G Y Ű L Ö L V E  S Z E R T N I

17.

Bátortalanul kukucskált be a Nap a hálószoba tágas ablakán. Fényét az ágyban álmok mélyén kajtató két vámpírra borította, akik ugyanúgy ölelték egymást, mint, ahogyan elaludtak. Egy centit, talán még egy millimétert sem mozdultak el egymástól. A csendet néhány reggeli madár játékos ébresztője zavarta meg, árnyaik a szalmaszínű falakra vetődtek. Lia nagy sóhajtás kíséretében nyitotta ki szemeit, egy fél percig hunyorgott, közben igyekezett visszaemlékezni a tegnapi nap folyamán bekövetkezett eseményekre. Néhány pillanat eléggé fakó képekkel vésődött bele agyába, például, hogyan is kezdődött este Carlisle-al, vagy például, hogyan és milyen momentumban vesztette el ténylegesen szüzességét, de a többi emlék olyan élénken ficánkol fejébe, hogy úgy hitte, azon nyomban kivetődik a plafonra, amit éppen félig ébren kémlelt. Egyfajta mosolyféle kíséretében vette tudomásul, hogy térde még mindig sajog, amiatt, hogy a férfi a száját is magáévá tette. Annak azonban kevésbé örül, hogy bár az egész testében vonuló fájdalom alábbhagyott, a nőiességében még mindig kínzó érzést érzett. Mintha állandóan egy kéz szorongatott volna benne valamit. Próbálva elvonatkoztatni a helyzettől a fejét a férfi karjáról felemelte, és csókot nyomott homlokára. Carlisle megmozdult, de ahelyett, hogy felkelt volna, közelebb húzta magához Lia derekát. Lia félhangon kuncogott, kezét a férfi tincsei közé vezette, és újabb csókokat adományozott bőkezű szájával. Végigcsókolta arcát, orrát, s nyakát is pár pillanat erejéig birtokába vette.

– Ugye tudod, hogy tudom, hogy nem alszol? – súgta Lia a férfi fülébe.

– Sejtettem – mosolyodott el, szemét továbbra is csukva tartotta.

– Hogy aludtál? – kérdezte selymes hangon Lia. – Remélem, jól, mert én csak jót akartam.

– Lehet ettől függő egy vámpír? Mert ha nem, akkor igényt tartanék ezen szolgáltatásodra...

– Hm... – harapta meg gyengéden a férfi ajkát. – Mellettem is szeretnél aludni?

– Amolyan bónusznak jól jönne – nyitotta ki szemeit. Most talán az olvadt arany legnemesibb fajtájában lubickoltak íriszei. Liát azonnal elöntötte a forróság lábai között. – Te hogy vagy?

– Rohadtul fáj a térdem! – simította végig hüvelykujját a férfi ajkain, majd mikor a férfi könnyedén elmosolyodott, tenyerével ráütött egy gyengédet. – És a vaginám, de az mellékes, arról tudtam, hogy fájni fog. Nagyon rossz volt velem?

– Továbbra is fáj, hogy bántottalak – Lia nyitotta a száját, cáfolni szeretett volna, de a férfi sietve folytatta –, de a többi... – kereste a szavakat, amikkel a leginkább kifejezheti a tegnap estét –, életem legjobb estéje volt.

Liát bosszantotta, hogy nem tud sírni, mert ott helyben könnyekkel is szemléltette volna a férfinek, hogy mennyire hálás ezekért a az apró gesztusokért. Helyette azonban volt egy szája, ami szívesen elmondta, mennyire örül, hogy ő szabadította meg ártatlanságától, és nem teremtője. Óvatos mozdulatokkal feltérdelt az ágyon, s egy grimasz után, mely a fájdalomnak volt köszönhető a férfi hasára ült, s lehajolva hosszadalmas csókot szándékozott vele váltani. Carlisle serényen engedte is, s hamarosan forró táncot lejtett nyelvük, fogaik is érték egymást a nagy csókviharban. Lia gyomrában a jól megszokott bizsergés, lassanként forrásban lévő vízként gyöngyözött, pláne mikor a férfi a fenekét megragadta, és határozottan, birtoklási vágya túlfűtötten markolta, simogatta egyik legszebb részét. Lia pedig kiélvezte a helyzetet, meg akarta állítani az időt, a leggonoszabb teremtménnyel konvenciót kötni, hogy az idő legalább egy nappal menjen vissza, hogy újfent átélje a férfivel a felejthetetlen katarzis, amit egymásnak okoztak összeolvadt testükkel.

