Solia. A büszke yokujinek birodalma. A hely, ami Avalon népének egy titokzatos, sosem látott vidék. A yokujinek a Sárga Szemet birtokolják, ami föld elemű mágiákat képes végrehajtani. Formál, épít és pusztít. Maga az ország olyan, mint bármelyik másik. A lakói csupán egy fehér szárnnyal többek az emberektől. Ugyanolyan romlottak és esendőek. Bár igaz, angyalok leszármazottai, de ez semmit sem jelent. Hiszen ha nem a mennyben élsz, soha nem lehetsz bűntelen. Ezt Stefanie egy életre megjegyezte abban a pillanatban, amint újra kitárult előtte a Végtelen Torony tróntermének arany kapuja, ami 3 évvel ezelőtt bezárult előtte, elutasítva és kiátkozva őt. Amint kinyílt az ajtó, a mellette álló fiú vészjóslóan morogni kezdett. Zöld szemei a terem végében, az arany trónon ülő férfit kezdték vizslatni, aki bár alig láthatóan, de elejtett egy elégedett, gúnyos mosolyt.
- Edward, nyugodj meg - suttogta a szőke lány társának, aki úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban a férfinak ugrana. - Nem segít, ha elveszíted az eszed. Csak megölnének - tette a lány nyugtatóan a fiú vállára a kezét, mire ő vett egy mély levegőt és abbahagyta a morgást.
- Michael, nem bájcsevegni jöttem - fordult végül Stefanie a trónon ülő férfi felé.
- Ohó? Akkor mi vezérelt ide? Ugye tudod, hogy rengeteg szabályt áthágtam azzal, hogy beengedtelek téged, meg a kutyádat - nézegette a körmét unottan a fehér hajú férfi.
- Nem érdekel. Hol van apám? Veled nem akarok tárgyalni - visszhangzott Stefanie ellentmondást nem tűrő hangja a nagy, üres teremben. Általában a tanácsosok is részt vesznek az ilyen audienciákon, de most csak a két yokujin és az animágus tartózkodott a trónteremben. Michael mindenkit kiküldött, azzal az indokkal, hogy szeretne a néhai hercegnővel négyszemközt beszélni, ám a valódi ok nem ez volt. Egyszerűen nem akart színészkedni előttük.
- Pedig velem fogsz tárgyalni, kislány - vigyorgott Michael. - Apád ugyanis már nincs az élők sorában.
Stefanie szemei kicsit szélesebbre nyíltak, de nyugodt maradt. Legalábbis annak akart tűnni, de Edward látta, hogy az ökölbe szorított kezein a körmei még mélyebbre ágyazódnak a bőrében.
- Apám igaz, betegeskedett már, de nem volt abban a korban, hogy eltávozzon.
- Nem is kellett neki abban lennie. Mondjuk úgy, hogy rásegítettem - nevetett fel a férfi.
Stefanie mérgesen felhúzta a vállait, de nem volt ideje dühösnek lenni, Edward ugyanis felhördült a mondat hallatán. Szemei zöld fényben kezdtek világítani, majd a teste körül is ilyen színű villámok kezdtek cikázni. Amint a fiú aktiválta az erejét egy üvöltés kíséretében nekirontott Michaelnek.
- Edward, ne! - Stefanie előhívta a kaszáját és megállította Edward kimeresztett karmait, amik alig pár centire álltak meg Michaeltől.  - Ha most megölöd, nem változik semmi!
- Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni, Stefanie?! - Edward remegett a dühtől. A férfi látványa is elviselhetetlen volt, de a szavai még inkább irritálták a fiút. - Ez a szemét megölte az apádat! Kiírtotta a klánomat! Démonná változtatott téged! - Edward szemében könnyek gyűltek. Hiába akarta levágni a Michael fejét, nem tudott áthatolni Stefanie védelmén.
- Kérlek, Edward... hagyd abba - suttogta a yokujin lány, majd szemeit a fiúra emelte, akinek a szíve összeszorult a két égszínkék szempártól, ami annyi szomorúságot tükrözött vissza. Akaratlanul is visszahúzta a karmait, majd távolabb lépett a tróntól.
- Jobban meg kellene nevelned a korcsot - simogatta meg a nyakát Michael, mire Stefanie felé fordította a kasza élét.
- Még egy rossz szó Edwardról és legközelebb nem állítom meg - sziszegte villámló tekintettel, mire Michael elhallgatott. Szinte izzott a levegő, ahogy a gyűlölet sűrűsödött a teremben. A lány lassan elvette a kaszát a férfi nyakáról, majd el is tüntette a varázsfegyvert. - Add vissza a Kaukani Uhane Amulettet a jogos tulajdonosának - szólította fel Stefanie Michaelt, mire Edward felkapta a fejét. Az amulett neve shiini nyelven Ezer Lélek Amulettet jelentett.
- Haha! Miért adnám vissza? - vigyorgott Michael.
- Mert neked csak egy trófea, semmi más. Nem tudod használni sem, hiszen csak az animágusokra reagál.
- Szép trófea az a kincstárban. Egy eredményes napra emlékezteti a népet, és továbbra is ott marad, hacsak nem ajánlasz érte valamit, amiből nekem is hasznom van - könyökölt a férfi várakozóan a karfára. - Nos, hercegnő? Mennyit ér neked a kutyád nyakörve?
Edward csak hallgatott. Nem értett semmit ebből az amulettes dologból. Azt már összerakta, hogy ezért jöttek, de miért olyan értékes ez Stefanienak, hogy ide jön érte?
- Mit szólnál egy olyan nyilatkozathoz, amellyel lemondok a trónról a te javadra?
Michael felvonta a szemöldökét.
- Mi hasznom ebből? Nem vagy yokujin, így uralkodni sem uralkodhatsz. Már csak egy mocskos démon vagy.
- Viszont a Sárga Szem még mindig engem tekint gazdájának. És aki birtokolja a Szemet, végül az uralkodik majd Solia felett. Ha akarod, a nyilatkozatommal az uralkodást átruházhatom rád, míg a Sárga Szem őrzője továbbra is én maradok.
- Neked elment az eszed. Ha eddig volt is esélyed, hogy visszakerülj közénk, ezután biztos nem lesz. Örökké a semleges területeken kóborolhatsz.
- Hidegen hagy. Hozz egy papírt és egy tollat.
- Stefanie! - Edward már nem bírta szó nélkül. - Miért csinálod ezt? Nekem nem tartozol semmivel! Ezzel eldobod az egyetlen esélyed a visszatérésre! - A fiú kétségbeesetten szorította a lány vállát, aki halványan elmosolyodott.
- Tudom. De bármilyen hatalomnál fontosabb, hogy visszakapd azt az ereklyét. Ha kell, akár az életemet is becserélném rá - mosolyodott el a lány, mire Edward szíve összeszorult. Jelenleg alig bírja tartani a száját. Legszívesebben ordítva mondaná el, hogy ő egy besúgó, csak egy kém, akit azért küldtek, hogy figyelje a csapat lépéseit és lejelentse őket. Ne tedd, Stefanie... Én nem vagyok ilyen értékes. Elvégre az egész lényem hazugság. Ezért kérlek.. ne áldozd fel magadat értem.
Ezt akarta mondani, de a lány vigasztaló arca láttán, egy hang sem jött ki a torkán. Csak állt és nézte, ahogy Stefanie aláír két papírt, majd egy vörös bársonydobozt nyújtanak át neki, amivel elhagyják a helyet.

