Daenerys

A tizenkilencedik napon értük el Harrenhal kapuit. Gyanús volt a csend, ugyanis senki semmi jelet nem adott, hogy lettek volna itt. Aemond előre lovagolt, miközben maga mellett tartotta Vhagart a biztonság kedvéért. Mi addig a többiekkel megálltunk egy pár méterrel a kaputól, majd utána a félszemű fiú is megjelent. Visszavágtázott hozzánk, mi pedig érdeklődve vártuk az információt.

- Daemon és a foylóvidéki söpredéke elmenekült! - kiáltotta el magát a herceg, mire mindenki örömteli kiáltásokat hallatott. - Ma Harrenhal falai között vacsorázunk és ünneplünk!

- Aemond... - szólogattam, de ő nagyon a "győzelmünkkel" volt elfoglalva. Én nem voltam annyira elragadtatva, ugyanis tudtam, hogy miért üres Harrenhal. Daariónak igaza volt, mi pedig egyenes belesétáltunk Daemon Targaryen csapdájába.

Bementünk a nagycsarnokba, ahol mindenki lepakolta a cuccait, levetették a páncélzatukat, majd leültek a nagyasztalhoz ebédelni. Én addig körbejártam az épületet, az udvart, kicsit körülnéztem a városban, de minden kihalt volt. Közben azon gondolkodtam, mégis hogyan lehettem ekkora barom, hogy pont én dőltem be ennek az egésznek. Nekem mindig feltűnik az, ha valaki be akar csapni, akkor most miért nem? Veszélybe sodortam ezzel anyámat, a bátyámat, a nővéremet és az unokatestvéreimet, nagyapát is... Mindenkit veszélybe sodortam, akiket szeretek. Nagyapa sokat bántott meg, de ő is a családunk része, attól még ugyanúgy szeretem, és most ő is veszélybe került.

- Végre, hogy itt vagy! - tárta szét a karját Aemond, amikor visszaértem a nagycsarnokba. - Hol voltál?

- Kicsit körülnéztem. - vontam meg a vállam, majd belekaroltam a férjem nyakába. - Aemond, szerelmem...

- Mondd, kedvesem. - dörzsölte össze az orrát az enyémmel. Már kezdtem volna bele, amikor Ser Criston közbe nem lépett.

- Hercegem, holló érkezett a számodra. - sietett ide, majd a félszemű fiú kezébe nyomta a pergamentekercset. Aemond feltörte a pirosan rikító pecsétet, majd kitekerte a levelet és olvasni kezdte azt. A fiú szeme egyre jobban elkerekedett, miközben kezdett a levél végére érni, majd miután elolvasta, felnézett a papírból. Gyönyörű kék szemében megjelenő düh jelezte, hogy nem jó hírt kaptunk, én pedig sejtettem, mi lehetett benne.

- Na? Mi állt benne? - kíváncsiskodtam, mire csak annyit kaptam válasznak, hogy férj uram összegyűrte a kezében a levelet, majd elviharzott. - Aemond!

Rohantam a fiú után, de ő olyan gyorsan szedte a lábát, hogy szaladva alig értem utol. Aemond hirtelen megtorpant az udvar közepén, és idegesen keresni kezdett valakit a katonák között. Miután megtalálta a keresett személyt, megindult felé. A félszemű herceg megragadta Ser Simon Strong mellvértjét, és teljes erővel kirángatta a többi lovag társaságból.

- Te voltál, igaz? - ordította a lovag képébe Aemond, aki csak értetlenül és megszeppenve nézett rá a majd' felrobbanó hercegre. - Beárultál minket, te aljas áruló!

- Nem tudom, hogy miről beszélsz, hercegem. - rázta a fejét Ser Simon.

- Biztos a korod az oka, így már azt is elfelejtetted, hogy elárultál minket Rhaenyrának, nem igaz? - nevetett fel a félszemű fiú. (Ser Simon már nem a legfiatalabb lovagok közé tartozott, de nem volt még oly öreg, hogy kiessenek az emlékei).

- Senkinek nem szóltam. Mindig hűséges voltam a koronához és Aegont tartom az igaz örökösnek, őt szolgálom. - mentegetőzött, csakhogy Aemond nem nagyon akart neki hinni. Amióta Luke elvette a szemét, azóta ki nem állhatja a Strong-házat, így hiába mondd igazat Ser Simon, férj uramnál nem sokat fog érni.

