Régen hallottam egy legendát egy erős sárkányról, aki négy szemével olyan hatalmas dolgokat tudott véghez vinni, amiket mi, emberek el sem tudunk képzelni. Bolygókat pusztított el, de ugyanakkor világokat is teremtett. Ezeknek a világoknak ő lett az ura, és a lakói istenként tisztelték. Az egyik világ különösen kedves volt számára. Ez a világ volt...

-Lisa! Lisa! Ébredj! - suttogott idegesen egy ismerős hang, aminek hallatán tudtam, hogy bajban leszek. Épp keltem volna fel a padról, de már késő volt.

-Kisasszony, örülök, hogy visszatért közénk. - szólt egy rekedt, élces hang a fejem fölött. A mondat visszhangja elfojtott, ám jól hallható nevetés volt. - Csendet! - mondta parancsolóan a hang gazdája.

Én csak most néztem fel. Miss Warter állt előttem összeráncolt homlokkal, kócos ősz hajával, amit mint mindig, ma is kontyba fogott. Vállán a barna kopott poncsójával, hosszú szoknyájával úgy nézett ki, mintha a 90-es években járnánk. Tekintélyt parancsoló, barna szemei a kerek szemüvege mögül mérgesen pásztáztak.

- Ha ennyire tudja az anyagot, hogy nem kell figyelnie, nyugodtan kimehet a táblához, és megoldhatja a következő képletet. - nyújtotta át ellentmondást nem tűrően a krétát.

Ah, igen. Matekórán vagyok. Lassan a krétáért nyúltam, de közben lopva jobb oldalra pillantottam. Két égszínkék szem meredt rám bocsánatkérően. Mellettem ült ugyanis legjobb barátnőm, Stefanie. Az a Stefanie, aki mindig is ott volt nekem, mióta a balesetem volt...

Nagyot sóhajtottam, és lassan kimentem a táblához. Legalább megpróbálom megoldani a feladatot. Sosem voltam jó matekból, ráadásul még most keltem egy igazán furcsa álomból. Miss Warter elkezdte diktálni a feladatot. Egyenletrendszer... legalábbis azt hiszem. Amikor felírtam a táblára a feladatot megállt a kréta a kezemben. Egyet hátrébb léptem a táblától, hátha okosabb leszek, de nem lettem. Már hallottam a hátam mögül a kuncogást, amit az osztálytársaimnak köszönhettem.

-Nos, mi lesz, Lisa? Nem tudja? - kérdezte fennhangon a matektanárnő. Még egyszer rápillantottam a feladatra. Nem hiszem, hogy képes vagyok rá. Pedig meg akartam próbálni. Lassan letettem a krétát a tartójába.

-Nem, Tanárnő. - mondtam halkan, megszégyenülve. Legyőzött a matek. Miss Warter elégedetten horkant egyet, majd a helyemre parancsolt. Az óra további részét körmöléssel töltöttem. Nem tudtam, mit írok, sem azt, hogy mi hasznom lesz belőle, csak írtam egészen kicsöngetésig.

-Lisa! - kiviharzottam a terem ajtaján, de Stefanie elkapott. Kezét a vállamra helyezve húzott el egy, a folyosónál nyugisabb helyre. - Megint elaludtál! Mi történt? - mint mindig, most is aggódva várta a válaszomat.

-Semmi. Csak elaludtam. - mosolyodtam el halványan.

-De mit álmodtál? - kérdezte türelmetlenül.

Elmondjam neki, hogy egy sárkányról? Stef a legjobb barátnőm, de lehet, őrültnek tartana, ha elmondanám az álmaimat. Főleg akkor, ha azt is elmondanám, hogy annyira valóságosak, mint amennyire előttem áll. Ezen kívül, tudom, mire vár.

-Nyugi, nem álmodtam semmi olyat, ami segítene emlékezni. - nyugtattam. Stefanie a mondatom miatt keserűen elmosolyodott.