Pár órával később...

- Edward minden rendben? - törte meg Stefanie az éjszaka csendjét. - Szótlan vagy.
- Persze, hogy az vagyok... - szólalt meg a srác rekedten. - Egy shiini ereklye miatt mindent elvesztettél ma.
- Hajh, még mindig ez a baj? - sóhajtott Stefanie, majd előkotorta a táskájából a vörös dobozt. - Nem most akartam odaadni, hanem csak ha elértük a határt, de nem hagysz más választást. Nyisd ki - adta át a dobozt.

Edward

Lassan kinyújtottam a kezem a dobozért, majd miután elvettem, kissé vonakodva, de kinyitottam. Egy álomfogó volt benne, aminek furcsa, szivárvány színe volt és valamiért nagyon nagy erőt éreztem belőle.
- Kaukani Uhane Hane. Ezer Lélek Amulett. A neve magáért beszél, ezer lélek van benne elzárva. A törzsed szellemei.
- Mi?
- Érintsd meg és megérted.
-Bizonytalanul megérintettem az álomfogót, ami ennek hatására izzani kezdett, majd felemelkedett a dobozból egészen addig, amíg szemmagasságba nem került velem. Azután szinte azonnal ezernyi fehér fénygömb robbant ki az amulettből.
És abban a pillanatban megértettem. A fehér fények némelyike nőni kezdett, majd emberi alakot öltött.
- Edward... - szólalt meg az egyik alak.
A szemeimben könnyek gyűltek, ahogy körbenéztem.
- Testvéreim...
A rengeteg fehér fénygömb elkezdett körözni a testem körül, némelyik alakot öltött. Olyan emberek alakját, akik már nem voltak az élők sorában, viszont a szellemük tovább él. Az amulettben és a szívemben is. Néhány percen át páran megmutatkoztak,  majd mikor az álomfogó fénye pislákolni kezdett, meghajoltak előttem, és visszatértek az amulettbe. Amint az utolsó fény is eltűnt, sokkolva szorítottam magamhoz a nyakláncot. A szemeimből a könnyek végigfolytak az arcomon. Össze voltam zavarodva. Annyi érzelem kavargott a szívemben, alig tudtam lélegezni tőlük. Stefaniera néztem, aki egész végig némán figyelt kicsit távolabbról.
-Amikor visszatértek a harcosaink Shiinből, Michael ezt az amulettet adta apámnak a diadal jelképeként - magyarázta halkan, miközben közelebb lépett hozzám és egy finom mozdulattal letörölte a könnyeim. - Ezzel nem tudom eltörölni a gyűlöletedet a yokujinek iránt. Nem is akarom. Azonban nem szeretném, ha a bosszú hatalmába kerítene, ezért... legalább, ha egy kicsit vissza tudok adni, amiből elvettünk, - mosolyodott el - akkor azt megteszem.
Nem bírtam tovább. Már eddig is visszafogtam magam, de most úgy éreztem, felrobbanok, ha nem lépek. Megragadtam a megdöbbent lány vállait és magamhoz szorítottam. Éreztem, ahogy megrezzen, de ettől csak még erősebben tartottam a karjaimban. Egy szót sem tudtam kinyögni a torkomban ülő gombóc miatt.
Bár ha megszólalok, mit mondtam volna? Azt, ami már egy ideje a szívemet nyomja? Azt, hogy kis híján felemészt a bűntudat, amiért átverek számomra egy fontos személyt? Hogy amikor, rám mosolyog, az egész lelkem megremeg, és elbizonytalanít? Azt, hogy amikor ránézek, csak az jut eszembe, mennyire szeretem?