Az első közös vacsora is elérkezett. Hét év után újra egy asztalhoz ülünk Rhaenyráékkal. Most még atyánk is részt vett a vacsorán, pedig ő nem szokott. De mivel a drága lánya és gyerekei, meg a fivére, Daemon is itt voltak, ezért neki is az asztalhoz kell ülnie még úgyis, hogy nem a legeslegjobban érzi magát.

- Nagy bejelentenivalóm van. - szólalt meg atyánk, majd nagy nehezen felállt a székből. - Az unokáim, Jace és Luke feleségül veszik kuzinjaikat, Baelát és Rhaenát, hogy ők is megerősítsék a házak közti köteléket.

- Éljen! - emelte a magasba Daemon a kupáját.

- Sok szerencsét! - emeltem én is fel a poharam, miközben végig néztem az unokaöcséimen és a két lányon. Erre a mondatomra anyám szigorú és fegyelmező pillantásokkal nézett rám, míg Aemond jóízűen nevetett mellettem.

- Viszont a mai napon kijelenthetek még egy fontos dolgot. - szólalt meg ismét a király, miután mindenki elcsendesedett és lerakta a poharát. - Kisebb bonyodalmak adódtak, de megoldódtak, így kijelenthetem, hogy Lucerys Velaryon herceg Hullámtörő örököse és a leendő Hullámok ura. Ezért arra szeretnék kérni mindenkit, hogy emeljük poharunkat külön Lucerys hercegre.

Ezt nem hiszem el... Leesett a tantusz. Anyámnak és atyámnak ez a megbeszélni valója lehetett Rhaenyráékkal, amit nem kötött teljesen az orrunkra az érkezésükkor.
Hallottunk a hírről, hogy Corlys Velaryont súlyos baleset érte a Lépőköveknél, hogy lehet meg is hal, de pont Luke-ot nevezte volna meg örökösének? Én azt is el tudom képzelni, hogy Rhaenyra harcolta ki magának ezt.

- Lucerysre! - emelte fel a poharát Rhaenyra fülig érő mosollyal.

Megkezdődött a vacsora, a szolgálók elkezdték felhordani az ételeket. A muzsikusok is elkezdtek játszani, mi pedig egymás társaságában foglaltuk el magunkat addig, amíg nem lehet szedni magunknak. Én egyszer-kétszer rásandítottam Luke-ra, aki jót nevetgélt a bátyja és jegyese társaságában.

- Fogadunk megint, kedves húgom? - hajolt ide Aegon, mire én érdeklődve felé fordítottam a fejem.

- Miben? - vontam fel a szemöldököm.

- Odamegyek Baelához, és hogy Jace kiállja-e szó nélkül azt, amit mondani fogok neki. - mosolyodott el gonoszan.

- Az attól függ, hogy mit mondasz neki. - vontam meg a vállam.

- Akkor nem fogadunk, csak nézd és élvezd a műsort. - kacsintott, mire én ránéztem Aemondra, aki megrázta a fejét.

Figyeltem, ahogy a bátyám feláll a helyéről, majd odasétál Baelához, miközben úgy csinál, mintha öntene magának a kancsóból, hogy ne legyen feltűnő az, hogy suttog hozzá valamit. Jace állkapcsa erre megfeszült, és rácsapva az asztalra, felállt ő is. Aegon erre simán visszaült a helyére, mintha mi sem történt volna. Ezt követve Aemond is felállt, mire az unokaöcsém feszengve felvette a kupáját.

- A hercegekre, Aemondra és Aegonra. És külön Daenerysre. - emelte a poharát a magasba Jace. - Rengeteg szép emléket őrzök a gyermekkorunkról, és remélem, hogy felnőttekként szövetségesek lehetünk. Örvendjetek jó egészségnek, bácsikáim és nénikém! - fejezte be, majd visszaült a helyére.

- Most én jövök... - súgtam oda Aemondnak, majd én is felvettem a kupámat, és felálltam. - Én a két lányra, Baelára és Rhaenára szeretnék köszöntőt mondani, hiszen hamarosan férjhez mennek, akárcsak én. Szép házassági életet kívánok, és hogy az Istenek rengeteg gyermekkel áldjon meg titeket, akik mind olyan jóképűek és erősek lesznek, mint az én kedves unokaöcséim! - erre Aegon és Aemond is a poharát emelte, miközben szórakozottan mosolyogtak.

A két lány arcáról leolvadt a mosoly és két fiú is lefagyott. Rhaenyra hitetlenkedve nézett rá férjére, míg Daemon szemei villámokat szórtak rám. Atyám arcán is megjelent a méreg, de most nem volt abban a helyzetben, hogy megállíthasson. Főleg nem azzal, hogy megpofozzon, mivel ő az asztal közepén ül, én pedig a végén, ideáig pedig nem ér el a keze. Egyedül nagyapám tudná ezt megtenni, mert ő itt ül szinte mellettem és bőven elérne a keze, de nem merne megütni itt mindenki előtt. Ráadásul ő is tudja, hogy mi az igazság és nagyapa sosem csinálta azt, mint atyánk.

