Az olvasópróba végül azzal zárult, hogy Joey elengedte Christ, akinek valmilyen fotózásra kellett mennie, a lány pedig sűrűn elnézést kérve kéredzkedett el valahová, mit már régebben megbeszélhettek, hiszen Joe a 'hová mégy te..?' kérdés nélkül elengedte.
"Ümm... Elnézést!" annyira nem számítottam rá, hogy a nap végén mégis megtisztel azzal, hogy hozzámszól, hogy nagyokat pislogva néztem körbe, megbizonyosodva róla, hogy nekem beszél.
"Igen..?" préseltem ki meglepetten magamból, akár egy idióta.
"Öö, csak arra gondoltam, hogy mivel elég sokmindent átírtunk a forgatókönyvben, és mivel a magáé nem volt itt, ezért odaadnám az enyém, hogy tudjon miből szöveget tanulni, ha..."
"Nyugodtan tegezhetsz, kedves" motyogtam, inkább csak magamnak, mégis meghallotta.
Idióta Tom, idióta.
"... Ha szeretné." pislogott.
Egyik szemölldökét felvonva nézett rám, lassan szólásra nyitva száját.
"Öö, vagis... Ha szeretnéd, Tohmas." hezitálva mondta ki a nevem, és látszott, hogy kellemetlenül érzi magát tőle. Valamiért még ebben is ott volt az a rendkívül nagy távolságtartás, viszont érthetetlen módon jóleső borzongás szaladt végig a gerincemen, ahogy a nevemen szólított... Hmm, mintha egy kissebb csatát nyertem volna meg ezzel.
Felcsillanó szemekkel fogtam meg én is a szövegkönyvet, közben apró, nyirkos és hideg kezeit súrolva enyéimmel. Újabb borzongás, akkori feltevésem szerint pusztán a hidegtől. Hehehe...
"Persze, drága!" vigyorogtam le rá szélesen.
"Nincs mit." nézett rám összevont szemölldökkel, furcsán elhúzva száját, amolyan 'mi az isten?' (mert hát ugye Tom nem mond olyanokat, hogy "miafasz??!" meg ilyenek. Nemnem - szerk.) nézéssel.
"Viszont bocsánat, de eléggé sietnem kellene..." kezdte, belehajigálva mindent hátizsákjába.
"Persze, menj csak, az égvilágon semmiért sem szeretnélek feltartani." segítettem neki ősszeszedni jegyzeteit. Csak akkor eszméltem rá, hogy egyedül mi ketten vagyunk a helyiségben. Ahogy egyszerre nyúltunk egy toll után megcsapott az illata.
Atya ég.
Egy pillanatra ledermedtem, ami pont elég volt neki ahhoz, hogy felkapja a tárgyat és az ajtó felé hátráljon két lépést.
"Hát, akkor szia, vagy 'hey', ahogy azt New York-ban hallattam szokás." már megint úgy nézett, mintha kézenállnék és az arcomon hordanám a nadrágom. Kezdett lefagyni az arcomról a mosoly.
" Jah, persze. Hey!" integetett, zavartan heherészve. Szinte feltépve az ajtót lépett ki, majd még láttam, ahogy egyre gyorsuló léptekkel elhaladt a lift felé. Reméltem, hogy csak azért, mert fontos dolga volt, és sietnie kellett.
Nagyot sóhajtva roskadtam székembe, mire Joe lépett be, levakarhatatlan vigyorral az arcán, még fütyürészett is.
"Na mivan? Láttam kissé nehezen ment a barátkozás" huppant le mellém.
"Furcsa ez a lány." mondtam mentségül. Nehezen akad általában olyan ember, akivel ne jönnék ki jól.
"Hm, nekem teljesen normálisnak tűnt. Chrissel is jól elvolt." nézett rám somolyogva. Csak a leg morcosabb nézésemet adtam válaszul, mire Joey felnevetett.
"Csak bűntudata volt a szemüveged miatt."
"Akkor, egész egyszerűen miért nem kért bocsánatot?" dobtam az asztalra a forgatókönyvet.
A negyvenes-évei közepén járó férfi sóhajtva húzta az említett tárgyat maga elé, majd belelapozgatva folytatta "Azt mondtad, furcsa lány, nem? Akkor biztos furcsa módon tette meg." csak úgy, hanyagul nyitva hagyta ott heverni a könyvet, felkapva táskáját lépdelt az ajtó felé.
"Mára már ennyi volt, menj haza. Pihend ki magad a szerdára, akkora már méltóztatnak a többiek is ideérni. Csá, Tom!" azzal kiment az ajtón.
"Csá..." mormogtam.
Még mindig kicsit morcosan vettem kezembe a forgatókönyvet, belenézve. Minden utasítás pontosan és szépen áthúzva és kijegyzetelve, gyöngybetűkkel. Ahogy lapoztam, mosolyognom kellett, s akkor megláttam, pontosan a 126. oldal sarkán.

