Ha választanom kellene a pillanatnak tűnő boldogság vagy az örök tudatlanság között, ismét azt a kevés, de annál feledhetetlenebb pillanatot választanám, ami megtöltötte a szívemet melegséggel. Bár tudtam, hogy minden másodperccel közelebb van a búcsú, és azzal együtt az üresség, amit az elvesztésed fog okozni, nem törődtem vele. Hiszen te tanítottad, hogy éljek minden egyes kis mozzanatért, ami egy szemernyi mosolyt csal az arcomra.
Régen, amíg meg nem ismertelek, sötét volt. Bár ott volt Avalon, és annak minden lakója, akiket a gyermekemnek tudhattam, valami mégis hiányzott. Unatkoztam és úgy éreztem, egy üres héj vagyok.
Az égből figyeltem a gyermekeimet, akik Istenként tiszteltek, fohászkodtak hozzám. Sose mutattam meg nekik magamat, mégis tudták, hogy létezem. Hittek bennem. És ezt az érzést egyszerűen nem tudtam megérteni. A levegőhöz is imádkozhatnának. Miért pont hozzám? Csak mert én teremtettem őket és a földet, amit minden nap átformálnak? Nem tudják, mi vár rájuk a jövőben, de együtt sírnak, nevetnek, családot alapítanak, vagy épp elveszítenek valakit, de valahogy bármi baj éri őket, együtt mindent megoldanak. Fogalmam sincs, mi játszódhat le a fejükben, azonban egy dolgot tudtam.  Az évek teltek, és minél közelebbről vettem őket szemügyre, egy torkomat kaparó érzés napról-napra elviselhetetlenebb lett, és amikor rájöttem, mi az, megijedtem saját magamtól.
Az első érzés, amit megtanultam a gyermekeimtől, a féltékenység volt. És emiatt az érzés miatt döntöttem úgy, hogy emberi formát öltök, és közöttük fogok élni. Ugyanis ha fenn maradtam volna, úgy éreztem, idővel belefulladok a saját magányomba.
Az évek ismét teltek. Sok különböző néppel találkoztam, de leginkább a Látók fogtak meg. Rengeteget tanultam tőlük az érzésekről, és mivel barátjuknak tekintettek, nem pedig Istennek, többé nem voltam egyedül.
Viszont amikor megismertelek, minden más lett. Bár még járni sem tudtál, és olyan gyengének tűntél, mintha bármelyik pillanatban felkapna a szél és tovarepítene jó messzire, azonban ahogy rám néztél a rubinvörös szemeiddel, megfagyott számomra az egész világ. És az évek során nőttél, és egyre gyönyörűbb lettél. Ezüstös hajad a térdedig ért és nagy becsben tartottad, hiszen néhai édesapádtól örökölted. Karcsú és elegáns alkatodat mindenki irigyelte a faluban, és ha nem ismertünk volna, azt hinnénk, egy istennő szállt le közénk az égből, aki már csak a jelenlétével beragyogja az életünket. Eleinte csak barátok voltunk, aztán lassan elkezdtél megnyílni nekem, támaszkodni rám. Én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy megvédjelek mindentől. Nem úgy, mint apa a lányát, hanem egy sokkal belsőségesebb értelemben. A szemedben már nem voltam se barát, se sárkány, se Isten, csak egy férfi, aki a szerelméért bármit megtenne. És ez így is volt. Akkor, amikor először érintettem meg a kezed, amikor először töröltem le a könnyeidet, amikor először találkoztak az ajkaink, és akkor is, amikor már férj és feleségként először váltunk egy egésszé.
Boldog voltam minden egyes veled töltött pillanatban. Ennek ellenére amikor közölted velem, hogy nem csak mi ketten leszünk többé, hanem szerelmünk gyümölcse úton van, megijedtem. Hiszen ennyi boldogság nem létezhet a világon. És bár Teremtő voltam, még az en testem se tudott ennyi örömöt befogadni.
Bevallom, volt, hogy éjszakánként sírtam, mert ráébredtem, hogy az idő sokkal gyorsabban telik, mint ahogy azt akarnám. Rajtam nem látszódtak az öregedés jelei, elvégre a sárkányok 500 évig élnek, de te... életet adtál a gyermekeinknek, majd egyre több ránc jelent meg rajtad. Egyre vékonyabb lettél, és többször voltál beteg. A végén már járni sem tudtál... És amikor utoljára rám mosolyogtál és végül lehunytad a szemed örökre, úgy éreztem, megszűnik a világ. Az a világ, amit a szereteteddel felépítettél bennem. Az a tökéletes és békés univerzum, amiben a lelkem eddig a boldogságban szinte belefulladhatott. Már nem voltam üres, mert amint elmentél, tele lettem szomorúsággal. Vigasztalhatatlan voltam, és bár a már felnőtt gyermekeink igyekeztek minél több időt tölteni velem, lassan ők is elkezdtek ráncosodni, majd örök békére leltek. Mindig volt egy szemernyi megnyugvásom, hiszen az ő gyerekeik és a gyerekeik gyerekei törődtek velem. Ennek ellenére... téged sosem tudtalak elfeledni. Nem volt senki, aki pótolhatott volna, és nem is akartam, hogy bárki a helyedbe lépjen.
A sok idő alatt az elvesztésed fájdalma átalakult becsben tartott emlékekké, könnyebb lett a szívem, de már nem éltem a Látók között. Vándoroltam a világban és ott segítettem, ahol csak tudtam. Majd amikor éreztem, hogy eljön az én időm, úgy döntöttem, szétosztom a fajok között a hatalmamat, amit a szemeimbe koncentráltam. És majd ha feltűnik az utódom, akit olyan ambíciókkal áld meg a sors, mint a tieid voltak, a szemeim reagálni fognak rá, és az ő keze által lesz Avalonnak egy igaz uralkodója.
Nem baj, ha ehhez 1000 évet vagy többet kell várni. Ez a nap el fog jönni. De addig is, remélem az örök fényben megtalállak majd, hogy a karjaidban ismét egésszé forrjak össze.