Sietve rohantam felfelé a mozgólépcsőn (!!!) félő volt, hogy esetleg utánam küld egy-két szekuritist, vagy angolosan, lovon vágtat majd utánam, közben teát szürcsölve és a kirájnőre esküdözve... vagy, valami ilyesmi. Épp, hogy tudtam fizetni a diákhitelt, meg a lakást, nem kellett még egy per is a nyakamba.
Lihegve huppantam le végül a járda szélén egy padra, kb húsz méterre az aluljáró kijáratától. Félve pislogtam vissza, hátha követett paripáján a könyvesúr, de semmi. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, viszont utánna döbbentem rá, hogy én hülye most futhatok, hogy még éppen időben elérjem a buszt, amire ugyan amúgy is átszálltam volna, de úgy kényelmesen vehettem volna még egy kávét a megállóval szembeni Starbucks-ban. Persze így nem.
Hülye, hülye, hülye!!!
Simán átszállhattam volna egy másik kocsiba, és ennyi. Problem solved.
De mivel csak utólag vagyok ilyen okos, ezért nem tudom hányszor botlottam meg rohanás közben, és nem kettő kicsi kutya-izébe rúgtam bele (tényleg csak véletlenül, eskü), amiért sűrűn kértem elnézést. A végén már előre mondtam, hogy "Párdon" mert így sokkal egyszerűbb volt.
A busz -melyre ezuttal egy szájvíz-reklám volt felmatricázva -, épp elöttem csukta be ajtaját, és indult meg. Hevesen integettem, és - ha lehet -, még gyorsabban futottam utána.
Nem nagyon tűnt úgy, hogy észrevett volna ( persze, hiszen nem látszottam rendesen a visszapillantóban "magasságom" miatt),nekem meg végig csak az pörgött az agyamban, ahogy Joe ordibál velem mindenki előtt, majd megköszöni "eddigi munkáimat", és hazaküld, végleg. Már rögtön az első nap. Végül már tehetetlenségemben kezdtem botorkálva feladni, mikor valaki megfogta a sofőr vállát hátulról, ezzel figyelmeztetve őt rám.
A busz lassítva megállt, én pedig lihegve vágódtam be az ajtaján fellobogtatva a bérletemet. Persze a sofőr morgott, de abban a pillanatban legszivesebben megöleltem volna.
Istenem, köszönöm!!
Miután nagyjából normalizáltan a légzésem, csillogó szemekkel néztem körbe, hogy vajon ki lehetett a "megmentőm", persze nem láttam senkit, és nem is jelentkezett senki önként, hogy "Hé, ide kérem ám a hálacsókot" pedig láttam egy-két igen helyes srácot. Nekik bárhova adtam volna.
"Elnézést, asszonyom! Meg tudná nekem mondani, hogy ki szólt a sofőrbek, hogy álljon meg?" hajoltam oda a vezetőüléshez közel helyet foglalt nénihez, közben reménykedve, hogy a hárommal mögötte ülő, szöszi srác volt az.
" Persze, kedves. Az az úr volt, ott hátul." mutatott a busz végébe mosolyogva. Mikor meglátta zavarodott tekintetem, s azt, hogy nem egy "hátul álló úr" volt potenciális áldozat, megköszörülve torkát folytatta: "Az magas úriember ott, háttal. Akinek olyan göndör haja van... Azt hiszem, ne haragudj kedves, nem látok már jól, de biztos, hogy ő volt az. Megismerem, annyira magas volt" magyarázott tovább, szerintem már csak magának, én közben pedig a korábbiakból okulva szépen, lassan, kapaszkodva menten az illető felé. Háttal állt nekem, egyik kezével feje mellett kapaszkodva, másikkal maga előtt tartva valamit, gondolom telefont.
A néni jól látta, és a hősömnek valóban göndör (uh, de még milyen...), vöröses-barnás-izés haja volt.
Egy magas, göndörhajú, udvarias angol fickó.
Két lábon járó folklór...
"Elnézé..." kezdten bele, lábujjhegyen állva (megpróbáltam kompenzálni azt a kb röpke huszonöt centi magasságkülönbséget), mikor lassan felém fordulva karját leengedve maga mellé megláttam a törött szemüveget kezében...
Még épp időben rohantam el a busz túlsó végébe, úgy csinálva, mintha telefonom beszélgetnék valakivel.
A hátralevő úton nem mertem hátranézni, de valahogy azt éreztem, hogy figyel valaki.
Lehet hogy csak a bűntudatom...