Arabella Odell

A meleg szellő lágyan ringatta a ház ablakán lógó függönyöket, melyek selyemként hullámzottak, mintha nem is holmi rossz, régi rongyok lettek volna. A megkopott zöld konyhai falakat a nap aranysárga sugarai színezték újjá, szint hozva az egyszerűségbe.

A kezemben lévő rozoga teáskannából vékony sugárba barna tea csordogált az eltört szélű kis csészébe. Óvatosan a számhoz emeltem, majd nagyokat kezdtem el kortyolgatni belőle, de ijedten ugrottam meg, amikor a bejárati ajtómként szolgáló rozoga falap kivágódott, én pedig elejtettem a csészét, így az apró darabokra tört össze csörömpölések következtében.

- Arabella, az ég szerelmére, gyere gyorsan! – lihegte Stella berontva a helyiség közepére. Haja összeborzolódott a futás következtében és arcán rémület csöppnyi lángja tanyázott. Érdeklődve fordultam felé, mire csak az ajtó felé intett. – Látogatód érkezett.

Összeráncolt homlokkal vettem előre az irányt, miközben a zsebembe dugtam lazán a kezemet „nemtörődöm stílusban". Amikor kiléptem a küszöbre és elbámultam előre, a szívem hevesebb tempóra kapcsolt az elmémbe vésődött emlékképek annyi múltbeli árnyakat söpörtek elő, hogy féltem összeesek a fejemet hasogató történésektől.

- Ashton – suttogtam elhűlten az előttem álló fiú felé, aki hangomra felkapta a fejét, majd lassan közeledni kezdett felém. Értetlen arccal sétáltam felé, majd amikor előtte álltam a nyakába vetettem magamat. Gyengéden karolta át a derekamat, miközben mégis szorosan tartott.

Tíz kerek év telt el, mióta elváltunk, most pedig mintha ezer éve elteltével pillanthattam volna azokba a szemekbe, melyek régen védelmet és annyira sok érzelmet váltottak ki belőlem. Nem tagadhattam, hogy most is, de már ténylegesen kevesebbet.

Elhúzódva hatalmasat sóhajtva méregetni kezdtem. Ugyanazok a szemek pillantottak vissza rám, viszont többnapos borosta keményebbé tette a vonásait, és azon kezdtem el gondolkodni mennyit változhatott, mire eldöntöttem magamban, rengeteget. Aztán a múlt történései az elmémből előtörtek, és arra késztettek, hogy meglendítsem a kezemet, aztán jó erősen pofon vágjam.

- Hogy lehetsz ekkora bunkó, hogy tíz kerek év után megjelensz és csak úgy a hatalmasba kerítesz, miközben tudod, hogy haragszok rád! Ígéretet tettél nekem! – háborodtam fel Ashton minden egyes mozdulatát figyelve, aki fájdalmasan dörzsölgette a megütött pontot. – A bíróság után megígérted, hogy tanúskodsz, hogy ártatlan vagyok. De te nem, inkább engem is teljes egészében magaddal rántottál, holott nem ezt érdemeltem.

- Arabella, te is tudod, hogy rohadtul nem tehettem mást. Ha én ugrottam téged is magammal kellett, hogy rántsalak – sóhajtott fel a hajába túrva kétségbeesetten. Látszott, hogy vissza kellett fognia magát, amihez hatalmas önkontroll kellett. – De nem ezért jöttem.

Már mondtam volna a következő bántást, de belém fojtotta a szót, utolsó mondatával. Érdeklődve fontam karba a kezeimet és felszegtem az államat.

- Új életet akarok kezdeni, mégpedig Amerikában – tért a lényegre azonnal. A hideg futkosni kezdett a hátamon kijelentése után. Gondolkodni kezdtem. Igazán semmit nem tudtam Ashton családi hátteréről soha, de nem hittem volna, hogy gazdagok lennének. Valahogy nem passzolt hozzá. – Mégpedig veled.

- Körülnéztél te egyáltalán Ash? Itt élek a város egyik gáz és leglepukkantabb részén, és szerinted hogy a francba lenne pénzem nekem Amerikába utazni vagy ott is élni? – mutattam magam körül. – Mondj egy okot legalább, amiért meg is érné, hogy veled menjek.

Ashton combjára csapott, aztán megtámaszkodott az egyik közeli almafa törzsében. Furcsa színű szemeit rám vetette tipikus olyan pillantását, amivel régen más körülmények között engem is levett volna a lábamról, de sajnos azok az idők már elmúltak. Semleges arccal méregettem a válaszára várva, amit hamarosan meg is adott.

- Ha szerettél valaha, akkor velem tartasz – mutatott rám. Sóhajtva megráztam a fejemet, aztán közelebb sétáltam hozzá. Újaimmal a mellkasára böktem, majd halkan felkacagtam.

- Nagyon régen azt hittem, hogy szerelmes voltam beléd, de csak a körülmények hozták ezt elő. Szerintem ez csak holmi semmit nem érő rajongás és csodálat volt, amit a védelmed hozott elő bennem és nem szerelem, ezt jól jegyezd meg – sziszegtem az arcába, akár egy kígyó, miközben próbáltam felfedezni érzelmeket az arcán. Pillanatnyi rezdüléseken kívül nem mutatott semmit, így folytattam. – Talán egy másik életben szeretnélek, de így nem.

