Sherlock Holmes:

Be kell ismernek, sosem voltam a szavak embere. Persze, akik hallják időnkénti okfejtéseimet egy-egy esettel kapcsolatban épp az ellenkezőjét szokták gondolni, de tévednek. Más a tényeket közölni és megint más komplett beszédeket tartani vagy elcsevegni olyan dolgokról, melyek számomra sosem voltak fontosak. Legalább is azt hittem, hogy nem azok. Erre tökéletes példa John esküvője, illetőleg a beszéd, melyet sikerült ugyan emlékezetessé tennem, de valószínűleg nem a hagyományos értelemben.

Nem egyszer hallottam már - magától Johntól is - hogy nem vagyok ember. Néha el is hittem, hogy igazuk van.

Világéletemben a tények és következtetések világában éltem, eltaszítva magamtól az embereket, köztük barátokat és családtagokat egyaránt, ezért valahol meg is értem a rólam alkotott véleményeket. Véleménye mindenkinek van, azonban kevesen néznek a dolgok mögé, hogy meglássák az igazságot. Az én igazságomat pedig igen kevesen láthatták.
John Watson egyike ezen keveseknek. Ő ismer engem, igazán ismer. Én talán sosem mondhattam el magamról ugyanezt. Bár egyetlen pillantásból képes vagyok megállapítani a legapróbb részleteket ismeretlen emberekről, mégis sok mindenben vaknak számítok. Az emberi érzelmek és az emberi természet számomra olyan, mint egy bonyolult, megfejthetetlen útvesztő. John döbbentett rá minderre. Ő az embert látta mindenkiben, én a leendő esetet. Ő látta az érzelmeket, én láttam a tényeket. Így működtünk - és működünk most is - mi ketten egy tökéletes gépezetként.

Az évek során igazi társammá és barátommá vált és talán én is őneki, bár ebben még mindig kételkedem néha. Én, mint valaki legjobb barátja... Elképzelhetetlennek tartottam, mint ahogy magát a barátság tényét is. Mostanáig.

Már megszámolni sem merem mennyi veszteség érte Johnt miattam, hányszor került veszélybe és hányszor csaptam be az évek során. Igen, legfőképp az úgynevezett "halálomra" gondolok. Később tisztáztuk, hogy a visszatérésem sem volt épp a legfrappánsabb alakításom, igaz a tisztázás is együtt járt néhány orrba veréssel, de azt hiszem megérdemeltem. Aztán jött Mary halála... Nos, talán akkor éreztem életemben először igazi, mély bűntudatot. Borzalmas volt.

És ennek ellenére ez az ember, ez a kivételes ember most is itt van velem. Ugyanúgy köszön, ugyanúgy beszél, ugyanúgy mosolyog, mintha mi sem történt volna. Ez volna a barátság?

John nagyon jó abban, hogy maga mellett tartsa az embereket, holott ő teljesen biztos benne, hogy ő ragadt mellettem és nem fordítva. Én nem hiszem, hogy így van. Ő tart fogva engem, szüntelen. Mikor "feltámadtam" neki is elmondtam, hogy nem egyszer kellett lebeszélnem magam arról, hogy megkeressem és bizony egyik alkalommal sem volt könnyű. Egy cseppet sem. Sőt, ahogy telt az idő egyre nehezebb lett. A feladataimra kellett figyelnem, de minduntalan a Baker Streetre kalandoztak a gondolataim. Szerintem abban a pillanatban nem is értette, mire akarok célozni ezzel, pedig talán soha életemben nem mondtam még hasonlót senkinek. De John más. Különleges.

Mostanában ha pszichopatának (mellesleg szociopata) vagy hangyásnak neveznek, szinte meg sem hallom. Nem kell meghallanom, mert már nem számít. És hogy miért nem? Mert van, ami fontosabb. A barátság fontosabb. És csupán egyetlen ember olyan ostoba, hogy engem nevezzen a barátjának, ráadásul folyamatosan. Ez az ember pedig John Watson, volt katonaorvos, férj, apa és a lehető legjobb barát, akit csak kívánhatok.