Hónapok teltek el, mire Lia egyáltalán képes volt felfogni, mi történt vele. Azt még mindig az eszébe kellett vésnie, hogy lett egy szerető családja, akik a múltja ellenére is családtagként tekintenek rá. Beköszöntött az október, a fák ágain a levelek sárgába és vörösbe öltöztek, a fenyőfák azonban a smaragd legnemesibb fajtájában csillogtak. Liát ez emlékeztette az emberi szemére.

Nagyot sóhajtva tért vissza a kanapéra, miután egy pohár vizet kitöltött magának, hogy az órákon át tartó csókolózás miatti cserepes ajkait némiképpen felpuhítsa.

Halloween napja a szerelem ellenére is elszomorította. Emlékezett rá, milyen volt, amikor Cilliannel együtt utcáról utcára, házról házra járva gyűjtötték be a finom édességeket, melyet persze egy nap alatt befaltak, ennek következtében egy hét fogfájásra ítélték őket a fogtündérek.

Lia megmosolyogta az emléket, és szereleme mellkasához bújt. A férfi elégedetten sóhajtott Lia kemény bőrétől.

Fárasztó napon voltak túl, ezen a napon ugyanis sikerült befejezniük azt a fogadalmat, hogy év végére az összes létező ház pontján szeretkezni fognak. Lia nőiessége sajgott, közben ezt cseppet sem bánta. Imádta, ahogy a férfi vadul szereti, de azokat az alkalmakért is odavolt, amikor olyan gyengéd volt vele, mintha egy haldokló virágszál lenne.

– Hm, nagyon szótlan vagy – szólalt meg a férfi bájos hangján.

Lia pihegve fúrta a mellkasát a férfi hasába. Carlisle felhőtlenül felnevetett.

– Megöltél a mai nap – suttogta Lia. – A vaginám szét fog repedni, hallod-e?

– A napunkra gondoltál, ezért kalandoztak így el a gondolataid? – túrt a lány csapzott hajába.

– Mondjam vagy mutassam? – nézett incselkedve a férfira.

– Úgyis tudod, hogy az utóbbi! – nevetett.

Hát, Lia meg is mutatta; a férfi ölébe húzta magát, és megfogva szerelme kezét bevezette a nadrágjába. A férfi ott Lia harmatozó nőiességét élvezhette. Megint vágytak egymásra. És fogalmuk sem volt, hogyan oldják meg, végre úgy tudjanak hosszan beszélgetni, abból ne szex legyen a végére.

A férfi kecsesen mozgatni kezdte az ujjait. Lia hosszúakat nyögött, elöntötte a vágy, mely kirobbanni készült belőle. Levette a megnyúlt és fakó pólóját, így felsőtestét csak a melltartó választotta el a férfitól. Ő azonban nem tett semmit ujjai mozgatásán kívül. Élvezte Lia egyre nehezedő testét, figyelmen kívül hagyva a saját vágyát, mely a nadrágjához simult.

Lia bár nagyon szerette volna élvezni a férfit, s annak ujjait, most még sem ment neki egészen. Az áprilisra gondolt, melyet még nem tudta, hogyan fognak intézni. Ő Aroé volt, s Lia ezt a tényt gyűlölte magában a legjobban. Ő Carlisle-é akart lenni. Hozzá kötötte volna az életét akár egy ciliciummal is, hogyha a férfi mozog, akkor ő neki, Liának is fájjon.

– Elég – suttogta Lia, és határozottan kivette a nadrágjából a férfi ujjait. Azon megcsillant Lia vágyának bora, amit bár nem díszes kehelyből ivott , hanem egyszerűen az ajkai közé szorította a két ujját, és megízlelte Liát.

A lány ezen halkan és kicsit hamiskásan, de kuncogott.

– Mi a baj, édes? – kérdezte a férfi aggódva.

– Az április. Nem akarok visszamenni, szeretlek, te vagy az életem.

Carlisle elhúzta a száját.

