Hat óra volt. 

Az esti szél hideg gondolatokat hozott, s ennél még hidegebb lehetőségeket. 

Ha nem vállalom el a melót, nos, akkor az lesz a baj. Ha elvállalom? Az is. Eszméletlennek tartottam hogy még ilyenkor is, azon az átkozottan üres utcán ilyeneken gondolkodtam mint a munka vagy a lojalitás. 

Egy kis bárból kiszűrődő zenére lettem figyelmes: nem volt szokatlan mondjuk Pénteken. Az emberek, mármint a normális emberek Pénteken szórakoztak. A magamfélék meg vagy a munkán gondolkodtak vagy siratták az életüket. Basszus! Pedig ha csak egy pillanatra is elfelejthettem volna hogy mivel bízott meg az ügynökség. 

Lehet akkor mondjuk az nem is én lettem volna....Zsebre tettem a kezemet és a körülöttem lévő közeledő Rendfenntartókat figyeltem akik a macskakövös úton járőröztek. 

Abszuld lett volna azt gondolni hogy még így is képesek az emberek arra hogy bűnözzenek, holott már lassan több rendőr volt hat után az utcán mint egyszerű polgár. Hát de hiába... valahogy a szenny, a bűnözők feltörnek valahonnan; és folyamatosan ezt teszik. 

Aznap úgy döntöttem hogy a lelkizésemet a folyosó rakpartján végigsétálva vezetem le. És nem érdekelt a hideg, a csepegő eső, vagy az hogy így dupla annyi távot fogok legyalogolni. 

Csak szimplán ki akartam szellőztetni a fejemet, és ez minden. A mellékutca fogságából kikeveredve meg is láttam a vízpartot. 

A város beépített összképe ellenére is gyönyörű volt a folyó és az éjszaka fényei. 

Hét óra lett a hatból. 

Tovább lépdesve éppen olyan érzésem lett mint mikor két éve gondolkodtam el pár dolgon. Mit miért s hogy tovább... komor vagy nem komor gondolatok hada. Két jó év, amiben persze voltak rosszak is. Hamar elszálltak... 

Ahogyan mindezen gondolatok szinte előttem voltak mintha csak tegnap lett volna, lelki szemeim előtt újra megelevenedve, hirtelen egy ember került elém. 

Jobbára szólva a földre esett. Nem tudtam mire vélni. Félre ugrottam reflexből, fegyverem után kapva s balra néztem, hátha az aki miatt az ember a földre került elő lép majd. 

- Segítsen! - Kiabálta a fickó. Nem szóltam egy szót sem.. egyenlőre csak zavart, terelte a koncentrációt. Bárki is lapult ott a sötétben, bárki is lökte meg az illetőt s taszította elém, annak valahol ott kellett nem sokkal előttem állnia. 

- Ne segítsen neki. - Szólalt meg a női hang. 

- Ez az ember orvosi segítségre szorul.  És amiért ilyen állapotban van az éppenséggel maga. Úgyhogy tegye fel a kezeit és adja meg magát, most. - Előkaptam mondat közt a pisztolyomat s őrá céloztam. - A rendőrségtől vagyok, úgyhogy elhiheti nekem, nem csak dísznek van a fegyverem. 

- Én is a rendőrségtől vagyok. - Reagálta le a nő. Hangja ismerős volt, de meg nem tudtam volna mondani hogy honnan. Mintha már találkoztam volna vele, valami távoli, távoli álomba. Összezavart s egyben megnyugtatott...Tanácstalan voltam, de ugyanakkor igyekeztem a látszatát kelteni hogy mégsem vagyok az. Nem lehettem az.. 

- Akkor mutassa az igazolványát. - Biccentettem. Ő előszedte. Nem néztem meg közelebbről, tudtam hogy igazi. Hogy honnan, azt nem tudom, csak tudtam. 

- Ne szórakozz... - Leengedtem a pisztolyomat és ingattam a fejemet. - Miért nem ezzel kezdte hölgyem? 

- Nem volt kedvem magyarázkodni. - Előlépett a sötétből, és rámpillantott. Természet ellenesen csillantak meg lila szemei a lámpa fényében. Fekete hajába kék csík vegyült, miközben a földön fetrengő felé közeledett.

Mechanikus szemek, vékony testalkat... biztossá vált bennem hogy bárki is a nő, elég gazdag leget hogy ilyen implantátuma van. Nem volt... mindennapi. 

- Jó okom van rá hogy börtönbe vigyem. Ne aggódjon. - Mosolygott rám kedvesen. 

- Mi is ez az ok? 

- Rablás.

- A rablókat sem szokás ellökni a földre... errefele. - Karba tettem a kezemet s figyeltem. Az ismeretlen gyors mozdulatokkal gúsba kötötte a rettegő férfi kezét. Tudtam hogy más mozoghat a háttérben. Láttam már rettegő rablókat akiket bevittem a börtönbe, de ez más volt. 

Nem attól félt, hanem a nőtől félt. Elkeseredettsége a szemében visszatükröződött. És ha hihetek a közmondásnak, és tényleg a szem a lélek tükre akkor az az ember rettegett. 

A haláltól rettegett. 

Kínzóan kellemetlen volt ránézni s ugyanakkor kíváncsivá is tett a dolog. De nem kérdeztem, nem szóltam s nem is moccantam. Elhatároztam csakúgy, egyszerűen hogy kiderítem. Én saját magam, én egyedül. 

Mint ahogyan már öt éve mindent egymagam csináltam.