-Oh... - sóhajtott. Mindig, amikor ezt kérdezte, olyan furcsán kezdett viselkedni. Soha nem tudtam eldönteni, most a megkönnyebbülés vagy a csalódottság miatt sóhajtozik. Szőke, rövid, göndör hajára tettem a kezemet, és megsimogattam a fejét.

-Ne aggódj annyit értem. - mosolyogtam rá.

Igen... Elvesztettem az emlékeimet egy balesetben, 3 éve. Az egész életem kitörlődött, a szüleimmel együtt, akik a balesetben életüket vesztették. Azóta van velem Stefanie. Elvileg azelőtt is folyton velem volt, ami igaz lehet, hiszen ő volt az első személy, akit a felébredésem után megláttam. Jelenleg 16 éves vagyok, középiskolába járok, próbálom élni a mindennapokat. Azonban ezalatt a három év alatt tudatosult bennem, hogy nem nekem való ez a hely. Mintha máshová húzna a szívem. Talán ezzel magyarázhatók a furcsa álmaim, amik azóta is kísértenek. Egy másik világról, egy sárkányról... És egy fekete hajú, fekete szemű fiúról, aki szinte minden álmomban megjelenik. Az arcát még soha nem láttam, csak részleteket, de valamennyire mégis össze tudom rakni, hogy néz ki. Régebben egyszer megemlítettem Stefanienak ezt a fiút, hátha a múltam egyik részét képezi, de ő azt mondta, nem ismert senkit, aki közel állt volna hozzám és így nézett ki.

Miután vége lett a tanításnak, hazamentem. Nem szerettem a lakásomat. A baleset következtében el kellett költözöm egy kisebb házba. Legalábbis Stefanietól így tudom. Ez a ház viszont hideg volt, kicsi és sötét. Senki nem várt otthon meleg étellel vagy éppen egy öleléssel. A szobának mindössze egy ablaka volt, az is az ágyam mellett, hogyha már nem ébredek fel az ébresztőre, a tűző nap sugarai felkeltsenek. Nem rendeztem be annyira a szobát, mert nem éreztem szükségesnek. Nem ez volt az otthonom. Nem tudom, hol van, de biztos nem ez az. Mindig annyira jelentéktelennek érzem magam tőle. Ahogyan megyek el innen, és ahogyan visszajövök ide, nem változik semmi. Se több nem leszek se kevesebb. Csak az örökké tartó csönd marad meg. Az ágyammal szemben volt egy kisebb beépített konyha. Egy ember se fért el ott kényelmesen. Odavánszorogtam a hűtőhöz és belenéztem. Tej, tojás néhány zöldség. Soha nem voltam nagy evő, főzni se nagyon tudtam, így legtöbbször csak rántottára vagy szendvicsekre futotta. Részmunkaidős állásban dolgoztam pincérként az iskola mellett, hogy meg tudjak élni, bár nem sok pénzt költöttem. Kivettem a tojást a hűtőből és egy lábosba téve hideg vizet engedtem rá. Közben előkotortam egy kis szekrényből a sót és egy jó marékkal tettem a vízbe. Meggyújtottam a villanytűzhelyet és ráraktam az edényt. Ránéztem az órára. Fél hét múlt egy kevéssel. Még nem késő vacsorázni. Miközben főtt a tojás, elővettem a házi feladatot és megcsináltam. A vacsora végeztével lezuhanyoztam, megmostam a fogam és lefeküdtem aludni.

-Lisa, tudod, milyen a vérrel pecsételt szerelem? Örökre szól...

-Ah! - hirtelen ültem fel az ágyban a levegőt kapkodva. A látásom homályos volt, így kellett pár pislogás, hogy minden tiszta legyen. Megtöröltem a szemem, amibe könny szökött. Az okát nem értettem, de mindig, amikor azzal a fiúval álmodok, a testem magától reagál és sírni kezdek. Már megszoktam, de kíváncsi lennék, mitől leszek ennyire szomorú. Lehet, Stefanie azt mondta, hogy nem, de valahogy érzem, hogy ismertem őt. Minden olyan zavaros kezd lenni. Az órára pillantottam. Jesszus, ennyi az idő?! El fogok késni! Villámgyorsan a ruhásszekrényhez viharzottam és  felvettem az egyenruhát, egy vörös derékszoknyát a fehér címeres inggel és a fekete kardigánnal. Megfésültem a derékig érő, gesztenyebarna hajamat, majd belenéztem a tükörbe. Két vörösen izzó szem bámult vissza rám. Ez sem volt soha biztató. Folyton féltek tőlem, hiszen a vörös szem nagyon ritka... sőt inkább lehetetlen. Mindig is különböztem a többiektől kinézetben és jellemben is, de soha nem tudtam eldönteni, ez vajon jó-e vagy rossz.

