Arabella Odell

A mai napon szürkés fellegek terültek szét az égen, elzárva a napfény egyetlen szabad útját. Nyomasztó pára telepedett a levegőre, amitől a légzés nehézkesség vált. A hűvös szél arra utalt, mintha nem is tavasz lenne és az időjárás szeszélyes volt, akár a csintalan gyermek.

A föld felázott az éj leforgása alatt, így a ruhám sáros lett, de ez nem zavart annyira, hiszen így is mocskos voltam. Fáradtan tápászkodtam fel, miközben kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. A csontjaim ropogva hasítottak bele a rét csöndjébe, ahol álomra hajtottuk a fejünket Ashtonnal, aki eltűnt most ebben a pillanatban. Gondoltam elment reggelit keresni vagy fürödni. Sóhajtva néztem a beborult ég felé.

- Szép jó reggelt, Arabella – mosolygott rendkívüli jó hangulattal a fák árnyából kilépő Ashton. Nem tudom, hogy miért volt ennyire jó kedvű, de felettébb zavart. – Mizujs?

Összeráncolt szemöldökkel tekintettem rá, miközben felszedtem a földről a cuccaimat, majd megindultam egy számomra tetszőleges irányba. Nem tudtam, hogy meddig menekülhettünk, de reménykedtem, hogy hamarosan megszakad az őrült hajszának, hiszen már csak egy ember volt szabadlábon, aki veszélyeztetett minket. Luke bárhol lehetett, akár ott is, ahol mi nem számítottunk rá, viszont gondoltam, hogy a város alvilági részein akár nagyon hamar megtaláltuk volna.

Kissé szédelegve indultam meg, majd fáradtan dőltem neki az egyik nagyobb fának, miközben kapkodni kezdtem a levegőt. A rosszullét úrrá lett rajtam, de nem tudtam miért is. Keservesen lerogytam a földre, miközben gondolkodni kezdtem rosszullétemet keltő okokon.

- Milyen nap van? – kérdeztem a mellém érő Ashtont, aki megvakarta a tarkóját. Gondolkodni kezdett, és hamarosan kinyögte a kérdésemre a választ, mire én kétségbeesetten kapkodni kezdtem a levegőt. Csalódott voltam, ideges és zaklatott, kétségbeesett. Billegve álltam fel, majd löktem egy nagyot Ashton mellkasán, mire ő meglepődötten pillantott rám. – Hogy lehetsz ekkora szemét? Kihasználtál te idióta!

Dühöngésemnek ő vetett véget, ahogyan megfogta a karomat, és letaszított a földre. A fejem nagy koppanással vágódott neki a kemény földnek, és az utána bekövetkezendő fájdalom szinte égető volt, mégsem figyeltem rá. Csakis Ashton szemeibe meredtem, ami szintén dühösen csillogott, akár az enyéim. Ki akartam tépni magamat a szorításából, viszont nem tudtam.

- Mi a lószar van már megint veled? Komolyan mondom, elegem van már – kiáltott rám, amitől ijedten zártam össze a szemeimet. Azt hittem kezet fog emelni rám, de nem tette, amin meglepődtem. – Azt fogod elérni, hogy kidobjalak a csapatunkból. De előtte még szépen elmondod mi a szar bajod van.

Szememet forgatva tapasztaltam, hogy tárgyként tekint rám. Zavart a jelenléte. Érdekes módon egy hónapja azt hittem, hogy remek csapat vagyunk, de el kellett ismernem, hogy a gondok és az ellentétek közénk hasítottak.

- Tudom mit tettél. Tuti valamelyik éjszaka elkábítottál, hogy majd játszadozhatsz velem – ordítottam az arcába, de rajta csak az értetlenség összes árnyalata száguldott végig. – Tudom mit csináltál.

- Ha elmondanád, akkor talán én is tisztában lehetnék vele... - forgatta meg a szemeit a srác, aztán elengedett. Dühösen pattantam fel, de úgy mintha pár perccel ezelőtt nem is éreztem volna hasogató fájdalmat.

- Nem jött meg a menstruációm, ami utalhat arra, hogy tudod... - nyeltem egy nagyon. Ashton értetlenül nézett rám, és látni lehetett rajta, hogy gáznak érzi ezt a beszélgetést. – Basszus, Ash. Ne légy ennyire felvilágosítatlan.

Összeráncolt szemöldöke arra adott utalást, hogy még mindig nem esett le neki semmi, majd egyszer csak felháborodottan az oldala mellé csapta a kezeit.