A fiú a nyelvével csettintve hátrált két lépést a fától, én pedig azt hittem itt hagy örökre békén, de pillanatok múlva megtorpant. Fogalmam sem volt minek vesztegette rám az idejét, hiszen egyáltalán nem érte meg.

- Régen követtél bármerre is men... - ráncolta a homlokát tanácstalanul, de én nem engedtem, hogy befejezze, egyből a szavába vágtam.

- Mert rohadtul rá voltam utalva. Meghaltam volna, érted? Így is nyomorúságos az életem, nem kell, hogy még te is rátegyél egy lapáttal. Végeztem a múlttal, örökre – zártam le ennyivel a témát, majd fordultam is volna meg, viszont elkapta a karomat. Összerezzenve hunytam le a szemeimet. – Kérlek, csak mondd meg, hogy miért akarsz engem is magaddal hurcolni? Hogy ne egyedül keljen élned a nyomornegyedben?

- Úgy gondoltam rengeteg dolgon mentünk keresztül és mivel neked sincs mit veszítened, így velem tarthatnál. De tévedtem, és nem is zavarlak tovább, Arabella – intett egyet, aztán még egy utolsót rám pillantva megfordult, és sétálni kezdett. Nem erőszakoskodott, hanem nyugodtan tűrte a választásaimat. Neki sem hiányzott a veszekedés, ahogy nekem sem.

A múltat ugyan el kell engedni, hiszen csak szenvedést és gyötrelmet hoz ránk. Vannak emberek, akikkel szintén ezt kell tenni, mert ez is egy jobbfajta megoldás.

- Én tényleg sajnálom, de te is tudod, hogy jobb, ha külön vagyunk. Eddig is csak a baj hoztad rám, kérlek, értsd meg én ezt az életet választottam – szóltam utána lehajtott fejjel, mire félig megfordult. – Most én következem, hogy döntsek.

- Itt vagy egy mocskos helyen, senkid nincs, akivel törődnöd kéne, akkor mitől félsz? Luke-tól vagy Annikah-tól? Mert megnyugtatlak, ők soha többet nem fognak zaklatni, mivel az egyik börtönben a másik meg elhagyta az országot – csattant fel kétségbeesetten, mire csak sóhajtva bámultam rá.

- A múltam a kulcs, ami soha nem fog feledésbe merülni bennem. Minden egyes éjszaka, amikor álomra hajtom a fejemet előjön az a nap, amikor a kávézóban voltunk a támadáskor....

Hajamba túrva leguggoltam, miközben a szemeimet összeszorítottam, próbálva kiűzni a gondolataimat. Minden egyes nap és éjjel minden eszembe jutott. A gyilkosok rémképeket hoztak magukkal.

- A Gyilkos Rémképek örökre üldözni fognak, és én ezt nem akarom.

- De csak akkor, ha hagyod, de nem törhetsz meg, Arabella – fogta meg a vállaimat Ashton, majd megszorította, ezzel is jelezve, hogy egyúttal elfogadta a döntésemet. – Tudom, hogy erős vagy. Csak vigyázz magadra, és megígérhetem, hogy még látjuk egymást.

Az ígéretek nem mindig teljesülhetnek, akármennyire is szeretnénk azt. Titkon és mélyen szerettem volna, ha találkozunk még Ashtonnal az életben, de a sors nem ezt választotta. Immár két idegen lettünk egymás számárak, akik valaha ismerték egymást, bajtársak voltak. Viszont akkor jöttem rá, hogy minden csak ideiglenes, akár jó akár rossz. Tudtam egyszer a folyton előtörő álmaim is feledésbe fognak merülni az idővel, de csak hosszú, hosszú évtizedek múltán.

----------

Sziasztok!

És ennyi volt, több fejezet ide se fog érkezni. Ugyan még hátra van a köszönetnyilvánításom, amiben leírok dolgokat a történetről, rólatok és persze hogyan tovább stb...

Hihetetlen, hogy eljutottam idáig, hiszen nagyon jól tudom, rengeteget szenvedtem az utolsó pár fejezet alatt. Ihlethiány persze engem is megtalált, és az is, hogy kételkedtem magamban, miszerint vajon végig tudom-e vinni a szereplőimet a nekik kijelölt úton.

Meg fogom még a támogatásotokat nektek köszönni a köszönetnyilvánításban, de úgy gondolom jobb kétszer is, mint egyszer sem. Köszönöm tényleg, hogy mellettem álltatok minden egyes fejezet után és olvastatok hűségesen. Teljes szívemből remélem, hogy elnyerte tetszéseteket és ami a legfontosabb: tudtam valami újat alkotni.

Szóval tényleg köszönök mindent.

Két legkésőbb három nap múlva hozom is a szentbeszédemet, és szeretném, ha azt is elolvasnátok. Addig is élvezzétek a hétvégét és a nyarat. Hálám örök felétek.

Puszi, Frida Beth Holloway