- Remélem nem tervezed halál részegre inni magad - tette karba kezeit Woojin, mire elemeltem a számtól, már vagy a tízedik pezsgőmet.

- Ittam én valaha halál részegre magam? - vigyorogtam, hiszen már pár pohárral ezelőtt is éreztem az alkohol hatását.

- Szerencsére nem.

- Na látod, nem kell izgulnod apa - csúszott ki a számon a szó, amit mindig is utált, ha rá használtam.

Vett egy mély levegőt, majd megingatta a fejét és elsétált mellőlem egyetlen szó nélkül. Jimin kérdőn pillantott rám, én pedig homlokon csaptam magam, hogy miért nem tudtam befogni a számat.

- Miért szólítottad apának? Ő az apukád? - kérdezte a mellettem álló, mire megráztam a fejem. - Akkor?

- Woojin nevelt fel, apám helyett apám volt, ezért egyszer véletlen ezt a szót használtam rá, ő pedig rendesen megvert ezért. Nem azért, mert nem tekint rám fiaként, hanem mert túlságosan tisztelte apámat és nem akarta elvenni tőle ezt a pozíciót, pedig mind a hárman tudtuk, hogy ez már rég megtörtént. - kortyoltam egyet az isteni pezsgőből, majd lettem a poharat a többi mellé.

- Értem. Sosem gondoltam bele abba, hogy milyen lehet egy maffiában felnőni.

- Nem egy leányálom - nevettem fel. - Sőt borzasztó. Nekem nem volt gyerekkorom, nincsenek jó emlékeim, csupán az, amikor apámtól örököltem a Bong Rabbitet. Helyette van sok rossz, amiktől mai napig rémálmaim vannak. - mondtam őszintén neki, bár tudtam, hogy csak az alkohol miatt nyíltam meg neki.

- Egyetlen szép emlék sem? - tátotta el a száját, mire bólintottam egyet. - Pedig állítólag a gyerekkori emlékeink a legmeghatározóbbak a felnőtt korunkat nézve. - motyogta, mire elmosolyodtam.

- Akkor ezért lettem ilyen - vontam meg a vállaimat, mire kérdőn pillantott rám Jimin.

- De még nem is vagy felnőtt vagy de? - ráncolta össze a szemöldökeit.

- Huszonnégy vagyok.

- Akkor még egyáltalán nem vagy felnőtt Jungkook - ingatta meg a fejét, mire elmosolyodtam.

- Nem is akarok az lenni.

- Én sem - értett velem egyet. - Túl sok feladat hárul a felnőttekre.

- Lehet egy kérdésem? - váltottam hirtelen témát, mire bólintott egyet. - Miért hiányzik apud? - kérdeztem tőle, mire lehunyta a szemeit és vett egy mély levegőt.

- Ez bonyolult - ingatta meg a fejét.

- Van időm Jimin - sóhajtottam fel, mire végre felpillantott rám és abbahagyta a gyep tanulmányozását.

- Inkább akkor menjünk fel a szobámba - motyogta, én pedig bólintottam egyet, hogy benne vagyok.

Jimin némán követett engem, én pedig eléggé kíváncsi lettem az okra , amiért ennyire hiányolja az apját. Becsuktam az ajtót, majd Jimin ágyára vetődtem, jelezve, hogy én fogok ott feküdni, ameddig ő mesél. Várakozóan pillantottam rá, látszólag zavarban volt és próbálta összeszedni a gondolatait, de végre szólásra nyitotta a száját és mesélni kezdett.

- Anya miatt kerültem közel apához, amikor elmúltam tíz éves - sóhajtott fel. - Anya mentális beteg volt, sokszor voltak öngyilkos hajlamai és volt olyan is, hogy engem is bántani akart. Egyedül apa mellett éreztem magamat biztonságban, ő mindig megvédett engem és kiállt mellettem, ha balhé volt otthon. - pillantott rám, szemeiben pedig látszódott, hogy mennyire nehéz neki erről beszélni. - Aztán anya öngyilkos lett. Ekkor mindössze tizenöt éves voltam és azt hiszem, ha apa akkor nem lett volna mellettem, akkor most nem mesélnék itt neked. - szipogott és a szemeihez nyúlt, hogy meggátolja a kitörni készülő könnyeit.