- Vedd elő a kardod, Strong! - lépett el tőle a fiú, majd kihúzta a hüvelyből a kardot. - Az Istenek majd eldöntik, igazat szólsz-e. Ha igen, a Harcos megajándékoz erővel és legyőzöl.

- Aemond, szükséges ez? - léptem oda hozzá, és megfogtam a karját, de ő elrántotta tőlem.

- Nagyon is szükséges. - bólintott, majd azzal a lendülettel neki is rontott a lovagnak.

Nem szívesen néztem volna végig ezt az igazságtalan harcot, de az volt a helyzet, hogy nem tartott tovább öt percnél. Ser Simonnak már az elejétől kezdve nem sok esélye volt Aemond ellen, így nyilvánvaló volt, hogy kié lesz a győzelem. A félszemű fiú halálos sebet ejtett a lovagon, aki összeesett, azzal együtt pedig meg is halt, nem szenvedett. Ezután a herceg az összes Strongot meg akarta ölni, csakhogy én közbe szóltam.

- Ebből nem engedek! - ráztam meg a fejem. - A múlt miatt nem ölheted meg az összes embert, akinek Strong-vér folyik az ereiben, amikor semmi közük nincs hozzá. Luke-ot már megölted, elégedj meg azzal, hiszen neki van a legtöbb köze hozzád...

- Khalessi... - hunyta be a szemét Aemond.

- Nem fejeztem be! - emeltem fel a mutatóujjam. - Szóval egyetlenegy Strongot nem akarok meglátni a holtak között, ugyanis szükségünk van rájuk, ahogy nekik is ránk. - sosem beszéltem még így Aemonddal, ezért ez egy kicsit fájt is a lelkemnek, de muszáj volt. Muszáj volt, mert teljesen elvesztette az önuralmát és nem hagyhattam, hogy kiírtsa az egész Strong-házat.

- Hercegem, hercegnő - jelent meg az egyik katona, aki egy sötét, éjfekete hajú és smaragdzöld szemű nőt hozott magával. -, ezt a nőt találtam.

- Hol találtad? - mentem hozzájuk közelebb, hogy jobban szemügyre vehessem az ismeretlen nőszemélyt.

- Lent az alagsorban. - felelte.

- Mi a neved? - kérdeztem a nőtől, kinek zöld tekintete szinte mérgező volt.

- Alys Rivers, hercegnő. - mutatkozott be, miközben meghajolt.

- Ki elől bújtál el? - tettem fel a következő kérdést.

- Daemon Targaryentől, hercegnő. - felelte. - Sokunkat elfogatott, aki ellenkezett, azt pedig megölte. Az egész foylóvidéket maga mellé állította kényszerből.

- Ki gondolta volna... - motyogtam, miközben rápillantottam Aemondra, aki csak lehajtotta a fejét. Aztán visszafordultam Alys felé. - Hogy sikerült úgy elbújnod, hogy ne találjanak meg?

- Az alagsort nem nézték át. Tulajdonképpen azt sem tudták, hogy van. - jelent meg egy elégedett mosoly az arcán, amit nem tudtam hova tenni. Ez az Alys Rivers érdekes egy nőszemély, valami nem stimmel vele...

- Van még valaki, akinek sikerült elbújnia? - érdeklődtem kíváncsiskodva.

- Rajtam kívül még két nő, de ők eltűntek, amikor a fehér köpenyesek megjelentek az alagsorban. - húzta el a száját.

Túl könnyen és egyszerűen reagál minden kérdésemre, az első pillanattól kezdve együttműködik, de miért? Mások ilyenkor csak makacsul hallgatnának, ő pedig olyan folyékonyan válaszol a kérdéseimre, mintha olvasná a válaszokat. És ahogy a férjemet fürkészi a zöld szemeivel... Úgy érzem, hogy ezt az Alys Riverst négyszemközt is ki kell még faggatnom, több mindent meg akarok róla tudni. Mert mi van, ha Daemon direkt hagyta itt, hogy kémkedjen? Ez nagyon gyanús nekem...