Nem tudok teljesen boldog és felszabadult lenni, mivel eleget tapasztaltam ahhoz, hogy tudjam, hogyha minden rendben van, akkor az már gyanús. Valami vagy valaki tönkre fog tenni és utána annak a kis örömnek is búcsút inthetek, amit sikerült elérnem. Ez mindig is így volt. Mindig azt mondogatták az emberek, hogy ,,Ne aggódj, majd minden magától helyre jön, csak türelmesnek kell lenned!". Eleinte hittem nekik és vártam. De szerintem éppen eleget vártam ahhoz, hogy most feltegyem azt a kérdést, hogy mi a francra várjak még? 11 éve türelmes vagyok és reménykedem abban, hogy minden helyrefordul a szánalmas kis életemben vagy hogy végre nem kell félnem, hogy valami rossz történik hirtelen a semmiből. Hisz mindig így volt. Bármi jó dolog történt, azt követte valami rossz. És ez a mértéktől is függött. Ezt úgy értem, hogyha valami kisebb mértékű boldogság ért, akkor azt követte valami apróbb, kisebb mértékű hülyeség. De ha valami óriási boldogság vagy valami tartós jó következett be az életembe, azután jött egy szörnyűség, ami kihatott az életemre vagy tönkretett magam körül ezt azt. Az utóbbi történetem az életembe is így alakult. Sohase éreztem még magam olyan felszabadultan, ahogy novemberben és januárban. Sohase éreztem olyan biztonságot és félelelmentességet, mint akkor. Sohasem voltam annyira szerelmes, mint akkor... És igen. Sejthetitek mi lett a vége, ezt gondolom nem is kell mesélni. De hogy ilyen durván érjen véget valami szép és ekkora hatalmas fájdalmat hagyjon maga után, amit még 7 hónap elteltével is érzek, az borzasztó. Azt hittem, hogy az idő múlásával jobb lesz, hogy enyhül a fájdalom vagy pedig teljesen elmúlik. De semelyik sem történt meg. Sőt, egyre erősebb. És a legnagyobb baj, hogy egyszerűen ez ellen nem lehet mit tenni. Mindenki azt mondja, hogy ,,Engedd el, mert úgy lesz a jobb és majd könnyebb lesz a lelkednek, aztán végre újra boldog lehetsz!". Valamilyen szinten igazuk van. Viszont könnyen beszélnek, hisz nem ők élik át ezt. Ők nem tudják mekkora bennem a vihar. Nem tudjak mit érzek. Egy embert, akit valaha a legjobban szerettem és bíztam benne sohase fogok tudni elfelejteni. És te, aki ezt olvasod, most biztos te is gondoltál valakire. Na látod, igazam van. Mindenkinek van egy ember, aki lyukat ütött a szívében és örökre beköltözött oda. És akárhogy próbálod, nem fog onnan eltűnni. Hiába nem látod az adott illetőt, de az emléke mindig ott fog maradni a lelkedben, hisz azt nem veheti el senki. Nem tudom, néha rossznak érzem, hogy vannak emlékeim, néha jónak. Hisz valamikor sírok rajta, valamikor mosolygok rajta és boldogsággal tölt el, hogy milyen jó is volt akkor. És ehhez kapcsolódóan, ha mégegyszer azt meri nekem valaki mondani, hogy engedd el, majd kilógatom egy iszonyat magas épület ablakán és majd akkor beszéljen nekem az elengedésről. Kiváncsi lennék, mennyire változna akkor a véleménye erről a témáról, de az biztos, hogy többet nem hozná fel. De visszatérve. Az elengedéshez még van egy mondás: Ha szereted, akkor engedd el és ha ő is szeretett, akkor visszajön. A nagy fenéket! Ha igazán szeretett volna, akkor alapból sose megy el. Lehet, hogy később rájön, de addig mit csinált? Miért ment egyáltalán el? Miért engedte el a kezem? Vagy miért választott mást? Ezt a mondást az életben senkise fogja tudni nekem megmagyarázni. Hisz a helyes leírása az az, amit az előbb fejtettem ki. Ez az IGAZSÁG. De van még egy ehhez kapcsolódó kis szöveg: Ha szereted engedd el, hisz néha valakihez nagyobb fájdalmat okoz a ragaszkodás, mint az elengedés. És most gondolom sok embernek beugrik az a kép, ahol a lány húz egy kötelet, ahol véres a keze és amikor kicsúszik a kezéből, minden rendben van a kezével. Na igen. Ebbe van valami, de sok ember akkor se fogja tudni elengedni a másikat. Mindig ott lesz egy kis űr a szívében, ha visszagondol, vagy ha csak a nevét hallja. Bárhol meghallja azt a nevet, mindig csakis ő fog eszébe jutni, hiába nem ő az, mégha akár csak egy kis óvodás fiúcska is. Hiába mondják sokan azt, hogy: Kész, végre sikerült továbblépnem! Valójában mélyen legbelül tudják, hogy ez nem igaz, csak nem mutatják ki. És ez nem jó dolog. Hisz ezzel ha úgy nézzük becsapunk másokat. Én személyszerint az az ember vagyok, aki nem szeret más érzést kimutatni, mint amit valójában érez. Ha szomorú vagyok, nem fogom azt mutatni, hogy jajj, mennyire rohadt boldog vagyok. Hisz nem így van. És valójában ez a legnagyobb színjátszás, amit egy ember tehet másokkal szemben. De ez majd egy külön téma lesz, egy másik posztban...