-Lisa, menjünk haza.-nyújtottam a kezemet a megszeppent, vörös szemű lánynak, aki csak néhány perce ébredt öntudatra. Még mindig meglepett és bizonytalan volt. Nem tudta, mi folyik pontosan körülötte, mintha egy újszülött csecsemő lenne.

-Eden... - nézett fel rám az ágyból és megfogta a kezemet. Az érintése szinte égetett, de inkább nem figyeltem erre az érzésre. -Miért viszel haza épp most? Nem érzek magamon semmi olyan változást, amit anyám mondott akkoriban. Még nem teljes az erőm... -tápászkodott fel szomorúan.

-Semmi gond. - mosolyogtam rá biztatóan. - Csak akkor ébred fel az erőd, ha majd Avalonban leszünk. Az emberi világból minden mágia ki lett tiltva. Ezalól kivétel a mágikus kapu varázs. És... a démonok varázslatai... – tettem hozzá halkan, de még így is, az utolsó szavakra felkapta a fejét. Ahogy a szemébe néztem, láttam rajta azt a hatalmas bosszúvágyat, amit a démonok iránt táplál. Keserűen rámosolyogtam, és elkezdtem a pince felé vezetni, ahol már Stefanie biztos vár ránk. Ott fogjuk megnyitni a kaput Avalonba.

Lisa nem tudja, de azóta Avalon nem a régi. Két szemet elloptak a démonok, és a zöld szem nélkül a látók ereje elkezdett csökkenni. Ezzel az a baj, hogy az erejük egyenlő az életerejüķkel. Így már csak páran maradtak az Yder klánból, de ők is szétszéledtek messze Avalon fő területeitől.

A démonok a látókkal ellentétben pedig egyre csak sokasodnak. Magukhoz csábítják a kisebb nomád klánokat, és démonokká változtatják őket. Már semelyik terület sincs biztonságban...

Elszorult a szívem. Belegondoltam Avalon szörnyű sorsába, valamint Lisa előbbi tekintetébe. Biztos bosszút akar állni az összes démonon. Meg is értem. Én is ezt tenném a helyében. Bár Lisa még sok mindent nem tud. Például azt, hogy én tudok ebben a világban mágiát használni. Miután a lányt átküldtem az emberekhez, a klán helyzetének megoldásával párhuzamosan elkezdtem anyámat keresni. Megannyi könyvet olvastam démonokról, a főbb területeikről, valamint a velük kapcsolatban álló klánokról. Itt derült ki, hogy a mi klánunkból a vezető és a démonok királya házasságot kötött. Ez azt jelenti, hogy a klánom nagyon szoros kapcsolatot ápol a démonokkal. Valójában, valamennyire összeolvadt a két népcsoport, és így egy mellékfajjá vált a klánom. Mivel nem ismertem apámat, így kikövetkeztettem, hogy valószínűleg démon volt, és örököltem az erejéből. Valamint azt is megtudtam, hogy valahol van egy nővérem. Sajnos a menekülésünk előtti időre csak halványan emlékszem, így nem ismerném fel, még ha találkoznánk se.

-Megérkeztetek. - állt karba tett kézzel Stefanie egy oszlopnak dőlve. Előtte már a kapu készen állt az átlépésre. Igaz, a szőke csak kijelentette, hogy megérkeztünk, de a hangszínéből tökéletesen hallani lehetett, hogy inkább valami olyasmit mondana, hogy „Végre, már kezdtem az oszloppal egyesülni." Lisára néztem. Most fogja igazán megismerni Stefaniet, aki egyáltalán nem olyan kedves, mint amilyennek tettette magát. A szőke már át volt öltözve az avaloni ruhájába. Fekete pánt nélküli haspóló és fekete rövidnadrág volt rajta egy térdig érő fekete bőrcsizmával. Combszíján egy ezüstből készült fél méteres rúd volt, ami valójában a fegyvere lenne. Azt hallottam, hogy kifejezettem démonok levadászására specializálódott, bár még egyszer sem láttam vele harcolni. Haját eddig göndören hordta, de most egyenesen hagyta.