– Nem fogsz visszamenni, megígértem, kitalálunk valamit. Addig élvezzük, ami megadatott, jó?

Lia akarva, akaratlanul bólintott.

Mielőtt azonban újabb hancúrjuk kezdődhetett volna, Alice balettozott be a nappaliba a párjával. Lia szégyenkezve kapta magára a pólóját.

– Nem most kellene nekiállni – villantott a szája sarkán Jasper egy mosolyt. – Ha nem vettétek volna észre, Halloween van és este. Gyerekek fognak lézengeni a küszöbön, ha meglátnak titeket, örök trauma lesz nekik.

Lia felmorgott, majd bemutatott a fiúnak.

– Akkor lesz nekik örök trauma, ha meglátják a képedet – nyújtotta rá a nyelvét, mire a fiú összeborzolta Lia haját, mikor az közelebb ment hozzá.

És Jaspernek igaza is lett. Az első cukorlopó meg is érkezett. Erről árulkodott a csengő, melynek lágy dallama átszelte a házat.

– Kinyitom! – szökelt Lia az ajtóhoz, és kinyitotta az ajtót.

Azt hitte, hátraesik, amikor meglátta a két jól ismert alakot a küszöbön. Az egyik idősebbnek a haja talán hosszabb volt, mint utoljára látta. Zöld szemében lubickolt az élet, de néha hunyorgott, hiszen elvesztette az egyik felét. Legalábbis eddig azt hitte. A másik alak egy gyermek volt, melynek a szemében dúlt a gyermeki kíváncsiság. Drakulának öltözve tartotta maga elé a sárga tökre hajazó vödröt, szája szegletében apró vonalban vércsíkot festettek, szemfogaira egy-egy arat ragasztottak.

Lia hátrált, de már nem volt mit tennie. Itt állt előtte két oly régen látott testvére.

– Mi a fasz!? – hallotta meg Cillian éles, de annál megdöbbentebb hangját. A fiú egyenesen a lábtörlőre rogyott. – Nem, ez nem lehet.

Lia némán meredt a bátyjára. A szája belsejét harapdálta, a kövezetet nézte, hogy Cillian ne lássa meg vörös szemét.

Lia nem szokott le az emberi vérről. Kint a nagyvárosban, Seattle-ben vadászott, és irtotta a rosszakat. A többieken jól látszott, hogy nincsenek oda Lia ezen tulajdonságáért, de el kellett fogadniuk, hiszen ő nem ehetett mást, csak bűnösök vérét, különben az éhség nem maradt el.

– Lia? – Ollie hangja volt ez. Liának fagyos szíve megmelegedett. Hiszen amikor utoljára látta őt még alig tudott beszélni! És milyen nagy lett! Igazi kisfiúvá vált az öccse.

– Emlékszel rám? – guggolt le a kisfiúhoz. Összezsugorodott a torka.

– Anya azt mondta, hogy te is angyal lettél, azért nem jöttél vissza! Anya hazudott? – Szája sírásra húzódott.

– Nem, kicsi Ollie. – Óvatosan ölelte át öccse derekát. – Akkorát nőttél, babám!

– Hideg vagy! – borzongott meg a fiú. – Fázol? Odaadom a kabátom! – És már vette is le, de Lia nevetve a fiúra szorította a kabátot, majd visszaaggatta rá a vámpírtalárt.

Lia a bátyja felé fordult, már törökülésben ült, a haját tépte.

– Cillian... – szólította meg Lia a remegő fiút.

Bátyja felpattant, kézen ragadta Ollie-t, és hátrált az öccsével.

– Te meghaltál! – kiabálta. – Meghaltál, bassza meg! Kurvára meghaltál, leukémiában és... az orvosok azt mondták, elszöktél.... és már biztosan nem élsz! De itt vagy, bazd meg!

– Hé! Ne káromkodj Ollie előtt! – szidta meg őt. – Hadd magyarázzam meg! – kérlelte.

