- Szép jó reggelt - mosolyodott el Jimin másnap reggel, miután kinyitottam a szemeimet.

- Neked is - ásítottam, hiszen alig fél perce riadtam fel.

Nem hiszem el, hogy már az álmaimban is a nővérem zaklat engem. Álmomban közölte Jiminnel, hogy megöltem az apját. Nem számítottam volna, hogy kapok egy golyót a homlokomba, méghozzá attól, aki a legfontosabb nekem. Nagyon remélem, hogy ha elmondom neki az igazat, akkor nem ez lesz a reakciója.

- Csináltam neked reggelit - nyomott egy puszit az arcomra.

- Komolyan? - dörzsöltem meg a szemeimet, majd teljes testemmel Jimin felé fordultam.

- Igen. Pirítóst. - kelt fel mellőlem, majd az asztalomhoz lépett és kezébe vette a tálcát, amin az elkészített kaja volt.

- Mivel érdemeltem ezt ki? - ültem fel az ágyban, majd elvettem tőle a nekem szánt reggelit.

- Tegnap este mondtad, hogy éhes vagy, de lusta voltál felkelni, ezért gondoltam megleplek, mert már egy ideje felkeltem.

- Isten vagy - nyomtam egy apró csókot a szájára és már neki is kezdtem a pirítósoknak, amiket Jimin készített. - Te ettél már?

- Csak kakaót ittam, de még nem vagyok éhes - húzta maga alá a lábait, így törökülésben ült mellettem.

- Elmehetnénk valahova kajálni - vetettem fel az ötletet. - Valaki kisebb étterembe.

- Nem fognak felismerni?

- Ügyesek leszünk - kacsintottam egyet, mire Jimin elmosolyodott.

- Igazából benne vagyok. Tudod mit ennék most?

- Na? - kérdeztem tőle, miután egy jó nagyot haraptam a szendvicsből.

- Galbitang levest.

- Akkor oda megyünk, ahol van ilyen leves - bólintottam egyet, hiszen még sosem kóstoltam.

- Komolyan? - pillantott rám csillogó szemekkel.

- Persze - tömtem be az utolsó falatot is, a Jimin által készített szendvicsből.

[...]

- Ha lebuktok, akkor nem fogok érted rohangálni a rendőrségre - mondta Woojin, miután közöltem vele, hogy elviszem Jimint kajálni valahova.

- Nem fogunk lebukni. Ne legyél már mindig ilyen negatív. - húztam fel magamra a fekete, kicsit elegánsabb ingemet.

- Ha te mondod - sóhajtott fel. - Legalább valami puccos étterembe viszed?

- Nem! Egy eldugott helyre viszem, ahol nem lesz rajtunk kívül szinte senki, szóval nem kell félned. - mondtam neki.

- Mi lenne, ha egyszer az életben végre rám hallgatnál? - sóhajtott fel, mire felnevettem.

- Ha rád hallgatnék Woojin, akkor a házban élném le az életem kilencven százalékát.

- De legalább nem kellene attól félned, hogy mikor kap el a rendőrség. - tette karba a kezeit, de a mosoly ott bujkált a szája két sarkában.

- Szeretek veszélyesen élni - rántottam meg a vállaimat, majd kiléptem az ajtón, Woojint magára hagyva az irodámban.

Jimin szobája felé vettem az irányt, hiszen már indulnunk kellene. Szerencsére már menetre készen várt rám, így azonnal indulhattunk is. Apám egyik kocsijával mentünk, mivel az volt legközelebb a garázs kijáratához, nekem meg nem volt kedvem még azzal is szórakozni, hogy esetleg nekimegyek egy másik autónak.

- Hova megyünk egyáltalán? - kérdezte Jimin, miután sikeresen kijutottunk a garázsból.

- Az meglepetés. A lényeg, hogy egész nap éttermek után kerestem, ahol van galbitang leves, de találtam egyet, ami kicsit több mint húsz kilométerre van, viszont ez a specialitásuk.

- És te tudod már, hogy mit fogsz enni? - pillantott rám, mire megráztam a fejem.

- Még nem, de majd ott eldöntöm. Nem nagyon szeretem előre megtervezni, hogy mit akarok enni, mert utána mindig megváltoztatom a döntésem. - nevettem fel.

- Mondjuk igaz. De én szeretem előre eltervezni, hogy mi fog történni.

- Akkor most hagyd, hogy minden véletlenszerű legyen - simítottam rá a combjára, mire beharapott alsó szájjal bólintott egyet.

