Arabella Odell

A sötét, hideg börtönfalak rendkívül jól tartották a bent ragadt hűs levegőt, és kellő hangossággal visszaverték a hangokat, hogy kezdjek ideges lenni. Lépteimet megsokszoroztam, majd sóhajtva tapasztaltam, hogy pár percig még ezeknek a mocsokkal átitatott falaknak a rabja leszek.

A számat harapdálva haladtam előre, de a fejemet felszegtem, miközben felváltva pillantgattam a mellettem lévő őrökre, akik közrefogtak jó szorosan. Talán azt hitték menekülni akarok, de mi okom lett volna, amikor tíz kerek év után végre szabadlábon lehetek? Úgyis megérezhetem majd percek múlva a friss és hűs kinti levegőt.

Aztán elfogott egy magabiztos érzés, hogy végre a magam ura lehetek, és nem megkötve raboskodhatok a megkopott börtönfalak között. Igaz, hogy pénzem alig volt, és a szülei segítségére teljesen biztosan nem számíthattam, hiszen ki akart volna mutatkozni velem? Hiába szerettek, csalódtak bennem, pedig a tíz évvel ezelőtti eseménysorozatnak csak egy áldozata voltam, aki sodródott végtelenül messze a jótól a bajok végtelenül sötéten kéklő óceánjába. Egyre mélyebbre.

Egyre jobban dobogott a szívem, minél közelebb kerültem a kijárathoz, miközben az agyam folyamatosan kattogott.

Miután balesetet szenvedtünk, pár napos kórházi kezelés után fájdalmas és reménytelen hetek következtek, amik átitatták magukat hónapokká. A bíróság nemcsak Ashton ítélte el, hanem engem is vele együtt, hiszen bűntársa lettem, én is részt vettem a terveiben. Akaratlanul is, de ez a bírókat nem érdekelte.

Tíz kerek év után szabadulhattam, ahogyan Ashton is, így döntöttek. Emlékszem, hogy az emberek, akiket régen még szerettem sorba fordultak el tőlem, és először még látogattak, aztán az idő elteltével egyre kevesebben álltak mellettem, végül éreztem, már senki nem kíváncsi rám. Szégyenné váltam a szüleim szemében is, amin nem is csodálkoztam annyira.

De most végre minden megváltozhatott. A börtönben töltött idő alatt megerősödtem lelkileg, ahogyan testileg is valamennyire. Már nem az a lány voltam, aki idekerült teli lelki fájdalmakkal és végtelenül hatalmas gyengeséggel.

Az első hónapok bizonyultak a legnehezebbnek, hiszen senkit nem ismertem, és egyik bajból a másikba csöppentem eme falaknak az árnyékába, miközben rájöttem a világ mocskosabb, mint hittem. Szövetségesekre tettem szert, ahogyan ellenségekre is.

Valahogy mégis jobb érzés volt tudni, hogy kijuthatok innen hamarosan és végre nem az áporodott börtönszag fog bekúszni a tüdőmbe. Újra ember lehetek, viszont a régi életem már csak álom marad.

- Gyerünk, kislány, szedd a lábad – lökött meg az egyik biztonsági őr, mire felháborodottan kaptam felé a tekintetemet. Barna haja a szemébe lógott és elképesztően fiatal volt, viszont ez úgy látszott nem hátráltatta őt. Ugyan akármennyire is megedződtem itt, semmi kedvem nem lett volna ahhoz, hogy veszekedjek vele, ezáltal veszélyeztessem a szabadlábra való helyezésemet, amit évek óta annyira szerettem volna.

Nem tehettem mást, mint megalázkodva engedelmeskedtem. Nem volt már hátra ötven lépés sem, hogy új életet kezdhessek a falakon túl. Vadabb napok, korlátlan italfogyasztás, drogok, miegymás. Csábítóan hangzott, hogy többé nem kell ugyanaz az embernek lennem. Viszont a pénzzel gondom volt, viszont mint mindenre, tudtam erre is sikerül megoldást találnom.

Ha valaki megkérdezte volna, miszerint hiányolom-e a múltam darabkáit, azonnal nemet intettem volna. Őrült lennék? Meglehet, de élni meg kell tanulni.

