés, igaz?
- Isaya-san?? - néztem rá tátott szájjal.
- Yo, Kana-chan! - intett a kezével. - Vagy hívjalak inkább Koyomi-nak?
- Hogy kerülsz ide? Nem úgy volt, hogy- ?
- Rájöttem, hogy egy jó pár dolgot nem magyaráztam el neked, amit minden más elődödnek igen. Tehát, vissza foglak majd küldeni egy nappal korábbra, miután elmondtam őket.
- Hallgatlak...
- Először is - mutatta fel a mutatóujját - , nem kell izgulnod amiatt, hogy nem ismered a szerepet, amibe beleképzelted magad. Ha egyet alszol rá, reggel teljesen természetesnek fogod venni a körülötted lévő dolgokat. Másodszor - mutatta fel a következő ujját - , amiatt sem kell félned, hogy eltűnnek az emlékeid. Mindenre rendesen emlékezni fogsz, a nevedre, családodra, kinézetedre, rám és arra is, hogy Időérzékkel rendelkezel. És végül harmadszor - mutatta fel a gyűrűsujját is - , lehet, hogy kicsit furcsának fogod majd magad találni, mivel a szerep, amiben elképzelted magad, nem egyezik teljesen a jelenlegi személyiségeddel. Egy példa: ha eddig nem tudtál rajzolni, de olyan szerepben képzelted el magad, akkor igazi művész vagy. Egy másik példa: ha eddig kedves voltál, akkor most lehet, hogy teljesen gorombán fogsz válaszolni, akaratodon kívül.
- Értem!
- Oh, tényleg! Még egy dolog! Arra nem fogsz emlékezni, hogy milyen szerepet képzeltél el magadnak, például elképzelted, hogy össze akarsz jönni Kazumával (csak egy példa), akkor nem fogsz rá emlékezni, se arra az animére, amelyikbe belecsöppentél. Természetesen, miután meghaltál, mindenre emlékezni fogsz, még a következő Valóságban is.
- Uhum. Szóval most még emlékszem arra, hogy a Noragamiban vagyok, de miután felébredek, már nem fogok?
- Pontosan. Örülök, hogy ilyen jól felfogtad!
- Hé! Nem vagyok olyan idióta, mint amilyennek te hiszel! - mondtam dühösen.
- Egy szóval sem mondtam, hogy idióta vagy.
- De utaltál rá!
- Ez nem igaz~ - vigyorgott.
- Persze, hogy nem... - morogtam magamban.
- Hmm? Mondtál valamit?
- Az ég világon semmit, imádott Benzaiki-sama! - válaszoltam gúnyosan.
- Nem tetszik ez a hangnem. Mond sokkal dicsőségteljesebben! - mondta köcsög vigyorral az arcán.
- Mi vagy te, iste- Ne! Meg ne próbálj válaszolni!
- Miért? Legjobb tudásom szerint az vagyok!
- Ezt én is tudom... - mondtam durcás pillantást vetve Isaya-san felé. Szerintem egy kicsit el is vörösödtem. Furcsa módon, a fiú arca kipirult, összeszorította az ajkait, és halk nyögéseket hallatott, majd kitört belőle a röhögés. - Ne nevess!
- De olyan édes, mikor elpirulsz! - morzsolt el egy könnycseppet a szeme sarkából.
- E-ez nem is igaz - feleltem zavartan, a földet bámulva.
- De igen. Aranyos vagy, amikor elpirulsz. Máskor viszont...
- ... - szúrósan néztem a fényesen csillogó narancsos színű szemeibe, aztán felálltam és kisétáltam a konyhából.
- Most hová mész?
- Felmegyek és lefürdök. Ha megpróbálkozol bármi illetlen dologgal, eltöröllek a Föld színéről.
- Ho-ho-ho! Nyugalom! - emelte fel védekezően a kezeit. - Ha leskelődni akarnék, azt nem utánad tenném. Nem érdekelnek a deszkák.
- DESZK- !? TUDD MEG, MÁR NAGYOBB MÉRETET HORDOK, MINT ANYA! - kiabáltam teljesen elvörösödve. Nem vagyok deszka! Már jó rám a C-s méret!
- Ohh~ És anyukád milyen méretet hord~?
- SEMMI KÖZÖD HOZZÁ, PERVERZ!
Feltrappoltam az emeletre, majd dühösen bevágtam a fürdő ajtaját magam mögött és kulcsra zártam az ajtót. Idióta! Megölöm! Imádja szekírozni az embereket, mi? Köcsög...
Lemostam magam, majd beültem a forró vízbe. Annyira szeretem a japán stílusú fürdőszobákat! Akár az onsenek, azokat is imádom!