Az út további részén szinte minden szóba került. Először Taehyungról meséltem neki, utána pedig Woojin is szóba került. Jimin mondta, hogy úgy érzi, mintha nem bírná őt, mert sokszor tesz bunkó megjegyzéseket. Pedig Woojin nem bunkó, csak meg kell szokni az egyedi stílusát. Lehet, hogy először nem szimpatizált Jiminnel, de most már biztos vagyok benne, hogy megbékélt a kialakult helyzettel.

- Elvileg itt kellene elfordulni valahol jobbra - követtem a GPS utasításait, de nem igazán voltam megelégedve vele.

Valahogy mindig rá akart vezetni az autópályára, amikor annál vannak sokkal rövidebb utak is. Szerintem a huszonhét kilométerből lett harminckettő, ez a szar miatt.

- Ott! - kiáltott fel Jimin, ezzel engem rendesen halálra ijesztve.

Ugrottam is egyet, hiszen nem számítottam rá, hogy kiabál egyet. Nem tetszésemet ki is mutattam neki, hiszen elmorogtam, hogy ne kiabáljon, mint valami őrült.

- Legközelebb elég, ha csak mondod, hogy forduljak jobbra, nem kell kiabálni.

- Bocsánat, csak megörültem, hogy megpillantottam - húzta el a száját, mire legyintettem egyet.

- Nem baj, csak majdnem félre rántott a kormányt, autó balesetet meg szerintem egyikünk sem akar - sóhajtottam fel és bekanyarodtam az említett utcába.

Alig pár perc múlva már meg is pillantottuk a fából épült éttermet, ami az erdő szélén volt. Szerencsénkre csak pár autó állt a parkolóban, így kevesebb volt az esélye annak, hogy valaki felismeri Jimint. Miután kiszálltunk a kocsiból, a kezéért nyúltam, hiszen nem szégyenlem, hogy ő a párom és így mentünk be az étterembe. Kiválasztottuk az egyik sarokban lévő asztalt, Jimin pedig már le is telepedett az ajtóval szemben, én pedig előtte foglaltam helyet. A pincér már jött is és hozta az étlapokat. A velem szemben ülő rögtön közölte vele, hogy galbitang levest kér elsősorban, a többit még nem tudja. Végül én is arra voksoltam, hiszen még egyszer sem ettem, de kellemeset kellett csalódjak, amikor megkóstoltam.

- Na? - kérdezte Jimin izgatottan.

- Ez finom - hümmögtem, miután a második kanállal is a számba vettem a rizs alapú levesből.

- Nem hiába a kedvenc kajám - villantotta ki fogait és már neki is látott az evésnek.

Felnevettem, miután Jimin alig pár perc múlva üresre ette a tányért. Úgy viselkedett, mint aki egy hete nem evett semmit, pedig ma ebédre is rendesen bekajált. Kezébe vette az étlapot és már nézegette is, hogy mi lesz a következő étel, amit kér.

[...]

- Örülök, hogy végre kiszabadultunk egy kicsit a maffiából - mondtam neki, miután már végeztünk az étkezéssel.

- Én is örülök.

- Nem szeretném, hogy bezárva érezd magad - ittam meg az utolsó korty vizemet. - Mert nem egy börtönben vagy, hanem nálam. Remélem ezt te is így gondolod.

- Igen, így gondolom. És megértem, hogy miért nem szeretnéd, ha többet eljárnék otthonról. De nem lenne jobb, ha erről nem itt beszélnénk? - pillantott körbe a kis helyiségben, nehogy valaki hallgatózzon.

- De, igazad van. Szeretnél még valamit enni vagy esetleg inni? - ajánlottam fel neki, mire mosolyogva megrázta a fejét.

- Így is hálás vagyok, amiért elhoztál ide. Köszönöm! - hajolt át az asztalon és egy cuppanós puszit nyomott az arcom jobb oldalára.

- Ugyan, ez csak természetes - simítottam végig az állán, majd jeleztem a pincérnek, hogy fizetnék.

Miután fizettem, kitaláltam, hogy elmehetnénk sétálni Jiminnel egy kicsit. A közelben úgy is van egy kis tó, aminek a partján biztosan sétálhatnánk egy kicsit és tudnánk beszélgetni.

Na, mennyire pocsék órarendet kaptatok sulisok?😂 (Nekem szerencsére elfogadhatóbb, mint a tavalyi...) Kitartást mindenkinek, a történettel kapcsolatban pedig annyi, hogy készítsétek magatokat az izgalomhoz! 😇