- Te megőrültél? Még egy bottal sem nyúlnék hozzád, nemhogy teherbe ejtselek. Jézusom, Arabella – kiáltott fel dühösen, mire én is bedühödtem. – Minek gondolsz te engem?

- Ne tagadd, tudom, hogy megtetted, te patkány – kiabáltam én is magamból kikelve, majd idegesen megindultam egy számomra tetszőleges irányba. Minden jel arra utalt, hogy teherbe ejtett. A havi kimaradása és a rosszullétek. Vagy lehet csak mindent túlreagáltam? Ezzel mindenképpen kellemetlen helyzetbe hoztam magamat és Ashtont is. Idegesen belerúgtam a mellettem lévő fába, közben hátam mögé kiáltottam – Hagyj békén!

A fiú ugyanúgy kapkodta a levegőt, mint én, és kérdéses volt, hogy mikor szakad el nála az a képzeletbeli cérna, mi tartotta még az idegeit.

- Figyelj, sajnálom – sóhajtott fel végül mögöttem, megadva a csatabárdot elásó első lökést, amin gondolkodtam, hogy elfogadjam-e. Nagy levegőt vettem, majd lassan szembefordultam a sráccal, aki tanácstalanul állt immár velem szemben. – Csak...felejtsünk el mindent.

Elfojtott érzésekkel léptem közelebb, miközben kérdően néztem felé. Nem értettem, mégis hogyan érti ezt az egészet. Vágytam, kényszeredetten vágytam a régi életemre, és bármit megtettem volna érte, hogy visszakapjam, csak ez nem volt olyan egyszerű, mint én azt elsőnek kigondoltam. Ráadásul hova mentünk volna, és vajon együtt folytattuk volna az utunkat? Túl sok kérdés övezett a válaszok pedig bonyolultak voltak ahhoz, hogy megértsem őket?

- Mégis hogyan érted mindezt? Ash, gondolnád, hogy tudnánk új életet kezdeni? – biggyesztettem le az ajkaimat, majd karba fontam a kezeimet. Tanácstalanság övezett. Az előttem lévő fiú nagy levegőt véve megragadta a csuklómat, és hamarosan összefűzte az ujjainkat. - Én nem vagyok annyira biztos benne, hogy sikerülhet bármi, ami kettőnket összefűz.

- Michaelnek volt egy hétvégi háza, abban megszállhatunk, távol és elszigetelve a világtól, egy új élet hajnalán. De csak ha te is ezt akarod. Gondolj csak bele – mosolygott rám biztatóan, de én még mindig kételkedtem. Túl gyors volt ez nekem, bár ugyan már nagyjából összeszoktunk, viszont a családom légköre sokkal jobb lett volna nekem. Ez sajnos nem lenne megoldható. A régi kapcsolataimat meg kellett szüntetnek, hiszen ha az életben maradt Luke felfedezi a gyenge pontomat, ártani tud nekem. Nagy szemekkel lestem Ashton minden egyes mozdulatát, aztán óvatosan rábólintottam. – Ketten mindenek felett?

Magabiztosan rábólintottam a dolgokra, majd már csak azt éreztem, hogy Ashton ölelésbe zárt. Jólesően hozzá bújtam, és szorosan öleltem.

Újra folytathattam a régi életemet, és mér nem kellett félnem annyira a jövőtől. Vagy attól halálomig lehetne?

- Meglátod minden rendben lesz – húzódott el tőlem, aztán ajkait nekifeszítette az enyémnek. Váratlan tettek voltak ezek a számomra, de annyira, hogy hirtelen nem tudtam reagálni, de amint magamhoz tértem, viszonoztam tettét. Csak az ajkaink értek egymáshoz, semmi más testrészünk nem, mégis lángoltunk, és mintha a forró tűz közelében lettünk volna.

Bíztam a jobb életben, és ugyan már nem térhettem vissza a múltba, mégsem bántam annyira. Jobb volt ez így. Sokkal, de sokkal jobb. 

----------

Sziasztok!

Végre a két főszereplőnk közelebb kerültek egymáshoz, amit már úgy gondolom megérdemeltek. Lehet kicsit túlhúztam már, de szerintem most bizonyult a megfelelő pillanatnak.

Talán most nyugodtabb életbe kezdhetnek Arabelláék. De már megszokhattátok, hogy az ő életük nem éppen a legnyugodtabb. Az elkövetkezendő fejezetekben próbálok nektek új izgalmakat csempészni.

Köszönöm visszajelzéseiteket, amik az előző részekre érkeznek. Nagyon örülök, hogy szeretitek ezt a történetemet.

Puszi, Frida Beth Holloway