Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

Boka minden illedelmessége pár pillanat alatt odalett, szó nélkül rontott be a házba, az sem igazán érdekelte volna, ha véletlenül betöri az ajtó üvegét. Igazából nem számított, miben tesz kárt az apró lakásban vagy hány ember lökött el az utcán, amíg minden erejéből rohant előre. Az meg végképp lényegtelen volt, hogy Csónakos mennyivel maradt le mögötte, valószínűleg a fiú még csak most jár a Pál utcában. Az elméjét csupán az a gondolat töltötte meg, hogy ha bele is pusztul, látnia kell Nemecseket, a két keze közé fogni az arcát és elmondani neki mindent.

Átkozta magát, amiért nem volt elég bátorsága már kora délután színt vallani a beteg fiúnak, addig halogatta, amíg veszélybe került, hogy egyáltalán valaha is megteheti. Félt belegondolni, milyen lesz talán azzal a teherrel élni, hogy a kis Nemecsek sosem tudta meg, mit érez iránta. Sosem volt őszinte vele, próbált többnyire komolynak tűnni az irányába, mert természetesnek vette, hogy ott van mellette és csodálattal van iránta. Rémisztő volt a lehetősége, hogy a fiú úgy hagyja el ezt a világot, hogy sosem szerez tudomást Boka szerelméről, végtelen imádatáról.

Talán az ő hibája ez az egész; ha nem olyan engedékeny vele és pusztán Csónakos társaságában megy el a Füvészkertbe, mindez megelőzhető lett volna. Esetleg ha előbb észreveszi, mennyire beteg és nem hagyja kikelni az ágyból, talán nem fajulnak el ideáig a dolgok. Beszélnie kellett volna a fejével, megértetni vele, mennyire veszélyes az állapota... De nem tette, nem tett az ég világon semmit.

Szaporán kapkodta a levegőt és a kabátja ujjával ingerülten törölte a könnyeket felhevült arcáról, ahogyan berontott a szobába. Csak egy pillanatra kellett megtorpannia, hogy iszonyatos üresség támadjon benne; néma csönd volt, pusztán a vér dobolt a fülében és ziháló lélegzetének hangja vegyült a falióra kattogásával. Csele, Richter és a Gittegylet többi tagja mind lehajtott fejjel, szótlanul álltak a szoba közepén, nem tudtak mihez kezdeni. Barabás Kolnay vállára hajtotta a fejét és elvétve, halkan szipogott, majd fojtott sírásban tört ki. Weisz a díszoklevél széleit gyűrögette görcsösen, miközben a könnyei sötét foltokat festettek a papírra.

Boka elveszítette az uralmat önmaga felett; elméje üvöltve tiltakozott, nem akart magának még több fájdalmat okozni, mégis lassan lépkedett Nemecsek ágya felé. Ahogy megtorpant és végigmérte az törékeny fiú gyöngyöző, fehér arcán azt az érzelmektől teljességgel mentes kifejezést, apróbbnak és védtelenebbnek látta, mint valaha. A karjába akarta venni, ringatni egészen addig, amíg minden rendbe nem jön. Egyszerűen csak megvédeni a világ minden fájdalmától. De most már hiába tette volna; elment és nem volt többé.

Képtelen volt a fiú szemébe nézni, már csak a gondolatba is beleremegett az egész teste, hogy nem fog visszatekinteni rá azzal a megnyugtató, csodálattal teli pillantással. Ugyan már találkozott a halállal, mégis most, újonnan és testközelből megtapasztalva sokkal rémisztőbb volt, mint valaha. A tény pedig, hogy ettől az eseménytől függetlenül az élet a megszokottól alig eltérő mederben fog tovább folytatódni, valamiért most gyomorforgatónak hatott számára.

Térdre rogyott, egyik kezével az ágy keretét markolta görcsösen, a másikkal pedig könnyáztatta arcát takarta el. A néma csöndben pusztán csak a fiú szipogása és fájdalmas nyögései hallatszottak. Senki sem tudta mit tegyen, azt találták a legjobbnak, ha most egy ideig csak állnak teljes némaságban.

