Az emberi lélek, olyan szerintem mint egy tányéros csésze. Kicsi, mégis törékeny, és teljes odafigyeléssel vigyázunk rá. Teljes bizalommal meg is engedjük, egy két embereknek, hogy igyanak belőle. De ha valaki eljátszva a bizalmunkat, és széttöri onnantól nem lesz ugyan olyan. Rajtunk múlik hogy az összetört tányért, és csészét mennyire akarjuk össze ragasztani. Mások nem hederítenek rá, ott hagyják, és előkapnak egy másik csészét, és azt hiszik hogy minden teljesen rendben van, és szorongatják álcsészéjüket, az összetörtet otthagyva nem is törődnek vele. Nem fogom azt mondani, hogy a csészét gyorsan lehet összeragasztani, ha azon van az ember hogy egyben legyen. Ez sajnos aprólékos igényes munka amit nem lehet siettetni, de azt nem mondtam hogy egyedül kell megjavítani. Ha nehezen megjavult a csésze, akkor ne várjad azt hogy ugyan olyan lesz mint azelőtt. A repedések látszani fognak rajta, ha tetszik, ha nem vagy néhány kisebb darabka hiányozni fog.  Az én tányérom részben már teljes, de a csészének csak a felét tudtam összerakni, hiába segített összerakni rengeteg ember, én magam állom útját a ragasztásnak, csak is a nagy egom miatt, mert nem tudtam megbocsátani valakinek, akiben nagyot csalódtam, és az egész lelkemet összetörte, sajnos nem is egyszer. De próbálom mindennek a jó és rossz oldalát is nézni, és bizalommal tekintek a jövő felé.

Remélem tetszett és kicsit elgondoltató volt ez a kis szösszenet.
Szivesen meghallgatnám a ti véleményeteket is erről a témáról.