– Nem! A-a. Semmi természetfeletti cuccba nem keveredek. Gyere, Ollie, Lia már halott.

Ebben a pillanatban Carlisle úgy érezte, itt az idő közbeavatkozni; Lia mellé lépett, és átölelte a derekát.

– Én nem megyek sehova! – visította Ollie. Barna tincsei rázkódtak, miközben bátyja erős szorításából akarta kiugrálni magát. Egy óvatlan pillanatban ez sikerült is, s a fiú már szaladt Lia karjaiba. – Nem veszítelek el még egyszer! Te olvastad a legjobb meséket!

Lia úgy érezte a szíve rögtön parányi darabokra hullik, míg a zokogó öccsét ölelte.

– Látod te is, hogy az öcsédnek szüksége van a húgodra – intézte Carlisle a szavait Cilliannek. – Hadd adjunk magyarázatot Lia életére.

– Nem – makacskodott a fiú.

– Tulajdonképpen úgy is igennel fogsz felelni – lépett ki Jasper is a küszöbre. – Érzelmeket manipulálok, azt teszed, amit én mondok. – Felragyogott a foga.

– Mik vagytok? – kérdezte fintorogva.

– Amennyiben bejössz, tudunk magyarázattal szolgálni – vetette oda kissé indulatosan a Cullenék feje.

Így Cilliannek nem volt más választása, mint hogy bemenjen a lakásba.

A kanapén foglalt helyet, öccse, Lia ölében ült, s a kosarából kivett játékkal szórakoztatta Liát. Lia megkönnyebbült, hiszen így ő semmit nem vesz majd észre a beszélgetésből.

Carlisle a fiúnak apró részleteket hintett el, s mivel Cillian világéletében hitt a természetfelettiekben, ezért nagyon gyorsan elhitte, Lia miként menekült meg, illetve hogy vannak rossz vámpírok, illetve jók.

Nagyot sóhajtott, a könnyeivel küszködött látva, hogy szeretett húga életben van. Mégsem tudta igazán szeretni. Az a nyolc hónap, melyet züllötten élt, azt sosem tudta. Nem hitte volna, hogy Lia ennyire megkeseredik halála után. De Lia elmesélte neki, töviről hegyire, hogy miképpen vált a legveszélyesebb vámpírklán megbecsült tagjává. Arról nem is beszélve, hogy a legkegyetlenebb vámpír társa volt egy ideig. Az összes gyilkolásáról beszámolt, itt az időközben összegyűlt Cullenék is hallgatták.

– Embereket öltél – állapította meg a bátyja. – Még most is ölsz!

– Nem tehetek mást – ellenkezett a lány. – Bűnösök vérét kell innom, hogy életben maradjak.

Cillian arcán gúnyos mosoly jelent meg.

– A régi Lia megölte volna magát, minthogy öljön. Te... – Elszorult a torka, és felállt.

Lia tudta, mi következik. Próbálta abban a pár másodpercben megedzeni a szívét.

– Ne mondd ki – suttogta összetörten.

A bátyja nem tágított, köpte a szavakat.

– Nem vagy a húgom. Már nem. Halott vagy és gyilkos. Nem lehetsz a húgom. Gyere Ollie! – Ollie nem mozdult, Lia nyakába kapaszkodott. – Azt mondtam, hogy gyere! – kiabált rá még egyszer.

Ollie elsírta magát.

– Ne emeld fel a hangodat! – figyelmeztette Lia.

– Jó, akkor itt marad, szarok bele! – Ezzel kiviharzott a házból.

Lia összetörten meredt a szőnyegre. Leültette Ollie-t a kanapéra.

– Vigyázzatok rá. Beszélek a hülye fejével. – Adott egy csókot a szerelmének, majd keresni kezdte a testvérét.

***

Halihó!

Öhm... maradt itt még valaki? XD Ez egy kis rövid szösszenet lett, szombaton hozom ennek a második részét, aztán jövőhét szerdán érkezik az epilógus, tehát lezárom a történetet.

Legyen szép napotok!