- Legalább azt látta? - emelte fel Boka a fejét egy idő után és a Weisz kezében tartott, gyűrött oklevél felé biccentett. Nem tudta miért is nyugtatná meg egy ilyen idióta apróság, mégis kellet találnia valamit, amibe most pár pillanatig kapaszkodhat.

Csele torka összeszorult - érezte, hogy a fiú tőle várja a választ -, nem tudta mit mondhatna. Többnyire őszinte volt az emberekhez, most is szeretett volna az lenni, azonban ez tűnt a legfájdalmasabb választásnak. Mit segítene most az, ha megrázná a fejét, hogy hiába mutogatták a papírlapot a halott Nemecseknek? Csábító volt a hazugság, hogy a fiú már abban a kellemes tudatban hagyta el az élők világát, hogy az egylet bocsánatot kért tőle. Mégsem bírt bólogatni, ezzel hamis reményt adva egy barátjának és hetekig, hónapokig, talán évekig tartó bűntudatot okozva magának. Csak állt meredten, lehunyt szemekkel és hagyta, hogy a könnyek végiggördüljenek az arcán. És Bokának mindez elég volt, hogy választ kapjon a kérdésére, ismételten fájdalmas zokogásban tört ki.

Hasogatott a mellkasa és megőrjítette a fájdalom, amit érzett. Úgy érezte átverte Nemecseket és bántotta, hogy a fiú már sosem fogja megtudni az igazságot, hogy minden közömbös érzelem, amit iránta mutatott egy hatalmas hazugság volt. Már egy bő éve nyomasztotta a gondolat, hogy a fiú azt hiszi, hogy az iránta érzett szeretete mind az esetlenségéből fakad.

Boka szeretett félrehúzódni a Grundon és valamelyik érdekesebb kalandregénybe temetkezni, amit az apja egyik könyvespolcáról emelt el. Nemecsek néha ragaszkodott hozzá, hogy leülhessen mellé és figyelje őt, miközben olvas. Az idősebb fiú gyakran mondott ellent, zavarba hozta, ha a másik egészen közel telepedett le hozzá és árgus szemekkel figyelte. Azonban most nem volt kedve vitatkozni, így a kis szőke elégedetten követte az egyik farakás tetejére.

Boka törökülésben foglalt helyet, miközben maga alá gyűrte a kabátját. Elmélázva kezdett lapozgatni a kezében tartott vékony könyvben, azt az oldalt keresve, ahova egy füzetlapból rögtönzött könyvjelzőt csúsztatott be. Hiába tudta már egy ideje, hogy hol találja, tovább színlelte a kutakodást, hogy a szeme sarkából a kis Nemecseket figyelje, aki csillogó szemekkel leste a mozdulatait. Mindig egyre jobban beleszeretett, amikor ilyen elképesztően gyermeki dolgokat csinált. Ugyanakkor valahol el is keserítette, hiszen ha ilyen ártatlan fiúnak vallana szerelmet, valószínűleg végtelenül megilletődne és nem venné jó néven.

- Fel fogsz fázni - jegyezte meg, mikor észrevette, hogy Nemecsek közvetlenül a hideg, nyirkos fára ült rá. Március ellenére iszonyatosan hideg volt még, a nap sugara is alig ütött át a felhők vastag rétegén, így féltette a fiút. Utálta, hogy a szeretettel együtt jár az aggodalom is, mert nem akart anyáskodónak tűnni barátja szemében.

- Tudod, nem kell mindig ezt csinálnod - mosolyodott el Nemecsek halványan, ennek ellenére mégis lejjebb húzta a pulóverét és arra ült rá. - Nem kell megvédened azért, mert ilyen szerencsétlen vagyok és apró. Mindenki utálja ezt csinálni, de kötelességének érzi, mert ilyen nyomorult vagyok. Neked igazán nem kéne, egyáltalán nem haragudnék érte.

Boka abban a pillanatban szerette volna rávágni, hogy ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy mennyire törékenynek látja a fiút. Azonban nem tette, hosszasan gondolataiba süllyedt, hogy megfelelően elmagyarázhasson a fiúnak mindent, viszont mindeközben Weisz és Barabás igényt tartott egy gyűlésen Nemecsek jelenlétére, így nem válaszolhatott, többet pedig nem merült fel a téma.