- Az én gyerekkorom is el volt baszva, a lehető legjobban. Én sosem ismertem anyámat, apát akárhányszor kérdeztem erről, mindig azt mondta, hogy majd akkor elmondja, ha már enyém lesz a Bong Rabbit, mert akkor már biztosan meg tudok küzdeni az igazsággal. Viszont arra egyikőnk sem számított, hogy apám még azelőtt meghal, hogy hivatalosan rám bízná ezt a szervezetet. - csúsztam beljebb az ágyon és megveregettem mellettem a paplant, hogy feküdjön mellém.

- És Woojin nem tud semmit anyudról? - kérdezte, majd csiga lassúsággal, de befeküdt mellém az ágyba.

- Woojin nem képes beszélni anyámról, sőt apámról sem, szóval ez halott ügy - vontam meg a vállaimat.

- Talán azért akarok visszamenni apához, mert mellette olyan tökéletes volt minden és megszoktam már, hogy mellette teljes mértékben biztonságban vagyok - motyogta, majd zavartan elkapta a tekintetét rólam.

- Szerinted itt nem vagy teljes mértékben biztonságban? - ráncoltam össze a szemöldökeimet, de választ nem kaptam a kérdésemre.

Sóhajtottam egyet, majd szembe fordultam vele, de ő a plafont bámulta és látszólag valamin nagyon elgondolkodhatott, mert komor arccal bámult maga elé. Elmosolyodtam, hiszen aranyosnak találtam, hogy mennyire is ragaszkodik az apjához. Ezek szerint Namun nem is annyira fasz, mint gondoltam vagyis Jiminnel nem volt az.

- Néha elgondolkodom azon, hogy mi lenne, ha anya nem lesz öngyilkos - szólalt meg pár perc múlva.

- És mire jutsz? - pillantottam rá, mire ő is rám emelte a tekintetét.

- Talán megjavulhatott volna, de esélyt sem adott magának - nyelt egyet, majd ismét el akarta fordítani az arcát tőlem, de én az álla alá nyúltam.

- Minden okkal történik Jimin.

- Biztos vagy ebben? - kérdezte tőlem, mire bólintottam egyet.

- Rendben - motyogta, majd egy határozott mozdulattal közelebb bújt hozzám és szorosan magához ölelt.

Kitágultak a szemeim és hirtelen nem is tudtam, hogy hogyan kellene reagálnom a kialakult helyzetre, de hamar észbe kaptam és átöleltem Jimint. Teste rázkódni kezdett, én pedig vettem egy mély levegőt, hiszen sosem voltam jó a vigasztalásban, sőt talán eddig kétszer vigasztaltam bárkit is életem során és az sem ment a legjobban. Most pedig itt volt Jimin, aki egy kisfiúra hasonlított és egyszerűen nem tudtam mit mondani neki. Gyengéden simogatni kezdtem a hátát, mire ő még jobban hozzám bújt és most már hangosan kezdett zokogni. Nem szóltam semmit, csak csendben vártam, hogy lenyugodjon. Nem is emlékszem, hogy én mikor sírtam utoljára. Talán akkor, amikor apa meghalt. Azt sem nevezném sírásnak, hiszen nem zokogtam vagy ilyesmi, szimplán folytak a könnyeim és nem igazán akartam felfogni, hogy komolyan itt hagyott.

- Itt senki sem fog bántani téged - suttogtam, majd eltoltam magamtól egy kicsit, de csak annyira, hogy szemeibe tudjak nézni.

Letöröltem arcáról a könnyeket és egy hirtelen ötlettől vezérelve egy apró puszit adtam a homlokára. Vett egy mély levegőt, majd lehunyta a szemeit, de arcán jellegzetes pír jelent meg, mire muszáj volt elmosolyodnom. Imádtam, hogy ennyitől képes volt zavarba jönni. A hátamra fordultam és jeleztem Jiminnek, hogy feküdjön ő is egyenesen, hogy jobban elférjünk az ágyon. Karommal átkaroltam a vállát és közelebb húztam magamhoz, hogy mindketten elférjünk a takaró alatt.

- Elférsz? - kérdeztem tőle, mire bólintott egyet.

- Te is? - kérdezte vissza, amit egy hümmögéssel díjaztam.

- Aludjunk, mert ez a nap hosszú volt - ásítottam egy hatalmasat, majd gyengéden simogatni kezdtem Jimin felkarját.

- Aludjunk. Jó éjt. - köszönt el tőlem, mire én is ezt tettem és már be is hunytam a szemeimet, hogy álomba merülhessek.

Köszönöm a 4K megtekintést a blogra! ^^ ❤