– Annyira jó... – sóvárgott Lia a férfi szájába.

A férfi hallgatott, tudta, ha ő nem vet véget játékuknak, abból megint szeretkezés lesz. Túlságosan vágyott a lányra, de hát mit tehetett volna, ha egyszer a társát találta meg Liában. Vágyakozott Lia nyögése után, a halk, majd egyre hangosabb kéjes nyöszörgése után. Mindent megadott volna, hogy valóssá váljék az ágyban kezdetleges szerelmeskedésük, mert ez nem volt igazi, addig nem míg Lia be nem látja, nem Aro a társa, hanem az, akin most ül. Ami köztük ment az csupán egy kiéhezett újszülött vágya volt.

– Lia, elég! Megbeszéltük, hogy egy alkalom lesz – fejezte be Lia szájának ostromba vételét.

– De csak smárolunk! Az miért olyan nagy gond? – Megcsókolta a férfit, de az nem viszonozta; elfordította a fejét, hogy Liának kényelmetlen legyen őt csókolnia. – Na, lécci! Még egy picit!

– Nem – határozott hangja akaratlanul is megremegett.

Liának nem volt mit tennie; legurult a férfiről, az ágy sarkába fészkelte magát leplezetlen duzzogással. Nem hagyta volna ennyiben, de azért úgyszólván megerőszakolni sem szerette volna a férfit.

– Ne neheztelj rám, megbeszéltük a feltételeinket – csitítgatta a férfi.

– Nem neheztelek! Na jó, talán egy kicsit, de én nem te vagyok! Fogalmam sincs, mit kell tennem ilyenkor, egy kaland után. Egyáltalán normális, hogy együtt aludtunk?

– Nem igazán.

– Akkor miért tettük?

– Mert jó volt. A jó dolgokért érdemes bűnbe esni.

– Essünk még egyszer bűnbe!

A férfivel bűnbe esni nem is bűn volt, sokkal inkább a mennyország felhőin lépdelni a megtestesült boldogság felé. Ha szeretni bűn volt ezt a férfit, akkor ezerszer esett volna még bűnbe. Megette volna a tiltott gyümölcsöt százszor, hazudott volna, csakhogy a férfivel örökké tarthasson kapcsolatuk.

– Bárcsak megtehetnénk, de a még egyszerből, még egy lesz, s még egy, aztán azt veszed észre, hogy... – Gyorsan elhallgatott, mihelyt kimondta volna azt a szót. Felült az ágyon, úgy nézett le Liára. Szemébe a kimondhatatlan érzelmek egyvelege elhalványították szemét, a nyelve hegyén lévő szavak dagályként akartak kiúszni száján.

– Hogy szerelmes lettem? – fejezte be halkan Carlisle mondatát. Már késő. Az vagyok, és a pokolba kívánom magam emiatt. – Nem leszek beléd szerelmes, erre mérget vehetsz, van egy társam.

Nem leszek beléd szerelmes, mert már az vagyok beléd...

A férfi idegesen felállt, egy ideig kezébe temetve a fejét járt fel-alá a szobában, s Lia ebben is hasonlóságot vélt felfedezni magukban, hiszen, ha ő volt ideges ugyanilyen semmittevően járkált.

Mindentudóan nézte Liát, s a lány ezért majdnem az ágy alá bújt, mert ez a nézés olyan mélyre ásott gondolatában, hogy azt hitte, a férfi belelát a legféltettebb titkába; hogy szerelmes belé. Zaklatottan követte szemével. Olyan éjszakát adott a neki Lia, hogy kétszer meg kellett gondolnia, hogy tényleg nem akar egy második éjszakát, s Lia ezért olyan boldogan, olyan felhőtlenül repesett örömébe, hogy majd' Carlisle nyakába ugorva csókolta volna a kifulladásig.

– Nem szeretnék veled újra ágyba bújni – jelentette ki kínkeservesen a férfi – már csak azért sem, mert az most kegyetlenül fájna neked. – Lia egyetértően bólintott. Tényleg nem akart fájdalmat okozni magának, habár, ha a férfi újra szerelmeskedni akart volna vele, bátran felelt volna igennel. Mit neki egy kis fájdalom, ha Carlisle újra benne lehetne. – Viszont, ha szeretnéd az előbbit folytathatjuk, szigorúan addig, míg a többiek hazajönnek, de tovább nem! – Lia szemei felcsillantak, már tapsolt is örömébe. – Előbb fürödj le, a többieknek nem biztos, hogy érezniük kellene a vér szagát rajtad, és az ágyneműt is le kellene cserélnem – nézett kissé idegenkedve a lepedőre. Lia is követte a tekintetet, Carlisle szemei egy tenyérnyi nagyságú vérfolton állapodott meg.

