Másnap reggel az a tudat ébresztett, hogy hozzá megyek a bátyámhoz, a szerelmemhez. Az esküvőre csak délután felé kerül sor, addig még lefolynak az előkészületek, amik elmaradtak vagy esetleg csak ma lehetett megtenni.

A szobámban voltam, és a hajamat fésültem, amikor kopogtattak. Kinyitottam az ajtót, és még a lélegzetem is elállt meglepettségemben. Atyám állt előttem, nekem pedig nem volt más választásom, mint beengedni. Ezentúl nem tudok elmenekülni előle...

- Ha hívatlak, nem jelensz meg. Ha felkereslek, elfutsz, de ezentúl nem tudsz. - mondta atyám, mire nagyot nyeltem.

- Ha a két nappal ezelőtti vacsoráról akarsz beszélni, akkor ne fáradj. - tettem karba a kezem.

- Pedig én még nem zártam le ezt a témát. - rázta meg a fejét. - Tiszteletlen voltál, ráadásul felhoztad az unokaöcséid származását, amit megtiltottam, mert hatalmas hazugság. - erre megforgattam a szemem. - Utána elszöktél itthonról a bátyáddal, csak másnap reggel tértetek vissza. Én nem úgy emlékszem, hogy ilyennek lettél volna nevelve.

- Atyám, az idők folyamán mindenki változik, viszont te sosem vettél részt a nevelésünkben, csak anyám törődött velünk. Ráadásul kilenc évesen elküldtél itthonról, ahol más nevelésben volt részem. Aztán eltelik hét év és kijelented, hogy nem vagyok a lányod. - tártam szét a karom. - Törvényesen a véred vagyok, a lányodnak számítok, de csak akkor lettél volna igazán az apám, ha úgy is viselkedsz. És ez fáj nekem, de már beletörődtem.

- Daenerys...

- Sosem próbáltál az lenni. - szóltam közbe, a fejemet rázva. - Attól, hogy megkérdezted egy évben egyszer, hogy vagyok, attól nem leszel az. Se Aegon, se Helaena, se Aemond nem érdekelt téged, nem csak én. Ha mi, a lányaid nem, megértem, mert te végig fiúkat akartál, de amikor megkaptad, akkor sem volt másképp.

- Neked ezt meg kell értened, Rhaenyra is a gyermekem. - mondta, mire azt hittem nyakon szúrom magam.

- Rhaenyra is? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. - Csak Rhaenyra, nincs semmiféle is. És most légyszíves menj ki a szobámból. - mutattam az ajtó felé.

- Elküldesz? Kizavarod az atyádat, a királyodat? - vonta fel a szemöldökét.

- Nem, nem zavarlak ki, csak megkértelek, hogy menj el. Ez az én szobám, a magánszférám, jogom van kiküldeni bárkit, ha egyedül akarok lenni. - mondtam határozottan, mire atyám bólintott, és lassan kibicegett a szobából.

Ezt nem lehet elhinni. Még jó, hogy nem én fogok kimenni a saját szobámból csak azért, mert ő a király. Azért ez már mindennek a teteje. Ráadásul az végképp nem fér a fejembe, hogy még a szobámban is felkeresett, hogy véletlenül se tudjam elkerülni a szidalmat. És az is neki állt feljebb, hogy kimondtam az igazságot, hogy sosem viselkedett úgy velünk, mint egy normális, szerető apa.

Idegességemben lesöpörtem mindent az asztalomról, a falhoz vágtam a kisasztalon heverő vázát, amitől szétfröcsögött a víz és a benne való rózsák szanaszét repültek. A függönyöket leszaggattam a karnisról, a takaróm és a párnáimat lehajigáltam az ágyról, mire a szoba úgy nézett ki három perc után, mintha valami felrobbant volna.

Megfogadtam, hogy a mai napomat semmi nem ronthatja el, még atyám sem, de úgy látszik, ez nem igazán sikerült. Kész káosz már most ez a nap (és még mekkora lesz, ha a vendégek is megérkeznek). A legszívesebben most kiugrottam volna az ablakon, hogy mindentől és mindenkitől megszabaduljak, akit nem kívánok magam köré, de rájöttem, hogy akkor nem csak azoktól szabadulnék meg, hanem azoktól is, akiktől nem akarok. Megérné ezt? Nem. Inkább elviselem őket csak azért, hogy azokkal lehessek, akik fontosak nekem.