-Induljunk a túlsó végre. -vetettem oda neki gyorsan, mielőtt bármit is mondhatott volna Lisának, de végül nem úgy alakult, ahogy terveztem...

-Stefanie? Tényleg te vagy az? - kételkedem abban, hogy az előttem álló személy tényleg a legjobb barátnőm. Mondjuk, az emlékeim szerint soha nem ismertem azelőtt, mielőtt ebbe a világba jöttem volna. Mérges voltam rá a hazugságok miatt, és fel is akartam vetni neki, de amilyen gyűlölködő tekintettel méregette Edent, minden kiment a fejemből. És ahogy a fiú hozzászólt, világossá vált, hogy ők ketten egyáltalán nem bírják egymást. Csak tudnám, miért...

-Én vagyok, Lisa. Hadd mutatkozzam be, most már rendesen. Stefanie Exael vagyok. Az Arder klán örökös hercegnője voltam, de kiátkozott a klán egy incidens miatt, amiről nem beszélnék. - dühös pillantást vetett Edenre, aki elfordította a fejét. - Én vigyáztam rád egész itteni életed során. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert nagyon felelőtlen és gyerekes voltál, de túléltük. A hazugságokért nem kérek bocsánatot, mert szükséges volt. Ennyi. - vonta meg a vállát nemtörődöm módra. Leesett az állam. Stef mindig is ilyen volt? Hogy tudott ennyire jól színészkedni, ha már az elejétől fogva csak egy nyűgnek tartott? Ennyire nem éreztem magam becsapva soha. Alig bírtam megszólalni. Szívesen kiabáltam volna vele most először, de nem tudtam magam rávenni.

-Már azt sem tudom, ki vagy... - néztem rá. Hazudtál, becsaptál, de a legjobban az fáj, hogy bíztam benned, a barátnőmnek tartottalak, de úgy néz ki, egyoldalú volt ez az érzés...

-Ez van. Nőjj fel, Lisa. Ez a világ nem olyan, amilyen csodásnak te látod. Sokkal fájdalmasabb és igazságtalanabb. - nézett a kapura, aztán rám emelte a tekintetét. Mondani akart volna valamit egy gúnyos vigyor kíséretében, de Eden elé lépett.

-Elég legyen. -magasodott Stefanie fölé szigorúan. - Eleget hallott belőled.

Stefanie lehajtotta a fejét, és egy alig látható szomorú pillantást vetett rám.

-Induljunk. -mondta ezúttal nyugodtabban. - Ha átértünk, majd elmagyarázunk mindent. - Beugrott a kapuba, ami egy lila fény kíséretében, magába szippantotta Stefaniet. Nagyot nyeltem. Egy kicsit megijedtem a kaputól, ami úgy nézett ki, mint egy fekete lyuk. Eden ezt látta rajtam és megfogta a kezem.