– Baszki! Ne haragudj! – kapta szája elé a kezét. – Ezt megoldom én, az én vérem... Nem is értem, este nem véreztem ennyire.

– Semmi gond, valószínűleg éjszaka véreztél, megoldom, menj csak fürödni – legyintett. – Lehet, hogy a mai nap folyamán fogsz némiképp vérezni.

Lia biccentett, és rohamtempóba indult el a szobához tartozó fürdőbe.

Fájtak még a lépések is, mikor a tágas szobán átvonszolta magát, ám gyors meleg zuhany után, már a fájdalom csak morzsányi darabokban volt jelen nőiességében. A férfit vágyta, a fájdalom nem dönthette le ezért a lábáról. Jobban vágyott érintéseire és szájára, mint egy kellemes illatú ember vérére. Sietve takarta be magát törülközőjébe, majd elrohant a szobájába, hogy ne a vérrel átitatott ruháiba legyen, felvett egy elnagyolt pólót és egy rövidnadrágot, s már-már szökellve ment vissza a férfi szobájába.

Carlisle, akkor már, mint egy bűvész megoldotta a bajt, és még a vér illatát is csak haloványan lehetett érezni. Lia nem késlekedett; mihelyt végzett az új lepedő felhúzásával az ölébe ugrott, és mohón birtokba vette a száját.

A férfi kellemesen felmorgott, míg kezeivel Lia fenekét fogva tartotta meg. Lia csókban akarta megköszönni azokat a jó cselekedeteket, melyeket a férfi tett érte, még ha veszélyesek is voltak. Elvenni a Volturi vezetőjének a társának a szüzességét pedig igen nagy veszélyt hordoz magában.

– Köszönök mindent! – adott a férfi szája szélére egy lomha csókot. – Most már nem akarlak gyűlölni...

Carlisle csókolta őt tovább, lefektette az ágyra és felé kerekedve, egy időburokba kerülve csókolta a lányt. Megrészegítette a lány vörös ajkai, s tán az is, hogy a lány életében ő lehetett az első, aki ténylegesen belülről is megcsodálhatta Lia szépségét. Néha-néha egy-egy érintést is megengedett magának, amik a lány minden részét érték, hol egyikőjük, hol a másik nyögött bele a csókba, többet kívánva a reggelből. A kint vígan dalolászó állatok is elhallgattak, a Nap Forks történetében most sütött a legfényesebben, a falra a csókolózó pár sziluettjét festette halvány árnyékokból. Minden olyan tökéletes volt, mintha egy tündérmese lapjain lenne megírva.

– Jó veled – ölelte meg a férfit; kezeivel nyakát, lábával a csípőjét. – Kár, hogy szörnyként születtem újjá. Ha esetleg te változtattál volna át, nem lettem volna ilyen elcseszettül kegyetlen.

– Sosem késő változni, lehet nehéz, de a nehezebb úgy nagyobb örömökkel jár.

– Minek változzak? Hogy Aro megöljön? Alice-ék elmesélték, hogy mit tett a húgával, csak mert haszontalannak titulálta képességét. Én élni szeretnék, gyáva vagyok úgy, mint a teremtőm... igen, rájöttem, hogy ő is gyáva, de inkább választom a gyávaságot, minthogy meghaljak. Egyébként is, mit tehetnék?

– Menj el tőlük.

– Aro sosem engedne el, az övé vagyok, ha kell Chelsea-t alkalmazza rajtam, azt meg köszönöm szépen nem kérem, elég, ha látom Marcus-szal mit tesz. Öhm... tudod ki az a Chelsea?

– Érzelmeket manipulál, mint Jasper, ezzel tartja ott Marcust – bólintott. – De ha ő tényleg szeret, akkor elenged. Engem is elengedett, pedig nem éppen voltam a kedvence.