Újabb kopogtatás zavart meg, ami kizökkentett a gondolataimból. Letöröltem az arcomról azt a pár könnycseppet, ami kibújt a szemem sarkából, és végig folyt az arcomon, hogy az a valaki, aki kopogott ne lássa, hogy sírtam volna. Nem teljesen nyitottam ki az ajtót, hogy ne látszódjon a kupi a hátam mögött, de amikor megláttam, hogy csak Aemond az, akkor megkönnyebbülten fellélegeztem.

- Csak te vagy az... - hunytam be a szemem, miközben kifújtam a mély levegőt.

- Igen, miért? Mást vártál? - kérdezte Aemond felvont szemöldökkel.

- Nem, csak azt hittem, hogy atyánk jött vissza. - legyintettem.

- Atyánk? Mit keresett itt? - ráncolta össze a homlokát értetlenül.

- Nem lényeges. - vontam meg a vállam.

- Mi történt, Khalessi? Bemehetek? - lépett volna be a szobába, csak én elálltam az útját, és jobban behajtottam az ajtót.

- Most hidd el jobb lesz, ha nem mész be. - ráztam meg a fejem.

- Miért? Akkor mégis történt valami, ha már a szobádba se engedsz be. - értetlenkedett, majd megfogta a karom, és kihúzott az ajtóból, kilökte az ajtót, aztán belépett.

- Daenerys, itt mi történt? - fordult felém szét tárt karokkal, amikor én is beléptem utána.

- Semmi csak... egy kicsit elszabadultak az indulatok. - sütöttem le a szemem.

- Kicsit? Mintha egy vadállat szabadult volna itt el, nem az indulatok. - nézett körbe hitetlenkedve. - Mi történt?

- Mondtam, atyánk volt itt és beszélgettünk. - rántottam egyet a vállamon.

- Meséld el. - fogta meg a kezem, mire ráemeltem a tekintetem.

Elmeséltem mindent Aemondnak, ami egy kissé megkönnyebbülést adott a lelkemnek, de még ennek ellenére is rossz volt a kedvem. Bár ő is ideges lett és egyből megindult volna atyánk lakosztálya felé, de tudtam, hogy abból semmi jó nem sülne ki, ezért nem engedtem neki, hogy odamenjen. Először nem akart rám hallgatni, de amikor azt mondtam, hogy ne rosszabbítson a helyzeten, mert erre a napra nem az életem legrosszabb napjaként akarok emlékezni.

❀❁❀

Elérkezett a délután, Helaena pedig velem volt a szobámban - ilyenkor már rend volt -, és segített készülődni a szobalányaimmal, Grace-szel és Améliával. A nővérem a ruhám igazgatta, Grace és Amélia pedig a hajamat készítették. Befonták és egy kontyba csavarták, aztán pedig gyöngyöket rakosgattak bele. Egy ezüstből készült, két szemben lévő sárkányt formáló fejdíszt tűztek még a fejem tetejére, majd egy gyönyörű nyakláncot akasztottak a nyakamba, amin egy csodaszép zafír csillogott.

- Csodálatos vagy, Daenerys. - nézett végig rajtam Helaena.

- Azt mondod? - kérdeztem izgatottan.

- De még mennyire! - ölelt szorosan magához.

- Bejöhetek? - dugta be a fejét Aegon az ajtón.

- Gyere. - intett neki a nővérem. A bátyám belépett a szobába, majd füttyentett egyet, amikor végig nézett rajtam.

- Nahát, majdnem vagy olyan szép, mint Helaena volt. - mondta Aegon, és kacsintott egyet feleségére, aki vállon csapta őt.

- Ez nem igaz! - rázta meg a fejét a lány. - Ráadásul akkor még nem a leglelkesebb voltál, hogy feleségül megyek hozzád.

- Az akkor volt, de ha most visszagondolok... - nézett rá a bátyám perverz mosollyal, majd egy csókot nyomott Helaena halántékára. Én mosolyogva figyeltem őket, hogy ők valóban szép párost alkotnak.

Érdekes, hogy ők ketten is tiltakoztak először a házasságtól, most pedig szeretik egymást és csodálatosak így együtt. Három gyerekük is született - ráadásul szerelemből -, Jaehaera és Jaeherys, akik ikrek voltak, aztán pedig még egy fiú, Maelor.
Amióta szeretem Aemondot, azóta én is ilyenről álmodozok, hogy mi is ilyen boldogok leszünk, lesz egy csomó gyerekünk, akiket mindennél jobban fogunk szeretni és bármi áron megvédjük őket.