-Segítek. - erőltetett magára egy mosolyt. Mi történt ezzel a kettővel? Olyan magányosnak tűnnek. Mintha az élet annyira elbánt volna velük, hogy helyrehozhatatlan lenne a boldogságuk. Stefanieról kiderült, hogy valójában hogyan vélekedik rólam, és az, hogy valami olyan dolog történt régebben, amit az angyalok nem nézhettek jó szemmel, és kiátkozták. Nem tudom, mi lehetett, de köze van Edenhez. Ha már itt tartunk, Eden is olyan, mintha a világ összes fájdalmát a vállán hordaná magával. Nem tudok erről sem, de zavar. Zavar, hogy már nem mosolyog őszintén és felszabadultan. Zavar, hogy nem látom a csillogó szemeit, amik mindig boldoggá tettek.
A fiú bevezetett a kapuba. Becsuktam a szememet és csak egy kis löketet éreztem, ami azt jelentette, hogy átértem. A lábaim automatikusan a földért kiáltottak, amit miután megtaláltak, le is cövekeltek rajta. A fű kellemes illata fogadott, amit a szél szállított felém. Amikor kinyitottam a szemem egy hatalmas hegyekkel körülvett tisztás tárult elém egy nagy vízeséssel. Azonnal felismertem a helyet, hiszen kiskoromban rengeteget játszottam itt. Nincs messze a klánom falujától, de elég messze is, hogy elmenekülhessek a sok edzés és felelősség elől egy keveset. Hát tényleg itthon vagyok. A szívem nagyot dobbant és könnybe lábadt a szemem. Örültem, hogy hazatértem, de egyben szomorú is voltam, hiszen ez azt jelentette, hogy minden, amit látok, az a valóság. Tényleg árva vagyok, Stefanie tényleg nem a barátnőm, Eden tényleg megváltozott... Ránéztem a fiúra, aki nagyot szippantott a levegőből, és elnézett a falu irányába.

-Lisa át kell venned valami más ruhát. Itt nem mászkálhatsz... ebben. - mért végig kritikusan. Egy farmer és egy póló volt rajtam, amin egy cica díszelgett. Az emberi világban teljesen természetes ruha, viszont itt elég furcsán néznének rám, ha meglátnának ebben. Úgy jellemezném, hogy az emberek világa a modern világ, de Avalon még a középkorban él. Itt nincs mobiltelefon és semmi elektromos dolog. Mindent mágiával üzemelnek és az öltözködés is elmaradott, mondhatni középkori.
Hirtelen feltámadt a szél, ami belekapott a hajamba és az arcomba fújta. Csak ekkor vettem észre, hogy a gesztenyebarna, eddig hátközépig érő hajam sokkal hosszabb lett, már a combom alját súrolja. Kérdően Edenre néztem.

-A mágia hatása. Ahogy Avalonba értünk, elkezdett beléd visszaáramlani a mágikus erő. Eltart egy napig, de holnapra már a teljes erőd visszatér. De most gyere. - nézett a távolba.- Meglátogatjuk a falud. -mosolygott keserűen.

Eden arcát látva elkezdtem aggódni. Valami baj lehet a faluval.

-Mi a baj? - kérdeztem két nagy szívdobogás között. Eden nem nézett rám, csak némán lépdelt tovább a hosszú fűben. Kis idő múlva megszólalt.

-Te vagy a klánod utolsó tagja... - mondta halkan és bűnbánóan. - Senki sem él már a faluban, és szinte az összes klán azt hiszi, hogy kihalt a látók vérvonala. Ez valamennyire jó, mert nem számítanak rád de... - Eden hangja elcsuklott. Olyan volt mintha mindjárt sírna, de amint rám nézett ködös tekintetével, rájöttem, hogy csak képzelődtem. Tudom, hogy titkolja az érzelmeit, és nagyon fáj neki valami, de ötletem sincs, micsoda. Így pedig nem tudok segíteni neki, bármennyire is akarok. A tehetetlenségem nagyon idegesített, de most inkább az előbbi mondatokon járt az eszem. Én vagyok az utolsó klántag. Nincs már többé senki. A gondolatok hatására elképzeltem magam, mintha egy nagy sötét veremben szenvednék egyes egyedül. Nincs senki, aki segítene. Nincs senki, akihez hazatérhetek... Sírni akarok, de valamiért most nem jön könnycsepp a szememből. Egyszerűen nem tudok mit tenni. Szomorú vagyok, de annyira nem tudom átérezni a magány fájdalmát már. Hiszen én mindig is egyedül voltam, csak nem tudtam róla. Nem változott semmi. Más a táj, más az otthon, teljesen más dimenzió, de mégsem változott semmi.