– Azért, mert Aro szereti a fura dolgokat. Bellát is azért nem ölte meg, mert furcsának találta, hogy egy emberi lény odaadná lelkét, egy lelketlennek. Téged is furcsának talált, mert állati vért ittál. Én cseppet sem vagyok furcsa. Már abban is kételkedett, hogy szeret... pedig ki mondta azt a szót. –A férfi nem értette a burkolt utalást. – Én még nem tudom kimondani, tudod az a szó, amivel kifejezed, hogy valakit nagyon kedvelsz.

– Szeretlek – mondta ki Lia helyett, és Lia egy pillanatra azt hitte, ez neki szólt.

– Szerencsés lehet az a lány, akinek először kimondtad – mosolyogta meg.

– Senkinek nem mondtam még ki, se halandó, se halhatatlan életembe.

– Ó! Vegyem úgy, hogy nekem mondtad ki először? – poénkodott.

– Úgy bizony – vágott teljesen komoly arcot, mire Lia tényleg azt hitte, hogy a férfi a lehető legkomolyabban gondolja. – Arora visszatérve; ha szeret, márpedig szeret, ha kimondta, akkor elengedne.

– Hova mehetnék? Önkontrollom nulla, vágyom a vérre.

Carlisle Lia füle mellé helyezett egy tincset, majd megcsókolta nyakát. Lián kellemes borzongás szaladt végig, miközben a férfi felemelve pólóját a hasát vette birtokába, amit csókolt, köldökénél finoman nyalta, mintha egy fagylalt lenne. Lia nadrágján keresztül még vénuszdombjára is nyomott egy lágy csókot, aztán visszatért Lia arcához.

– Maradj itt velünk – hangja halk volt, mintha csak eltátogta volna mondatát.

– Nem tehetem, nem idevalósi vagyok.

– Nem kell állatot ölnöd, megoldjuk. Jasper sem mindig élt ilyen életet.

– Nem, ez... nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg, anélkül, hogy idiótának tűnnék a szemedbe, de egyszerűen képtelen vagyok állati vért inni. Bár csábít, bevallom néha jobban, mint az emberi, szóval a kialakuló önkontrollom az inkább az állati világnak lenne kedvező.

– Néha jobban csábít, mint az emberi... – gondolkozott el. – Tehát az emberi vér?

– Az is csábít, túlságosan is, de nem mindegyik, ami teljesen logikus, de nálam valahogy ez másként van, ne kérdezd miért, érzem, és kész.

A férfi a szemöldökét ráncolta, leszállt Liáról, mire a lány azt hitte, valami rosszat tett, de a férfi azonnal az ölébe húzta, így gondolkodott tovább. Lia addig kellemes időtöltésnek látta, ha átkarolja a férfi nyakát, és apró csókokat szór a nyakára.

– Kiket öltél eddig meg?

– Túl sok embert, hogy be tudjak számolni mindenkiről – csóválta fejét, és szorosabban húzta magát a férfihez. Megnyugvást adott a felszínre törő bűntudatának.

– Jól van, megértem, ha nem akarsz beszélni róla.

– Inkább csókolózzunk, mindjárt visszajönnek a többiek – csókolta meg.

– Egy pillanat – vette két kezébe Lia arcát –, volt olyan ember, akinek valamiképp nem ízlett a vére, és meg is bántad, hogy megölted?

– Igazából volt egy pár, de ez most miért fontos?

Carlisle inkább megcsókolta, elmondani még feltevését nem állt szándékában. Szorosan húzta magához, fenekét szeretgette, Lia pedig a férfi hasánál találta meg a kedvenc pontját. Nevetésük és kéjes nyögésük szimfóniája betöltötte a magános szobát, s annak falai bent is tartották azokat, hogy senkinek ne jusson ki abból a gyönyörből, amikkel egymásnak okoznak puszta csókokkal és érintésekkel. Így ment ez még legalább fél óráig, talán negyven percig, mikor lent az ajtó nyitódott, majd záródott, s meghallották Emmett és Jasper mélyről jövő hangját.

Lia csalódottan felsóhajtott, míg Carlisle adott neki egy utolsó csókot.

– Hát, ez ennyi volt – simította meg Lia a férfi arcát, majd nehézkesen leszállt róla.

– Miután felkeltünk legalább három órát csókolóztunk, ugye tudod? – nevetett.