Az iskolába busszal mentem. A lakás igaz, nem volt annyira messze az iskolától, de futva már biztosan nem értem volna be. Épphogy becsöngettek, amikor feltéptem az osztály ajtaját és sietve a helyemre ültem. Stefanie érthetetlenül bámult rám, majd az óra után a szünetben:

-Lisa, megint mi történt? – kérdezte idegesen. – Majdnem elkéstél!

-Tudom, tudom. –sóhajtoztam. – Megint furcsa álmom volt...

-Igen? – Stef szeme kikerekedett a kíváncsiságtól. – Kitalálom. Arról a fiúról, igaz?

-Honnan tudtad? – meglepett, hogy tudja.

-Vörösek a szemeid. Ez azt jelenti, hogy sírtál. Mindig akkor van ez, amikor róla álmodsz.

-Hmmm... - megvakartam a fejem. Teljesen igaza van. Ezért kell kiderítenem, kicsoda ő. Már nem bírom ezt a tudatlanságot.

-Lisa! Stefanie! – egy vöröshajú, zöldszemű, szemüveges lány futott felénk. Stefanie rögtön felismerte, de nekem kellett egy kis szünet, hogy tudjam, Laura közelít, az iskola diákelnöke. – Huhh, csakhogy megtaláltalak titeket! – lihegett a kezét a térdére támasztva, amint elért minket.

-Mit csinász itt, Laura? Nem úgy volt, hogy az új diákot vezeted körbe, és ezért ma nem fogsz bejönni órákra?

Laura levette a szemüvegét és idegesen elkezdte törölgetni.

-Hát igen... - nevetett, és visszatette a szemüvegét. – Ami őt illeti... Nem láttátok valahol?

Stefanieval összenéztünk, majd vissza a lányra:

-ELVESZTETTED?!!!! – a hatalmas ordítástól a folyosón álló diákok minket kezdtek el bámulni.

-Igeeen. – tördelte idegesen a kezét a diákelnök. – Segítsetek megkeresniiii.- kérlelt minket.

Nem tehettünk mást, mint hogy belementünk. Ha nem a mi egyenruhánkban van, akkor biztos ő lesz. Én a biológiaterem felé indultam. A folyosón pásztáztam a rengeteg diákot, de elég nehéz volt úgy keresni, ha csak azt tudom, hogy nincs rajta egyenruha, és fiú... Mivel a folyosón nem jutottam semmire, úgy gondoltam elmegyek a saját termem felé. Épp fordultam be a folyosó végén a termemhez, de valaki meglökött.

-Áh, elnézést. – vetettem oda sietve, majd mentem tovább. Egy két lépés múlva viszont megálltam. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, meg kell fordulnom. Bár ne tettem volna. a
Amint megfordultam jéggé dermedtem. Nem hittem a szememnek. Az előttem álló ugyanolyan meglepett volt, mint én, bár nem tudtam, miért. Először csak két dolgot vettem észre rajta. A hollófekete haját és a szénszemeit. Azonnal felismertem az álmomból a fiút, és valahogy, amint megláttam, beugrott a neve.

-Eden...? – kérdeztem tőle halkan, mire a szemei kitágultak. Egy másodperccel később viszont halványan elmosolyodott.

-Szia, Lisa. Rég volt már...

**********************

Az első rész. A borítóképért elnézést kérek, készül a sajátom. (A mangához rakottat nem töltöm fel, mert borzalmas.-> 13-14 évesen rajzoltam xd)