Ezek a gondolatok kavarogtak bennem akkor is, amikor kicsivel később megpillantottam a falut. A pár éve elhagyatottnak kinéző épületek, a romos falak, a betört ablakok mind arról árulkodtak, hogy itt már régóta nem járt senki sem. Egyedül egy ház volt még rendezett, a Froille-klán kis kunyhója, amiben feltehetőleg Eden lakott egyedül. A fiú az ajtóhoz lépett és elmormolt egy varázslatot, amitől az ajtó egy lila mágikus kör kirajzolódása kíséretében kinyílt. Némán léptünk be a házba, ami semmit sem változott. Ódon fapadló, nagy ablakokkal ékesített világos falak, és egy takaros nappali. A nappaliban álló szekrényen ezernyi kiskori kép. Odaléptem a szekrényhez, és leemeltem róla az egyik képet. Szomorúan elmosolyodtam, amint megláttam a képen szereplő édesanyámat és Eden anyját, aki megölte a saját barátnőjét. Gyorsan visszatettem a képet a szekrényre, amint Eden mellém lépett és elkezdett a szekrényben kutakodni. Kisvártatva egy felsőt, egy nadrágot, és egy csizmát dobott felém.

-A fürdő a folyosó első ajtaja balra. -biccentett a folyosó felé. - Öltözz át, utána beszélünk.

Némán bólintottam, mintha nem tudnék beszélni. Megszorítottam a kapott ruhákat és a fürdő felé vettem az irányt. Könnyen megtaláltam a fürdőszobát, magamra csuktam az ajtót és öltözni kezdtem. A fürdőszöba még mindig az a halványzöld csempével burkolt kis kert volt, ahol rengeteg zöldnövény volt cserépbe rakva. Ledobtam a székre a ruhákat és belenéztem a tükörbe, amiből egy teljesen másfajta lény nézett vissza rám. Megváltoztam. Nagyon. Legszívesebben megijedtem volna magamtól, de nem mutattam érzelmeket. Semmit. Mert nem lenne értelme. Lassan lehúztam minden régi ruhámat, és beletettem egy dobozba. Többé nem lesz szükségem a földi ruhákra. Mostantól Lisa, aki eddig embernek hitte magát, nem fog létezni. Látó lesz, és elpusztítja az összes démont. Mert ezt a feladatot tűztem ki magam elé. Nem bosszúból. Egyszerűen úgy látom, jobb nélkülük a világ.

Kezembe vettem az új ruháimat és szemügyre vettem őket. Egy fekete ujjatlan felső, aminek különleges, az avaloni viselethez illő szabása volt, egy sötétbarna bőrnadrág, ami világosabb bőrszíjakkal volt keresztezve, valamint egy tegez, és egy dobókés tartója. Kiegészítőnek még kaptam egy méregzöld rövid csuklyát, ami arany motívumokkal volt díszítve. Felvettem az egész szettet és még kiegészítettem a régi tegezemben talált ujjatlan bőrkesztyűvel, ami egy íjásznak fontos tartozék. Legvégül végigmértem magam a tükörben, ami a falon lógott. Már tényleg ide tartozom. Nagyot sóhajtottam. Azzal, hogy magamra vettem a ruhákat, együtt a terhet is magamra vettem, amit mostantól cipelnem kell. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat. Még nem akartam erre gondolni. Először elhatároztam, hogy Edent és Stefaniet fogom valahogy kibékíteni. Nem tudom, miért utálják annyira egymást, de ki kell derítenem valahogy. Hirtelen egy halk ajtónyikorgást hallottam, majd egy csukódást. Lassan nyitottam ki, nesztelenül a fürdő ajtaját, nehogy Eden meghallja. Először óvatosan, majd csodálkozva néztem körbe a szobában, ami üres volt. Feltehetőleg ő ment ki rajta. Halkan odaosontam az ajtóhoz és résnyire kinyitottam. Kicsit távolabb megpillantottam Edent, valamint Stefaniet, aki előtte állt.