Hamar kész lettem, aztán a hajamat törölgetve sétáltam le a konyhába. A melegvíz kicsit lenyugtatott.
Yukine, akarom mondani Isaya-san már nem volt a konyhában. Nem igazán érdekelt, így hát benéztem a hűtőbe, valami vacsorának való után keresve. Úgy gondoltam, eszek szendvicset.
Leültem az étkezőhöz, a kész művemmel a kezemben, de mielőtt még haraphattam volna belőle, két kezet éreztem a vállamon. Hét évente változik az ember, mi? Az első találkozásunknál is a vállamra tette a kezét. Mármint, amikor már istenként mutatkozott be.
- Élvezed? - szólaltam meg.
- Nem. Ez így nem volt valami vicces.
- Sokszor ijesztgettek már, szóval elég éber lettem.
- Kár - mondta. A következő pillanatban, valamiért megkomolyodott a tekintete. - Mindegy, van még valami, amit meg kell beszélnünk. Korábban említettem, hogy visszaküldhetlek egy kicsit korábbra, mert pár dolgot nem mondtam el, és akkor ezt a napot újra, rendesen meg tudod élni. Szeretnéd?
- Hmm... Szerintem nincs ellenvetésem.
- Rendben. De figyelj, én nem tudok majd mindig ott lenni, ha baj van, tehát légy óvatos. És, ne beszélj senkinek az Időérzékedről. Nem történik semmi komoly, de inkább ne kockáztats. Értetted? - most olyan édi... Amikor nem hülyéskedi el a dolgokat, akkor nagyon helyes! - Van valami az arcomon?
- Jah! Öhm... Nem, nincs! Csak elbambumtam! De igen, értettem.
- Jó - mondta, majd felemelte a kezét, amiből halvány fényáradat tört elő.

Reggel kómásan ébredtem, alig emlékeztem a tegnapi nap eseményeire. Isaya-sannak igaza volt, tényleg nem tudom, hogy melyik animében vagyok, vagyis Valóságban. Hogy is nézett ki? Ezüstös haja és lila szeme van, nem? De tegnap, mintha valahogy... Ah, mindegy.
A napfény lágyan szűrődött be a redőny résein át, gyönyörű színnel árasztva el a sötét szobát. A levegőben szinte látni lehetett az apró porszemcséket, oly' könnyedén repkedtek, mint az aláhulló hópelyhek. A mellettem pihenő ébresztőórára pillantottam; 20 perc múlva hét. Még van egy kis időm szüttyögni, gondoltam. Kikászálódtam a meleg ágyikómból, majd elkezdtem felvenni az iskolai egyenruhám. Miután ezzel végeztem, lesiettem a konyhába és megreggeliztem. És Isaya-sannak megint igaza volt; mindent rutinszerűen tudok. Még a nevem is teljesen a tudatomba vésődött. Hikanuma Koyomi, mi... ? És ezt én találtam ki? Mármint, a tudatalattim ezt képzelte el? Érdekes...
Mivel szerencsére csak 8-ra kell beérni és még csak 1 perc múlva lesz 7 óra, ezért úgy gondoltam, megnézek egy pár részt a kedvenc animém folytatásából (vagyis Koyomi kedvencéből), az Ao Haru Rideból (írói megjegyz.: Szerintetek oda is elmehetne, mármint az Ao Haru Ride-ba? Légyszi kommentben írjátok meg, hogy érdekelne e titeket~ 😊). Nem teljesen értem, de egyszerre tonnaszámra akarok shoujot nézni, pedig Kanaként vegyesen néztem animéket, majdnem minden műfajból. De és, mint beigazolódott, Isaya-sannak újfent igaza lett. Elmosolyodtam.
Hirtelen valaki csöngetett. Sietve az ajtóhoz rohantam és kinyitottam. Ryoko-chan volt az, az egyik barátnőm. Gyönyörű éjsötét hajában egy barackszínű, pillangós csattot véltem megpillantani, mely kiemelte a hasonló árnyalatú szemeit. Hosszú, egyenes végű tincseit lágyan ringatta a szél.
- Oh, Ryoko-chan! Jó reggelt! Hogy-hogy ilyen korán?
- Jó reggelt neked is. Beszélnünk kéne valamiről.
A tekintetéből aggodalom áradt, ami engem is kissé idegessé tett.
- Mi történt?
- Tegnap este, még mielőtt aludni mentem volna, Ichizawa küldött egy üzenetet.
- Ichizawa-kun?? De... Mi volt benne?
- Rólad kérdezgetett! - az arca felderült, a nyakamba ugrott és nevetni kezdett. - Olyan vicces volt az arcod.
- Ne ijesztgess! Azt hittem szerelmet vallott neked- Várj egy pillanatot! Mit csinált??