Jacaerys felállt az asztaltól, mire Aemond is felállt, és ahogy Jace is megindult, úgy a félszemű fiú is. Az unokaöcsém beütött egyet Aemondnak, mire Luke is felpattant a helyéről, de Aegon lefogta, és az asztallapnak nyomta őt. Baela is megindult Aemond felé, de velem találkozott össze helyette, csak én a kezeinél fogva neki löktem az oszlophoz, és ott tartottam.

- Elég! Elég legyen! - kiáltott fel édesanyám, mire hirtelen két szorítást éreztem meg a karomon, amik elrángattak Baela közeléből. Jace-t és Luke-ot is lefogták, ahogy a két lány testvérpárt is.

- Mégis mit jelentsen ez? Mit képzeltek magatokról? - kérdezte felháborodva atyám. - Te lányom, főleg te minek képzeled magad? - nézett rám. - Egyszer már figyelmeztettelek erről. És ez a viselkedés... te nem az én lányom vagy. - rázta meg a fejét, mire én egy pillanatra meghökkentem.

- Viserys... - teltek meg anyám szemei könnyekkel. - Ne mondj ilyet!

- Hagyd, anyám. - szólaltam meg. - Igaza van, neki nem én vagyok a lánya. Neki egyedül csak egy lánya van és az Rhaenyra hercegnő. - néztem rá az említettre, aki megdöbbenve nézett engem. Még egy utolsó pillantást vetettem a társaságra, majd otthagytam mindenkit egytől egyig.

Szaladtam folyosóról folyosóra, majd ki az udvarra, onnan pedig az istállóba. Felszereltem Holdfényt, majd sebesen vágtatni kezdtem a Sárkányverem felé. A sárkányőrök ki is vezették nekem Drogont a kérésemre, majd miután végig simítottam a sárkány nyakán, felültem rá. Repülésre utasítottam Drogont, aki fellökte magát, és szárnyakra kapott.

Semmi célom nem volt, hogy hol szeretnék kilyukadni, csak repültem, repültem és repültem. Drogon érezhette nyugtalanságomat, mert kezdte ő is átvenni tőlem. A sárkányok nagyon érzékenyek az ember érzéseire és nagyon könnyen észreveszik, hogy az embernek milyen a hangulata. Leginkább a félelmet érzik meg és ezt a legtöbb esetben ki is szokták használni - de nem csak a sárkányok, szinte minden ragadozó állat. Drogon át is tudja venni ezeket az érzelmeket, amikor velem van és megérzi, mert ha én jó kedvű vagyok, akkor ő is, ha nincs jó kedvem, neki sincs és ha dühös és ideges vagyok, mint most, akkor ő is.

Te nem az én lányom vagy - jutottak eszembe atyám szavai, ami felrepesztette a lelkem. Sosem szeretett úgy engem, mint az igazi lányát, aki ugyanúgy véréből való, mint Rhaenyra, amit már elfogadtam. De most, hogy ezt mindenki előtt kijelentette, ez sokkal jobban fájt. Már az is eszembe jutott, hogy még régen nem azért küldött el egy másik társaságba - a dothrakiakhoz -, hogy azt a fajta életmódot tanulmányozzam vagy megtanuljam, hanem azért, mert meg akart szabadulni tőlem. Anyám ebbe pedig beleegyezett, mert teli beszélte a fejét mindenfélével, hogy nekem milyen jó lesz ott, majd megtalálom a helyem köztük, hogy őket is ugyanúgy fogom szeretni, mintha a családom lennének. Ebben igaza is volt, csakhogy nem számított arra, hogy én vissza fogok jönni Királyvárba.

Behunytam a szemem, miközben az esti szellő belekapott a hajamba, és élveztem, hogy átjár a szabadság. Egészen addig tudtam élvezni, amíg valaki meg nem zavarta. A bal oldalamon Aemond jelent meg Vhagarral, mire én mosolyogva megcsóváltam a fejem. Tudtam, hogy utánam fog jönni, hiszen Aemond érzi, amikor szükségem van rá, és szinte bárhol, bármikor képes megtalálni.
A sárkányainkkal leszálltunk egy füves pusztára, majd miután mind a ketten kiszálltunk a nyeregből, Dorogon már egyből incselkedni kezdett az öreglánnyal.

- Hihetetlen, hogy ezek milyen jó barátok. - ültem le a földre, miközben a két fenevadat néztem.

- Vhagar öreg és nagy, hogy normálisan játszani tudjanak, de Drogon elég rendesen szereti piszkálni. - nevetett Aemond, és ő is leült mellém.

Ezután ránk ült a csend, én pedig lehajtottam a fejem. Újból elkeseredtem, ahogy eszembe jutott atyám mondata. Nem hittem volna, hogy ez a kis tréfa ekkora ügyet fog jelenteni számára.
Aemond látta, hogy nem vagyok jól, és egyből szorosan magához húzott, én pedig elsírtam magam. Kitörtek belőlem a könnyek és nem tudtam őket megállítani, nagyon fájt a lelkem. A félszemű fiú hiába próbált megnyugtatni, hiába simogatta a hátam, a hajam, az arcom, semmi nem hatott. Nem szereti, ha sírok, mert az neki is rossz, de most képtelen voltam abbahagyni. Ezt pedig drága atyánknak köszönheti, hiszen milyen apa az ilyen?