Azzal kezdődött, hogy végig nézem amint egy villanyoszlop a ház egyik ablaka előtt kidől és három szikrázás után felgyullad a kidőlésétől nem messze lévő üres telek. A tűz hatalmas volt, és a ház apró résein az abból a tűzből keletkezett füst másodpercek alatt az emeletre áramlott. Nem törődve a fojtó ízével, az orrdugító szagával, én továbbra is az utcára szegeztem a tekintetemet. Mi döntötte ki azt a földbe gyökerezett villanyoszlopot? volt az első gondolatom. Embereket láttam. Legalábbis kezdetben én embereknek hívtam őket, de ezt a jelzőt hamar elvetettem miután végig nézem, ahogy az egyikőjük besétál a lángok bugyrába. Egy ember fülsiketítően ordít a közepén, miközben érzi ahogy a bőre leég az izomzatáról, megfosztja őt az ínaktól és az egyetlen emberi cselekedete ezen kívül az, hogy próbál kapaszkodni valamibe, mintha lenne bármi, amibe kapaszkodhatna, vagy mintha egy szakadék felé rántaná valami, de őt egyedül a fájdalom érinti, és az a fájdalom, amit érez, már csak kínból áll amíg a teste is belátja ezt és feladja a harcot. Itt nincs kapaszkodó, amit megfoghatna, és a fényt sem veszi észre. Az ordításában már nincs erő, a hangja nincs hozzászokva a percekig tartó erős torokszakadtából ordításhoz, és csak hang nélkül szenved tovább. A lángoló ember, aki közelebb megy hozzá viszont nem jajgat. Biztos valami védőfelszerelésbe próbálja kimenteni őt a lángokból, viszont a tűz nagysága miatt nem látja, hogy ő sajnos menthetetlen. Meghalt. Az ember viszont nem moccan, sőt mi több, többen mennek oda hozzá. Ugyanúgy nyögve nyelés nélkül baktatnak végig a lángcsóvákon, hogy segítsenek az embernek. Oda értek, le guggolnak köré és... esznek. Belőle. Esznek, mintha nem lenne holnap. Elsőnek azt hittem, hogy mivel a tüzet hosszú távig bámultam az elmém szimplán csak odaképzelte ezt, aztán megcsíptem magam, de nem. Tényleg a fogukkal marcangolták szét a férfit. A kísértetiesen kiélezett karmukkal a férfi gyomrát kitárva húzták ki belőle a belsőszerveket, kutakodtak benne, mintha valami finomságokkal megpakolt kosár lenne. A lángok elkapták őket, az ő bőrük is égett, az egyiknek le is olvadt a karja a helyéről, viszont egy ordító hangot sem adott ki, amit feltehetően az ablakok tompítottak, ha ki is adott, de nem. Ha ordított volna, akkor akár csak az áldozat, ugyanúgy beszűrődött volna az-az éles hang, amit soha a büdös életbe nem akartam volna újra meghallani. A leesett karú akármi csak evett tovább. Aztán megtörtént. Megmoccant az, akit ettek. Feltápászkodott. Kitárt belekkel, égett arccal, és leffegő álkapoccsal végig ment a tűzön. Az akármik nem mentek utána, ugyanúgy kiüresedett szemmel nézték őt, mintha nekik is elállt volna a szavuk az imént látottaktól. Már nem ettek belőle. Teljesen másik irányba mentek tovább. Eljöttem az ablaktól. A füst már a torkomat mardosta és kishijján összemorzsolta a hangszálaimat, amit egy hangos krákogással tudtam csak a helyére pofozni. Viszont nem azon voltam, hogy kitereljem a füstöt a házból. Nem. Elsőnek Grace-re gondoltam. A hét éves lányomra, akinek apró köhécseléseit csak a szobája kilincsének mozgása alól hallottam meg, amint oda kaptam a fejemet hozzá. Egyetlen erős ölelést kaptam miután kinyitottam azt, szegény nem érte fel a kilincset, és nem is tudta mi ez a füst.
- Apu mi volt ez? – Kérdezte, folytatva kicsit a köhécselést.
- Csak odaégettem valamit, Gracey. – Nem mondtam el neki, nem mondhattam el neki mit láttam az imént, nem is igazán fogná fel, ha valamiért őszinte lennék hozzá, de már akkor egyértelművé vált, hogy el kell tűnnünk abból a lakásból, majd a városból. Eddig az eget szidtam, de jelen pillanatban valamennyire áldottam is érte, hogy Grace vakként született, mert nem kell szemtanúja lennie annak, ami kint vár rá. Az embereket, mint fogalom sem tudja elképzelni, hát még az akármiket. Én sem tudom felfogni, hogy mi az, amit láttam, és egészen addig nem is tudatosulnak bennem a korábbi események, miután hallom ahogy kitárul a bejárati ajtó, és betoppan valaki. Valami. Tudtam, hogy mi az. A kitárt belekkel kószáló férfi. A szörcsögése arra kéztetett, hogy felemeljem a kandalló falára döntött piszkavast, és a mellkasomhoz emelve baktassak le a lépcsőn a földszintre, egy erős lélegzetet a tüdőmbe láncolva.