-Hol van Lisa? - kérdezte felhúzott szemöldökkel Stefanie.

-Öltözik. Mit akarsz? - kérdezte Eden hűvösen.

-El szeretném neki mondani az igazságot. Előbb-utóbb úgyis megtudja. Jobb, ha inkább most, nehogy közelebb kerüljön hozzád. - nézett Stefanie végig Edenen.

-És mi az igazság? Tudod? Mert én nem. - vonta meg a vállát Eden. - Egy dolog biztos. Nem kellett volna.

Stefanie felszisszent, és pofon vágta Edent, aki elterült a földön.

-Nem kellett volna mi?! - kiabált a lány. -Hát tényleg nem! Nem kellett volna beléd szeretnem! Nem kellett volna megcsókolnod, ha nem szerettél! Sok mindent nem kellett volna!

Ledermedtem. Eden és Stefanie között volt valami? De mi történt?

-Nem tehetsz róla. - mondta Eden lehajtott fejjel.- Én vagyok az egyetlen bűnös. Miattam átkozott ki a klánod. Miattam...

-Igen. -mosolygott elégedetten Stefanie. -Azért kell szenvednem, mert beleszerettem egy félvér démonba!

Eden és én egyszerre kaptuk fel a fejünket. Stefanie elmosolyodott, majd felém nézett.

-Tudom, hogy ott vagy Lisa. Gyere elő.

Nyeltem egyet Eden elkerekedett szemét látva, de tudni akartam az igazat. Eden félig démon? Lehetséges ez?

Lassan nyitottam ki az ajtót, de legszívesebben visszazártam volna, amikor a fiúra néztem. Soha nem láttam még olyan kétségbeesett arcot tőle.

-Nos, Lisa. -kezdte Stefanie. - Mint hallottad, Eden démon valamilyen szinten. Elmondom, hogy azért átkoztak ki, mert megvadult és nekem támadt. Megharapott és ivott a véremből, amit az Arder-klán szentségtörésnek titulált, mégha nem is az én hibám volt.

-Nem lehet... - néztem Edenre kerek szemekkel. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Azt a tényt sem, hogy Stefanie és Eden együtt volt, de azt sem, hogy Eden félig démon, ráadásul veszélyes. – Kérlek, mondd, hogy ez nem igaz...

Könyörgően belenéztem azokba a fekete szemekbe, amik annyi szomorúságot tükröztek. Mivel csak néma hallgatás volt a válasz, belekoncentráltam a szemembe a mágiát, és Edenre szegeztem a tekintetem. Az aurája még mindig lilás kékes tűzben égett, de azon kívül semmi érdekeset nem láttam.

-Várj, segítek. - mondta Stefanie, és odajött hozzám. A combfixében lévő kis késhez nyúlt, és a kezem felé tartotta.

-Ne csináld! -kiáltotta Eden ijedten. –Stefanie, kérlek... - állt fel keserűen.

-Maradj ott! -kiáltotta a szőke, és varázslattal a földhöz szegezte a fiút.

-Könyörgök, Stefanie. Nem akarom, hogy Lisa lássa... -Eden összeszorította a fogait, és keserűen rám nézett. -Lisa... bocsáss meg.

Abban a pillanatban Stefanie megvágta a kezem és Eden felé mutatta.

-Neked nem fog tudni ellenállni. - fordult felém. - Te vagy számára a legfontosabb... Ezzel együtt számára a legvágyottabb vér hordozója. Hiszen a démonok csak annak a vérét isszák, akit szeretnek. -mondta undorodva.