Már csak tíz lépés a szabadság kapuja felé. A hatalmas kovácsoltvas kapu előtt négy kigyúrt rendőr állt, és amikor megláttak engem azonnal megfeszült a testük, de gondoltam ez már rutinból, nem pedig az, hogy félelmet ébresztettem bennük. Le voltam soványodva, ahogyan, az arcom is beesett, és mintha nem tíz évvel lettem volna idősebb, hanem legalább tizenöttel. Az idő mindenki felett eljárhatott, még felettem is. Semmi sem volt már a régi, még a lelkem egyetlen egy pontja se.

Már láttam messziről láttam édesanyám alakját, ahogyan a szája elé kapta kezét, és vállai előreestek. Miközben egyre közelebb értem azt is felfedeztem, hogy rengeteget öregedett, ha lehet ezt mondani. Én voltam az oka, nagyon jól tudtam.

Apát viszont sehol sem láttam. És egyből rájöttem miért is. Az ő szemében egy senkivé válhattam. Helyette egy csomó újságírót pillantottam meg, akik elképesztően irritáltak. A riporterek próbáltak kimarni szavakat belőlem, és olyanok voltak, akár egy éhes pumák, de most én voltam az étel.

- Igaz, hogy a börtönben töltött évei alatt többször is megkísérelte az öngyilkosságot? – kérdezte az egyik öregebb riporternő, akinek az arcát rengetegnyi smink takarta, amik beleültek a ráncaiba. Olyannyira belehajolt az arcomba, hogy minden egyes ráncát teljesen kiláttam, ami miatt elkapott a hányinger. De alighogy fellélegezhettem, már tette is fel a következő kérdést. – Kérem, Arabella. Az is igaz, hogy Ashton többször is meg akart szökni önnel?

Ashton. A fiú nevére a lábam a földbe gyökerezett és elkapott egyfajta érzelemhullám. Ugyan hallottam róla históriákat, viszont a tíz év alatt egy párszor láttam, amikor is cellacsere volt. Azóta nem, szóbeszédekről tudtam, ahogyan arról is, miszerint ugyanakkor szabadult, mint én, csupán pár órával hamarabb.

Visszatérve a való világba erőszakosan félrelöktem a fotósokat, aztán anyám elé léptem, aki a családi furgonunknak támaszkodott nyugodtan, de láttam, hogy a kezei remegtek. Sovány volt, elképesztően, beesett az arca és a hajában is ősz csíkok ékeskedtek, amiken a nap fénye járt táncot. Annyira rossz volt őt így látni, hogy akaratlanul is, de a gyomrom görcsbe rándult. Hibásnak éreztem magamat, de ha nem sodródom a nekem szánt úton, rosszabbul is járhattam volna, és nem csak én, hanem ő is.

- Anya, hát itt vagyok – álltam elé, és ölelésre vontam a karjaimat, egy félszeg mosollyal, hogy fenntartsam a látszatot, miszerint minden rendbe van az elmúlt évek ellenére is. Viszont édesanyám nem mozdult meg, hanem megvetően végigmért, aztán a fejével a furgonunkra intett, aminek az oldalán több karcolás éktelenkedett és a színe is megkopott már. Olyan volt minden, mintha egy mély álomból ébredtem volna fel, és minden egy szempillantás alatt idegenné vált. – Nem is örülsz, hogy láthatsz?

Anya nem válaszolt, csak megfordult. Idegesen lépkedtem elé és az útjába álltam karba font kezekkel. A szemeim szikrákat szórtak, hiszen nem ilyen fogadtatásra vártam, hiába tettem dolgokat és sok bűnöm volt, mégiscsak a lánya voltam, de az ő szemében lehet már nem. Ez bántott, végtelenül bántott.

- Szállj be a kocsiba, és megyünk haza – szólalt meg kimérten és ez az egész egy mondat úgy hangzott, mintha begyakorolta volna. Ennyi kellett nekem. Idegesen felcsattantam. Nem bírtam magammal, hiszen az érzelmeim gátjai összeszakadtak.

- Ennyi? Tíz kibaszott évet ültem a sitten és mikor végre látsz csak ennyi a reakciód? – kiáltottam az arcába, mire a földbe gyökerezett a lába. – Az ember nem ilyen reakcióra számítana az édesanyjától, aki hónapokon át nem látta a tulajdon lányát. És tudod milyen szarul esett, hogy apával nem látogattatok meg, hanem hagytatok ott rohadni a börtönben?