Bocsánat, hogy összetörtem a szemüvegét
😢

Furcsa, mégis kellemes érzések kavarogtak bennem. Nem igazán tudom még most sem megmahyarázni, viszont azt igen, hogy határozottan meglepett.
Nagyon jó értelemben. Még senkivel kapcsolatban sem éreztem ilyet eddig. Egyszerre idegesített, hogy ennyire más velem, mint mások, de valahogy...
Telefonom csöngése zökkentett ki.
"Halló, tessék! Itt Tom Hiddleston!"
"Jó napot, Mr. Hiddleston! Én Barnabas Clint vagyok, a gondnok. Ugye ön a C72-es lakás tulajdonosa?"
"Igen, miért? Netán bekapcsolva hagytam a vasalót?" próbáltam viccelődni, de az idős férfi nem nagyon díjjazta.
"Nem uram, pusztán csak annyiról volna szó, hogy az ön felett lakó Mrs. Taylor-nál probléma volt a vízhálózattal, és mint kiderült, a csövek annyira elöregedtek, hogy teljesen ki kell cserélni őket, így minden lakót arra kérünk, hogy az elkövetkezendő legalább egy hétben költözzenek ki lakásaikból. Utána folyamatosan jöhetnek vissza persze, amint végeztünk a lakásaikban. Önnek problémát okozna a kiköltözés esetleg..?"
A bosszúság szépen lassan terjedt szét bennem. Úgy éreztem, mentem felrobbanok.
"Ugyan dehogy, köszönöm, hogy szóltak."
"Mi köszönjük megértését, uram. Visszhall!" azzal megsem várva válaszom letette, nyilván nem én voltam sem az első, sem az utolsó, akit fel kellett aznap hívnia szerencsétlennek.
Hogy a jó istenbe...
Morogva hagytam el az épületet, majd szálltam fel egy véletlen metróra, ami egy véletlen helyre vitt, ahol volt egy véletlen kávézó. Boszús arccal foglaltam helyet a leghátsó boxban, közben telefonomon nézegetve a lehetséges szállodákat, amik nincsenek London túlvégén, és/vagy nem túl drágák. Azért ami sok, az mégis csak sok.
Sajnos nem találtam sehol sem helyet, még a nászutas lakosztályon sem.
Reményvesztetten vettem tudomásul, hogy nem tudok hol aludni, mikor túl ismerősen csengő hangon szolalt meg mellettem egy pincérnő.
" Jo napot, mit ho... Tohmas?" mikor felkaptam a fejem Hazel nézett le rám, valamiért magasabban, mint ahogy emlékeztem, felszolgálói egyenruhában, még a '60-as évekből, csak ebből jöttem rá, hogy valami retro helyre keveredtem.
Már a tény, hogy itt is egymásba futunk meg sem lepett.
"Hát ma... Vagyis, te mit keresel itt?"
"Épp reményt vesztek, aszt hiszem." mormogtam.
"Kaphatnék egy csésze kávét? Feketnén, cukor nélkül."
A lány egyik szemöldökét felvonva nézett rám.
"Pedig megesküdtem volna, hogy inkább teás vagy."
"Kávét kértem..." néztem rá úgy, mint akit kihipóztak.
"Hozom a teát." mosolyodott el végül, legelőször nekem aznap, viszont abban a pillanatban nem voltam abban az állapotban, hogy ezt értékelni tudjam.
Még épp időben elkaptam, ahogy megfordul, és kissé rövid, térdfölé-érő szoknyája meglibben a fen... Szóval körülötte.
Atya ég... Ez a lány... Atya ég!
Gyorsan elkaptam a tekintetem, tudván hogy elég nagy udvariatlanságot követtem el. Csak sóhajtozva ültem telefonom felett, nem is figyelve már annyira annak képernyőjén felvillódzó dolgokra.
Körülbelül egy negyed óra múlva jött vissza a lány, tálcáján egy csészével, egy kancsó tejjel, cukorral, és egy, eléggé édesnek tűnő szelet süteménnyel.
"Itt a teád, Earl Grey. Gondoltam azzal nem fogok mellé." mosolygott, miközben kissé előrehajolva pakolta le elém a dolgokat.
Nem Tom! Nem szabad a dekoltázsát nézned, nem!
"Köszönöm, bár a süteményt igazán nem kellett volna." mosolyogtam rá, ahogy meglepetésemre lehuppant velem szemben az asztalhoz.
" A wikipédia azt írta, hogy édesszájú vagy, így gondoltam, nem lesz ellenedre." mosolygott. Valahogy már ettől jobb kedvem lett.
"Köszönöm szépen. De nem lesz baj, hogy munkaidőben..."
"Nemsoká záróra, és rajtad kívül nincs már itt senki. Nade..." könyökölt fel az asztalra "Miért vagy olyan, mint akire rádőltek az Ikertornyok?"
"Ehehe..." eléggé morbid vicc volt, de jól esett.
"Hajléktalan lettem." nyögtem végül.
Hazel csak pislogni tudott, mintha egy kis rémületet is láttam volna a szemében.
"Azta..."