Sokat gondolkodtam azon, van-e létjogosultsága ennek a bejegyzésnek. Kell-e nekem ilyet írnom, nem elég-e, ha beszél helyettem az, amit írok. Aztán arra jutottam, hónapok gondolkodása és többször megírt és kihajított bejegyzés után, hogy ennek van itt helye. Egyszerűen azért, mert akarok róla beszélni.

Néha, ha van éppen nem fanfiction írásom, meg szoktam kérni random embereket a bétázós csoportban, hogy nézzenek meg egy-egy novellát, vagy például az Akvamarint is lebétázattam így.

Sokan megkérdezik, hogy mégis miért írok meleg fiúkról. Valamiért egyértelműnek gondolják, hogy heteró(!) nőként nem kellene ilyen témában írnom. Van, aki elítéli, mások szerint meg furcsa. Persze a heterót nem teszik hozzá, csak erre gondolnak először.

Úgyhogy szóljon ez a bejegyzés most magamról. Még azelőtt, hogy elkezdtem írni az Akvamarin befejezését, heteró nőnek tartottam magam. Aztán az Akvamarin írása közben nagyon sok mindenen gondolkoztam, és szereztem időközben egy számomra nagyon fontos barátot is, akivel sokat tudtam beszélgetni mindenféléről. Jött szóba az írás, mindenféle nyűg, gyermekkoromból a hátamon cipelt gondok, és az önkeresés témája is.

Rá kellett jönnöm, hogy nem átlagos dolog szerelmesnek lenni az irodalomtanárnődbe, és amikor kiderül, hogy mégsem ő tartja a faktot, akkor lejelentkezni róla (életem egyik legnagyobb hibája). Aláírást gyűjteni, hogy ne küldjék el, hosszabbítsák meg a szerződését. És amikor egy év múlva az ő városába szerveztük az osztálytalálkozót (nem csak én rajongtam érte), egyáltalán nem normális három nagyvadászba folytani a tizenhatéves szívem bánatát, mert nem emlékezett a tanárnő a nevemre sem.

De ott volt a lány a szomszéd koleszszobából, akiért minden nap átjártam, hogy lássam. És amikor még a digitális fényképezők korában szórakoztunk, készült egy kép, ahol egy másik lányt csókol meg, és ezt a képet évekig őrizgettem az asztalfiókomban kinyomtatva.

Vagy Petra. Az óvódában, akivel külön kellett fektetnie minket folyton az óvónőnek, mert átmásztunk egymás ágyába és bebújtunk a takaró alá. És ha megfordultam, ott feküdt Bálint, a másik szerelmem, aki addig simogatta a homlokom, míg el nem aludtam. De általában az óvónők előbb unták meg és hagytak minket sutyorogva beszélgetni. Bezzeg Petrát a szoba másik felébe tették. A homofóbia legkorábbi fajtája, amivel találkoztam.

Mindig is megnéztem a lányokat. A férjemmel mindet kibeszéltük és egyetlen kivétellel tökéletesen passzolt az ízlésünk. Ő azzal a lánnyal táncolt szalagavatón, akiért én a másik szobába jártam előző évben. Mindketten odáig voltunk Líviért is, aki kettővel járt alattunk és csodaszép volt.

Amikor idáig eljutottam, kezdtem azt sejteni, hogy talán biszexuális lehetek. Így harminc után ez olyan érzés volt, mint amikor egy poros szobába évtizedek sötétsége után besüt az első napsugár. De még nem volt ragyogó napfény. Tovább keresgéltem.

Elkezdtem írni Robiról, akit mindenki Rékának hív. Sokat segített, hogy rájöjjek, semmi problémám nem lenne egy transz emberrel sem. Olvastam nonbinary, aszexuális karakterekről és azt hiszem, megtaláltam a megoldást. A hozzám legközelebb álló címke az a pánszexuális.

Rájöttem, hogy vannak preferenciáim, de leginkább az érdekel, ki milyen ember. És ezt már tíz évvel ezelőtt is megfogalmaztam egy írós ismerősnek, hogy szerintem én az emberek lelkébe szeretek bele, teljesen mindegy, hogy milyen testben vannak.

Amikor idáig jutottam, nem éreztem jól magam Tia Marshként. Mintha egy rossz méretű ruhában kellett volna kiállnom az olvasók elé. Viszketett, zavart, néhol kicsi, máshol túl nagy volt. Le kellett cserélnem és Abigél már megvolt egy ideje. Útkeresésem közben hoztam létre, amikor úgy döntöttem, nekiállok heteró romantikust írni. Egyetlen fejezet készült el és az is eléggé pocsék lett, száraz és szürke.

Szóval sziasztok, Szellő Abigél vagyok, aki pánszexuális. Fogalmam sincsen, hogy ettől most már több jogom van-e meleg srácokról, lányokról vagy transz karakterekről írni. Szerintem mindenki arról ír, amiről akar :)

(A bejegyzésben mindenki valós névvel szerepel. Kivéve engem. Nem akartam megváltoztatni, hátha erre jár Petra. Ha igen, akkor szia, beszélgethetnénk, mert huszonöt éve nem láttalak.)