Anya nagy levegőt vett, miközben láttam rajta, hogy kezd betelni a pohár nála, amire rátettek egyet azok a nyamvadt újságírók, akik hiénaként vetették rá magukat a veszekedésünkre, amiből egy szaftos címlap sztorit összehozhatnak.

- Befoghatod a szádat, akinek itt igazán fel kell háborodni az én vagyok és nem te. Tudod mit éltünk át, amikor a tulajdon lányunk elvesződött, majd pár hónap múlva ugyan előkerült, és azonnal a sitten kötött ki? – háborodott fel édesanyám vadul csapkodva a bal kezével, amiben ott volt a furgon kulcsa. Arcán a csalódottság tükröződött, ahogyan könnyes szemeiből is rengeteg érzelem sugárzott. - Osztoztunk a szégyenedbe apáddal együtt, és ó, hogy Istenem, hányszor kívántuk, bár ne te lennél a mi gyermekünk. Tönkretetted a család jövőjét.

Földbe gyökerezett lábakkal álltam ott, némán, meglepetten, döbbenten. A szám tátva maradt, miközben beletúrtam a hajamba. Nem bírtam már magammal, a harag pedig el akarta hagyni a testemet minél hamarabb.

- Tudod mit? Ezentúl egy rohadt percet se kell rám áldoznod és nem kell a szégyenemben osztozkodnod. Nem tudsz te semmit, anya, és bánom, hogy megszülettem, sőt azt is, hogy a rohadt gyereketek vagyok – kiabáltam magamból kikelve, akár egy hisztis kis csitri, aki nem kapta meg a születésnapi ajándékát. – Tudod te, hogy évekig minden egyes nap azt kívántam, bár minden helyre jönne és a régi életem visszatérne, viszont semmi nem történt. Ti pedig ott hagytatok rohadni a börtönben, mint egy patkányt...

Elegem volt, hihetetlenül. Nem vágytam másra, csak magányra ebben a pillanatban, menedékre a fejem fölé a világ összes bajától megvédve. Szánalmasnak gondoltam magamat most. Az új élet, amit vártam nem jött el, és tudtam is miért. Ha a régi életemmel nem szakítok meg minden szálat, nem is várhatok változást.

Kész voltam talpra állni, teljesen kész. Nem ragaszkodhattam már a múlthoz, hiszen csak szenvedéssel töltött el, és nekem erre semmiképpen nem volt szükségem.

Nagy levegőt véve, kiszedtem anya kezéből a hátizsákomat, majd azt a vállamra kapva megindultam valami új felé. Egy nincstelenként, viszont a lelkem mélyén célok voltak, még ha nagyon is halványak és bizonytalanok.

Nem tudom, hogy mióta barangolhattam már, de a nap kellően lement, és a szél is felerősödött. Az ősz színei táncoltak az alkony varázsában miközben összeforrtak. A ropogós falevelek egymás után hullattak le a kopaszodó fákról, és sorsukat már a vad szél és az idő játéka szabta meg. Elhullottak idővel, akár az emberek.

Volt egy pont, ahol ezt éreztem helyesnek, és titkon reméltem, hogy jól döntök. A jövő kezébe adtam az életemet, ami igen nagy szó volt. Tudtam, holnap úgy fogok felkelni, mint egy teljesen új ember, akihez már semmi nem köti a régi életéhez. Semmi, de semmi az égvilágon.

----------

Sziasztok!

Igen, mint láthatjátok még egy utolsó fejezetet beiktattam az epilógus előtt, mivel így láttam jónak. Egy kis viszály volt a fejezetben Arabella és az anyukája között. Bevallom, még magam sem tudom melyik félnek adtam volna igazat.

Mindenesetre megígérhetem, hogy az epilógusban Ashton szerepet fog kapni. Remélem várjátok már.

Nehéz volt megírni ezt a fejezetet, rengeteg érzés is kavargott és kavarog most bennem. És bizony hamarosan meg is érkezik az a beígért epilógus és még utána egy köszönetnyilvánítás.

Kellemes vasárnapot nektek és pihenjetek jó sokat.

Puszi, Frida Beth Holloway