Ijedten Edenre néztem és imádkoztam, hogy ne legyen igaz ez az egész. Figyeltem az auráját, de mivel abban nem volt változás, megszüntettem a mágiát. Közelebb akartam menni hozzá, de hirtelen, amikor az első vércsepp a földre ért, Eden elkezdett ordítani és a torkához kapta a kezét. Láttam, ahogy a füle hegyes lesz, ahogy a szemfogai is, valamint a haja feketéből ezüstös fehérbe vált. Amint pedig rám nézett vágyakozva, szenvedve, fekete szemei vörös árnyalatot kaptak. Eden egy pillanat alatt felpattant, és elkezdett volna felém rohanni. Ha Stefanie varázslata nincs, biztos nekem támad. Egy kicsit hátrébb léptem, és szemeimből könnyek kezdtek folyni. Nem akarom. Őt nem. Ő az egyetlen, aki maradt nekem. Nem akarom, hogy démon legyen...

Lassan hátráltam magatehetetlenül, és néztem, ahogy Eden minden erejével próbálja a varázslat láncait elszakítani, azért hogy megízlelhesse a vérem. Egy percig néma csendben néztem, de utána rekedt hangon megszólaltam.

-Stefanie, elég... kérlek... - szóltam neki halkan. A szőke lány nagyot sóhajtott, majd tarkón csapta a fút, aki az ütéstől ájultan esett össze a füvön.

-Tessék, megállítottam. És most mit szándékozol tenni vele? - fonta keresztbe a kezeit a lány.

-Beviszem a szobájába... Aztán... nem tudom... - mondtam Eden felé botladozva.

-Hmpf! - nevetett gúnyosan Stefanie. - Túl kedves vagy vele. Talán házi démont csinálnál belőle? -mosolygott.

-Elég. Majd gondolkozok ezen később. Itt nem maradhat. - vettem a vállamra a fiút. Stefanie megvonta a vállát, majd kijelentette, hogy elmegy ennivalóért. Én nagy nehezen becipeltem a házba az eszméletlen fiút, és lefektettem a szobájában. Mivel nem volt jobb dolgom, leültem mellé. Csak néztem és néztem az alvó Edent, aki most, hogy visszaváltozott, már nem keltett bennem semmilyen félelmet. De vajon féltem volna tőle? Nem igazán. Sokkal inkább a valóságot nem akartam elfogadni. De most is, ahogy ránézek, egyáltalán nem változott róla a véleményem. Eden az Eden. Nem démon csak a gyermekkori barátom.
Eldöntöttem. Hirtelen Eden megmozdult, majd elkezdett ébredezni.

-Eden? – szólítottam meg, mire azonnal kipattantak a szemei, még elég kábán kiugrott az ágyból, és botladozva a szekrényig sétált. A legtávolabbi helyre. – Még nem szabad mozognod! – közelebb léptem hozzá, hogy segítsek, de rámkiáltott.

-Ne gyere közelebb! Maradj távol tőlem! – lihegte zaklatottan. – Te is láthattad. – nevetett cinikusan. – Egy szörnyeteg vagyok. – hajtotta le a fejét, közben megtámaszkodott a szekrényben. – Tudod, te vagy az utolsó ember a világon, aki maradt nekem. Mindent feláldoznék a boldogságodért, és pont ezért gyűlölöm magam. A démonok azokat bántják, akiket a legjobban szeretnek. Így akármennyire is boldoggá akarlak tenni, csak fájdalmat tudok neked okozni! – vágott bele a szekrénybe, ami ennek hatására betört. Ahogy Eden kihúzta a kezét a lyukból, felsértette, és vérezni kezdett.

-Eden, megsérültél! – kiáltottam ijedten, majd odasietve hozzá elkaptam a kezét.

-Ne csináld! – lökött el magától az ágyra. – Hogy tudsz így viselkedni velem?! Démon vagyok! Annak a fajnak az egyik egyede, amit leginkább megvetsz! Szerinted... - a hangja elcsuklott, és idegesen beletúrt a hajába. – Szerinted hogy mernék ezek után is a szemed elé kerülni?! Már nem vagyok a gyerekkori barátod, aki régen voltam!