- A kedvenc dolgaidról kérdezett. Szerintem randira akar hívni.
- Hogy Ichizawa-kun... ? Nem hiszem! Ez hülyeség!
- Miért lenne az? Olyan sokat lógtok együtt az osztályban, biztos, hogy te is tetszel neki.
- Majd ha a Hold vörös könnyei kicsordulnak...
- Hagyd már abba! Biztos, hogy tetszel neki!
- Mégis mi tetszhet neki bennem?
- Kedves vagy, segítőkész, szép, népszerű... - el is felejtettem megemlíteni: ebben a Valóságban, NÉPSZERŰ VAGYOK! Ja, és Ichizawa-kun egy fiú, aki tetszik nekem (akarom mondani Koyominak). Ryoko-chan szerint én is tetszem neki (akarom mondani, Koyomi), de ez badarság.
- Ne-nem is... - pirult ki kicsit az arcom.
- De igeen! És vita lezárva. Most viszont induljunk, mert hamarabb akarok beérni, mint Ume.
Megrántottam a vállam. Besiettem a táskámért és magamra kapkodtam a cipőimet.
A tervünk végül sikertelennek bizonyult. Ume, mint mindig, most is percekkel előbb ért be, mint mi.
- Koyocchi! Ryokochhi! Jó reggelt! - rövid, krémszínű haja most is hibátlan volt, sehol egy kusza, vagy kócos tincs. Szeme halványzölden csillogott, amint meglátott bennünket integetni kezdett.
- Ume-chan, neked is! - köszöntem.
- Fenébe! Már megint! Hogy érsz be mindig legelőször, mikor sokkal meszebb laksz, mint mi??
- Ryokocchi, ez varázslat...
- Szerintem meg csak jó időérzéked - felelte Ryoko-chan, mire felkapatam a fejemet. Tudom, hogy nem tudhatnak a képességemről, de akkor is, kicsit megijedtem.
- Baj van, Koyomi? - érdeklődött Ryoko.
- Ja, az égvilágon semmi.
- Um... Rendben.
A többi diák is szépen lassan elkezdett beszivárogni. A tömegben volt Ichizawa-kun is, rövid, elaludt kékes hajáról azonnal felismertem. Olyan édesek voltak azok az égnek meredező hajszálak... Olyan furcsa, hogy édesnek találom... Kanaként nem találnám helyesnek, de most valahogy olyan aranyos... Ha nem néz felénk, talán még a nyálam is kicsorgott volna.
- Szerintem éppen ide jön - súgta a fülembe Ryoko-chan.
- Hagyj már! Ez nem Kimi ni Todoke! - vágtam vissza. Nem, ez valóban nem az... Bár tudnám most melyikben vagyok.
- És, ha mégis? - bökött oldalba.
- Sziasztok! - köszönt a fiú, amint mellénk ért.
- Ichizawa, jó reggelt!
- Jó reggelt! - mondtuk egyszerre Ume-channal.
- Tegnap úgy eltűntetek a karaoke bárból. Mi történt? - kérdezte érdeklődve Ichizawa-kun. Igen, tegnap elméletileg karaokezni voltunk, mi hárman és Ichizawa-kun barátai.
- Ja, semmi konkrétabb oka nem volt, csak Ume anyukája eljött értünk, mert aggódott és nem hagyott tőletek elköszönni - magyarázta Ryoko-chan.
- Oh, értem.
- Egyébként, tegnap este rámírtál, megkérdezhetted volna.
- Igaz... Teljesen kiment a fejeből.
"Olyan jó Ryoko-channak... " Búskomor ábrázatot vágtam, majd a padomat kezdtem bámulni.
- Baj van, Hikanuma-san? - tudakolta aggodó tekintettel Ichizawa-kun.
- Ja, semmi, nem lényeges.
- Rendben van...
Percekkel később bejött a tanár és mindenki elcsendesedett. Osztályfőnöki óra volt... Éppen azt beszéltük, mit is csinálhatna az osztály az iskolai nyílt napon.
- Legyen kísértetház!
- Neeee, az már olyan uncsi - szólt közbe Ume.
- És, ha színdarabot adnánk elő?
- Nem lehet, azt a 3-mas osztály csinálja! - mondta a tanár.
- Kávézó?
- 1-es osztály...
- Legyen kiállítás! - szólalt meg valaki mögülem. Meglepedten fordultam hátra, mivel azonnal felismertem az illetőt a hangjáról. - Hikanuma-sannak gyönyörű munkái vannak, amiket szerintem mindenkinek látnia kell.
Természetesen, minden tekintet rám szegeződött. Hülye Ichizawa-kun! Nem is festek olyan jól (akarom mondani Koyomi nem fest olyan jól), nem hiszem, hogy az embereket érdekelnék a festékpacáim.