Boka elmosolyodott az emlékfoszlányon, miközben újabb könnyek gördültek végig az arcán. Elengedte az ágy keretét, elfehéredett ujjaiba visszatért az élet, vakon tapogatózva megragadta Nemecsek hideg kezét, ami egészen addig a paplanon nyugodott. Hirtelen ötlettől vezérelve, minden erejével elnyomta a feltörekvő zokogást és fájdalmából szavakat formált. Nem érdekelte, hogy a szobában tartózkodók mind fülelnek, egyszerűen ki kellett mondania azt a tömérdek dolgot, ami az évek során felgyülemlett benne.

- Mindig próbáltam úgy tenni, mint akit untat a gyerekességed vagy egyszerűen csak mintha nem érdekelne, de igazából mindig szórakoztatott. Csodáltam benned, hogy mennyire pozitívan tudsz hozzáállni a dolgokhoz. Ami azt illeti, azért próbáltam mindig a tökéletességre törekedni, mert mindig bíztál bennem és számítottál rám, tehát kötelességemnek éreztem. Tudom, egy ideig kifejezetten kerültelek, amit tiszta szívből remélem nem vettél rossz néven, viszont képtelen voltam megbirkózni a látványoddal, akaratlanul is zavarba jöttem. Így utólag visszagondolva elég nagy fejetlenség volt részemről, azonban azt hiszem ez eltörpül a többi mellett, amit elkövettem. Nem egoizmusból, viszont azt hiszem mindig tévedhetetlennek találtál, holott rengeteg-rengeteg dolgot elrontottam, megbántam. Nem hosszútávra tekintve, pusztán csak ha az elmúlt pár hétre tekintek vissza, azt hiszem önmagában az is az én saram, hogy most itt tartunk - Boka maga sem tudta már egy ideje, hogy miért erről beszél, holott valahova egészen máshova akart kilyukadni. Egyszerűen megrázta a fejét, majd hüvelykujjával apró köröket kezdett leírni Nemecsek hideg kézfején. - Azt hiszem mindig próbáltam meggyőzni magam arról, hogy tényleg csak azért érzek irántad szeretetet, mert törékenynek tűnsz, ezért nem cáfoltam meg már abban a pillanatban, amint kiejtetted a szádon. Viszont ez marhaság, semmi köze ennek ahhoz, hogy az emberek gyakran segítenek rajtad. Ahhoz pedig, hogy halálosan szerelmes vagyok beléd végképp semmi köze.

Boka hosszú szünetet tartott, miután kiejtette a kulcsszót. Kellemetlennek érezte, hogy a háta mögött többen is hallgatják, többek közt Nemecsek szülei. Viszont most már jelentéktelennek találta, hogy megtudják-e vagy sem, hiszen végtére is a fiuk már halott volt.

- Igen, kétség kívül elkéstem mindennel, igen, ha megtehetném mindent egészen másképp tennék, igen, azt hiszem ez egy életen át gyötörni fog. Talán már semmit sem számít, hogy miután elhagytad ezt a világot elmondok minden ilyesmit, mégis jól esik - szeretett volna többet mondani, mindent kiadni magából, azonban képtelen volt rá, csak figyelte, ahogy a könnyei egyre csak hullnak a nadrágjára. Újra előtört belőle a zokogás, remegő vállakkal hajtotta a fejét a fehér paplanra és mélyen beszívta az illatát, amitől méginkább erőt vett rajta a sírás.

Csele egy idő után letelepedett mellé, átölelte és erőtlenül próbálta magához húzni. Boka egy ideig nem engedett, maradék erejével ellenkezett, majd végül eldőlt és a másik fiú karjaiban keresett menedéket. Már semmilyen késztetést nem érzett rá, hogy megőrizze a méltóságát, hangot adott bánatának és nem próbálta eltakarni az arcát. Egyszerűen csak meg akart szűnni végre, felébredni a legsötétebb rémálmából.

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Végre jutott időm valami kiszenvedni magamból, ami nem pusztán két bekezdésből áll az irodalomfüzetem hátuljában.

[Akinek nem ismerős a vers, amiből ez a két rövidke részt kiragadtam, Kosztolányi  munkája]