Még soha nem láttam Edent ennyire feszültnek. Mindig nyugodt embernek ismertem. Ahogy most látom, még én is tudom, mennyire szenved és szégyelli magát. Viszont...

-Nem érdekel. – mondtam magabiztosan. Eden ennek hatására megrezzent és döbbenten felnézett rám.

-Nem érdekel?

-Nem érdekel, hogy démon vagy. – jelentettem ki. – Ha rád nézek, még mindig a gyerekkori barátomat látom, nem pedig egy démont. Te sosem leszel olyan, mint aki megölte az anyámat. Eden... - lassan felálltam az ágyból, odaléptem hozzá és megsimogattam az arcát. - Te Eden vagy. És Eden is maradsz. Démon vagy vagy ember? Tudod, kit érdekel! A lényeg, hogy te te vagy.

-Lisa... - automatikusan megfogtam Lisa kezeit. – Félek... Félek, hogy bántani foglak...

-Hmm. Lehet, így lesz. De akkor is ugyanezt fogom mondani. – mosolygott rám a lány. A szívem nagyot dobbant és elkezdett szúrni a szemem. Éreztem, ahogy valami fel akar törni belőlem, és hogy megtellik a szemem könnyel. Gyorsan elfordultam, de Lisa visszarántott és átölelt.

-Semmi baj. Ne tarts vissza semmit. Olyan sokáig egyedül hagytalak. Hadd vegyem át a súlyt, amit cipelsz, legalább egy keveset... – simogatta meg a fejem.

Nem bírtam tovább. A sírás robbanásszerűen tört ki belőlem és görcsösen magamhoz szorítottam a lányt. A sok szenvedés, öngyűlölet, keserűség most mind a könnyeimmel együtt próbál távozni. Érzem, ahogy egyre könnyebb leszek, és ez Lisának köszönhető.

Néhány percbe beletelt, hogy Eden megnyugodjon. Amikor már a légzése normálissá vált, kicsit engedtem az ölelésemből, de ő még szorosabban fogott.

-Ne... Még maradj így egy kicsit... - kérte remegő hangon. A hangja annyira nyugodt volt most, annyira más.

-Eden... - simogattam meg az ében hajtincseit. – Ugye tudod, hogy én itt leszek neked? Hogy nem foglak semmiért sem elhagyni? Még ha bántasz is, még ha nem is úgy alakul semmi, ahogy most tervezzük, én...

-Tudom, Lisa. – nézett rám halványan mosolyogva. A szempilláin ott árulkodtak a nemrég kisírt könnycseppek. Viszont a mosolya más volt. Sokkal szelídebbnek és sokkal boldogabbnak láttam. – Köszönöm. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem jössz vissza. – a kezével elsimította a hajtincseimet és az arcomra tette a kezét. – Hiányoztál... - hajolt közelebb és egy puszit nyomott a homlokomra.

-Te is nekem... - gyűlt könny a szememben. – Nem tudtam, ki vagy, de a tudatalattim soha nem feledett el. Mindig is tudtam, hogy létezel valahol... Csak várnom kellett, hogy értem gyere. – nevettem. Alig láthatóan Eden elpirult. Valószínűleg az én arcom is így nézhetett ki, hiszen mindketten ugyanazt éreztük. Valami olyan érzés alakul ki köztünk, ami még sok fájdalmat fog nekünk okozni, de ugyanakkor ebben a pillanatban, nem bánnék semmit, ha felszínre törne...

****************

Hát, sok ideje volt már, hogy valamit tettem fel az oldalra, de kezdenék egy ilyennel. :D Már egy ideje írom, viszont volt egy időszak, amikor írói válságban voltam, és egyszerűen egy betűt se tudtam hozzátenni a műhöz.

Azoknak, akik a Kelletlen szerelmet is olvassák: Hamarosan az is felkerül az utolsó simításokkal.