– Három óra? Fél órának tűnt... veled annyira gyorsan telik az idő! – hangja úgy remegett, mintha egy kiáltást szeretett volna meggátolni. Hidegnek érezte ajkait a férfi ajka nélkül, meztelennek hatott teste a férfi teste nélkül. Elvállt a másik felétől, s boldogsága azon nyomban semmivé foszlott, mint az óceán vízében a hamu.

Felállt, és az ajtóhoz sétált, ám a férfi gyorsan megállította:

– Várj! Van valami nálam, ami a tiéd – ezzel az ággyal átellenben lévő szénfeketére festett komódhoz lépett is kivette belőle Lia mobilját. – Csak azt kérem, hogy ne lépj kapcsolatba senkivel a Volturiból – nyújtotta át az eszközt, amit elfogása után koboztak el tőle.

– Megígérem! – bólogatott, és a szívéhez szorította telefonját. Bár vámpíri életében nem használta annak megfelelően, hiszen a Volturiban a vámpírok nem így kommunikáltak, mégis rengeteg kép és videóvolt rajta, amit megőrzött, s sokszor e képek, videók mellett merült álomban Volterrában. A telefon volt a legutolsó lehetősége, ahol hallhatta a családja és a barátai hangját. – Köszönöm... mindent! – Egy búcsú puszit adott a férfi arcára, és elhagyta a szobát.

Csendesen robogott le a nappaliba, ahol a többiek a vértől néhol átázott ruhájuktól szabadították meg magukat. Mikor Lia leért, mind a hatan felkapták fejüket.

Mintha sóvárogva nézték volna őt, főleg Jasper, akit Alice tartott vissza, hogy ne merészkedjen közelebb Liához.

– Vérzik... – nyögte a fiú, és társa vállára hajtotta fejét.

– Mi? – kérdezte Lia, és ijedten a nadrágjához kapott. Tényleg vérzett, kevésbé, mint azelőtt, de ezt a vámpírokat nem érdekelte. – Bocsánat! – mentegetőzött, a szégyentől majd' elbújt volna egy titkos helyre.

– Szerencséd, hogy most ittunk – mondta Alice vidáman – a véred... nagyon csábító.

– Én... ez... – dadogott Lia esetlenül, nem tudva, mit feleljen az abszurd helyzet láttán.

– Semmi gond – legyintett Bella jókedvűen –, tudjuk, mi történt.

– Alice, szereti járatni a száját – folyt a beszélgetésbe Rosalie, miközben sejtelmesen nővérére nézett. Az lehajtott fejjel nem szólalt meg. – Nem fogod sokszor hallani a számból, de örülök, hogy nem haltál meg közben. Nem lenne akkor, aki megmondaná őszinte véleményét a ruháimról.

– Egyébként is megtudtuk volna, a térdeid vad éjszakáról árulkodnak – nézett Emmett Lia egészen lila combjaira.

– Inkább megyek – mutatott Lia a lépcsőre –, nem akarom Jasper idegrendszerét kínozni. Bocsi! – grimaszolt, és vámpíri gyorsasággal felszaladt a szobájába.

Gyorsan átöltözött, ha lett volna valami elfogadható hangja talán még dúdolt is volna a boldogságtól. Minden úgy alakult, ahogyan eltervezte, még jobban is, amiért a többieknek nem kell magyarázkodnia. Tudták, hogy már nem szűz és ez az apjuknak köszönhető. Bár Liában volt egy csekély hiányérzet, amiért a férfi nem adott csókokon és érintéseken kívül semmit reggel, de már ezek is elegek voltak, hogy Lia – nagy bánatára – jobban beleszeressen az ellenségbe. Ide-oda ugráló gondolatai, ami a vér iránti finnyázását érinti vagy a Volturiba való visszakerülése semmivé foszlott, mikor visszament a többiekhez, vérmentesen. Néhány órát beszélgettek, és Lia is bekapcsolódott, meg is jegyezték, hogy sokkal elfogadhatóbb habitusa lett, amiért már nem szűz, s egyet is értett a többiekkel, főleg abban, hogy magatartása még ennél is jobb lesz.

Összemosolygott a férfivel, és vidáman vette tudomásul, hogy a férfi semmit sem bánt meg.

Sziasztok! <3
Remélem, azért még maradtatok itt, annak ellenére, hogy jó egy hete nem tettem ki új részt.
Nos, mit gondoltok? Miért érez Lia a vér iránt úgy, ahogy? Miért csábítja jobban az állati és miért különbözteti meg az emberek vérét?
Várom a válaszaitokat!
Szép estét Nektek! <3