- Ez egy nagyon eredeti ötlet! - helyeselt Takamoto-sensei. - Benne lennél, Hikanuma-kun?
- Ho-hogy én? Hát, nem is tudom... Nincsenek valami szép munkáim...
- Vállald el, Koyomi! - bíztatott Ryoko-chan.
- Igen! Tényleg nagyon szépen fest! - szólalt fel valaki elölről, majd mindenki a nevemet kezdte kiáltani.
- Hi-ka-nu-ma! Hi-ka-nu-ma!
Nagyon nem volt más választásom, beleegyeztem. Úgy beszéltem meg a Sensei-jel, hogy a héten behozom a jobban sikerült festményeimet és rajzaimat.
A többi óra lassan és unalmasan telt, a szünetek rövidek és eseménytelenek voltak. Tanítás után még maradtam takarítani. Miután azzal végeztem, összepakoltam a cuccaimat és a terem kijárata felé vettem az irányt. Azaz csak akartam, mert valaki megállított.
- Ichizawa-kun? Mit szeretnél?
- Izé... Hikanuma-san! Lenne egy kérdésem! - feszengve kihúzta magát, majd kipirosodott arccal folytatta. - M- ma szabad vagy?
- Oh... Ne haragudj, de ma tanulnom kell.
- Ja, értem... - mondta csalódottan, de alig telt bele egy pillanat, hogy újra felragyogott a tekintete. - Zavarna téged, ha hazakísérnélek?
- Dehogy! Nagyon örülnék neki! - válaszoltam mosolyogva. Küszködnöm kellett, hogy ne kezdjek ugrándozni. "Uram isten! Ez tényleg megtörténik?? Ichizawa-kun hazakísér!!!"
- Té-tényleg? Akkor... Mehetünk?
Bólintottam. Annyira boldog voltam, hogy majd' kiugrottam a bőrömből. A szívem hevesen vert és nagyokat kellett lélegeznem, hogy ne kezdjek el  visítozni. Olyan fura, hogy pár órája láttam először ezt a fiút, de mindent tudok róla, rengeteg emlékem és érzésem van vele kapcsolatban. Ez az Időérzék nagyon érdekes...
Szépen lassan ballagtunk a házam felé, sokat beszélgetve közben.
- Szóval a szüleid külföldön vannak? - érdeklődött a kék hajú fiú.
- Igen, a munkájuk miatt Európába kellett utazniuk. A te szüleid... ?
- Elváltak. Most anyával élek.
- Sajnálom...
- Ne sajnáld, sokat találkozom apával, szóval egész türhető a helyzet.
- Értem.
- A te eseted sokkal rosszabb lehet. Mennyi ideje vannak kint?
- Úgy... 1-2 éve. De nyáron és az ünnepekkor mindig hazajönnek.
- És mi a foglalkozásuk?
- Kereskedők. Egy Németországi céggel kötött valamilyen szerződést a cégük, ami miatt ki kellett menniük. És a te szüleidnek?
- Apa mérnök, anya pedig a Tokyo egyetemnél végez kutatásokat. Azt nem tudom pontosan milyeneket, mert nem nagyon szeret róla beszélni.
- Érdekes lehet.
- Az is. Egyszer nagyon szívesen elmennék oda, de anya valami miatt mindig azt mondja, hogy veszélyes és nem akar belekeverni.
- Lehet, hogy valami veszélyes anyagot tanulmányoznak, nem? Vagy valami kvantum fizikával kapcsolatos dolog miatt? Azt sem mondta el neked, milyen ágazatban dolgozik?
- Nem nagyon. De lehet, hogy igazad van.
- Oh, itt majd balra - mutattam be az egyik kisebb utcába. Befordultunk, majd újra egy főút mellett ballagtunk.
- Egyébként, Ichizawa-kun...
- Tessék?
- Amikor ma, azt ajánlottad, hogy kiállítás legyen, azt miért... ?
- Hát, tudod, azt-
- Vigyázz! - hirtelen egy autó szakította át a szalagkorlátot, és alighanem halálra gázolta volna Ichizawa-kunt, viszont szerencsére még az utolsó pillanatban ellöktem a fiút a jármű elől, én viszont...
Ichizawa-kun kiáltását hallottam, de utána már csak feketeséget láttam.

- Jöjj, Sakki! - óriási fényesség tört elő, aztán egy melegítős fiút pillantottam meg. - Vissza, Sayane!

Na, Minna-san! Legyetek rám nagyon büszkék! Ez eddig a leghosszabb fejezet, amit valaha felraktam, viszont nagyon élveztem a megírását. 😄😄 Bocsi, ha kicsit zavaros, majd igyekszem izgalmasabbá tenni. Egyébként, tetszett nektek? 😊