Nemecsek halálától kezdve minden gyökeresen megváltozott az egyik napról a másikra; mintha a jókedv, a gyermeki lét és a régi Boka is a fiúval együtt távoztak volna. Minden szürkének és egyhangúnak tűnt, a napok mintha egymás másai lettek volna, megszokott sorrendben zajlottak az események, a hetek és hónapok lassacskán összefolytak. Alig történt bármi, ami csak egy egészen apró pillanatig is kibillentette volna a Pál utcai fiúkat az egyformaságból. Talán az elmúlt időben a legnagyobb érdekesség, ami kissé megtörte az egyhangúságot, Rácz tanár úr betegsége volt - bár ez is csupán egyetlen pénteki nap erejéig tartott. Nem történt az ég egy adta világon semmi.

Csele minden nappal egyre borzalmasabban érezte magát, reggelente már alig-alig látta értelmét felkelni, végül csak azért kászálódott ki az ágyból, mert muszáj volt. Hiányoztak az átmulatott délutánok, a sok nevetés, a Grund elvesztése után visszaszorult a négy fal közé és a könyvekbe temetkezett, amik kezdtek egyre unalmasabbá válni. Talán legjobban Bokát hiányolta, nyomasztotta, hogy a fiú április vége óta nem volt hajlandó tudomást venni a világról.

Nemecsek halála gyökeresen megváltoztatta; alig beszélt, evett vagy mozdult ki a szobájából, elmondása szerint minden a fiúra emlékezteti, hogy elveszítette. Csele sosem jutott dűlőre annak kapcsán, hogy ő igazából feladta-e azt, hogy valaha is kisegíti Bokát a lelki válságából vagy pusztán úgy érzi, még időt kell hagynia a gyásznak.

Mindenesetre amióta a barátja nem volt mellette és nem beszélgetett vele, végtelenül egyedül érezte magát. A többiek nem keresték igazán a társaságát és maga Csele is úgy érezte, hogy nem való közéjük. Mintha hirtelen éveket öregedett volna, nem illett Kolnay, Barabás és a többiek társaságába, idegennek és komornak érezte magát hozzájuk.

Pusztán Csónakos társaságát kereste olykor, a fiú jelenléte valami furcsán nosztalgikus érzéssel töltötte el; ő volt az egyetlen, aki semmit sem változott. Megmaradt a hanyag stílusa, a könnyed nemtörődömsége és minden apró vonása úgy, akárcsak még április elején. Csele szeretett volna haragudni rá, amiért rajta nem ejtett mély sebeket Nemecsek halála, de egyszerűen képtelen volt rá. Őrültség lett volna azt feltételezni, hogy Csónakost teljesen hidegen hagyta a fiú halála, hiszen egy huzamosabb ideig rajta is meglátszott a gyász és a fájdalom, amit próbált eltitkolni, azonban ő erős maradt és visszaerőltette magát a megszokott kerékvágásba.

Csele a fejét Csónakos vállára hajtotta, ahogy ültek a múzeum lépcsőjének széles, hideg korlátján. A fiú kötött pulóverének dohányfüst és orgona illatát árasztotta, illetve egy virágét, amiről a fiú úgy vélte fréziának hívják, bár közel sem volt biztos benne. Egy halvány gyerekkori emlékből rémlett neki, mikor a nővérével kézenfogva igyekeztek haza és Csenge eldicsekedett a tudásával, fréziának nevezte az apró, színes növényeket.

Furcsa módon megnyugtatta, hogy Csónakos teljesen más, mint ő; kifinomultabbnak és elegánsabbnak érezte magát mellette, cseppet sem ragaszkodott volna hozzá, hogy a fiú több időt szenteljen ruhadarabjai kiválasztásának. Nem mintha barátja stílusába, lazaságában nem lett volna valami különösen vonzó és magabiztosságot sugalló, ami magát Cselét is csalogatta. Soha nem mondta volna ki hangosan vagy ismerte volna be, de tetszett neki ez az egyszerű nemtörődöm stílus, viszont ő vérbeli gigerli volt - bár mintha kezdett volna elkopni ez a vonása.

Miután egyre több időt töltött Csónakossal, már nem féltette annyira a finom ruháját, bátrabban ült le a lépcsőre vagy a földre, kezével nem söpörte le előtte gondosan a felületet. Ez eleinte abból fakadt, hogy utálta, mikor a másik fiú gyávának nevezte és kinevette, amiért ennyire félti az öltözékét. Később viszont egyszerűen elkezdte nem érdekelni, akkor is elegánsnak és előkelőnek érezte magát, ha megpróbált felkapaszkodni egy fára. Ebből a szempontból úgy tűnhetett, mintha valamiféle ékszerként kezelné Csónakost, hogy kihangsúlyozza a kifinomult tulajdonságait, azonban inkább a személyisége miatt kereste fel a fiút egyre többször.

Nem tudta megmagyarázni hogy mi fogta meg a barátjában, viszont szerette vele megosztani a gondolatait. Cselét igazából többnyire hidegen hagyta, hogy akihez éppen beszél mennyire érdeklődik a szavai iránt vagy mi a véleménye, azonban Csónakos más volt; az ő gondolatai, a szavak, amiket a mondandó után motyogott igenis számítottak. Nem azért, mert barátok voltak, sokkal inkább azért, mert a fiúnak érdekes, új meglátásai voltak és teljesen máshonnan szemlélte a dolgokat, mint Csele.

- Néha azt kívánom, bár én haltam volna meg vagy valaki más - mondta Csele elmélázva, miközben a két keze közé zárta Csónakosét, hogy felmelegítse. Most is egy olyan hosszú, szövevényes gondolatot akart felvázolni, mint amilyenekkel minden második délután előrukkolt. - Olyan elfogadhatatlan, hogy valaki, aki ennyire pici és naiv egy ilyen hősies tettbe halljon bele, nem? Azt hiszem ő csak segíteni akart, mindig csak azt akart, akkor is, mikor visszament a Füvészkertbe. Nem hiszem, hogy olyasmi vágyak hajtották volna, mint a legtöbbünket, nem kellett neki, hogy mindenki körberajongja és csodálja. Mármint, nyilván ilyesmikre mindenki vágyik, de nem ezért teszünk többségében dolgokat - itt Csele összeráncolta a homlokát és beismerte, hogy ebbe a csoportba tartozik ő maga is, legalábbis próbál ide tartozni. Sokszor elképzelte már, hogy azért tesz dolgokat, hogy elnyerje a többiek imádatát, de soha nem ez vezérelte, ezek csak kósza ábrándok voltak. - Azt hiszem az lett volna a fair, ha nem abba hal bele, amiben tiszta, ártatlan célok vezérlik, bár az lett volna a legnagyobb igazság, ha még mindig élne. Olyan kicsi volt.

- És miből gondolod, hogy ebből az következik, hogy neked kellett volna meghalnod? - kérdezte Csónakos, megszakítva a mondandóját. Csele kissé meglepődött azon, hogy a fiú így átlát rajta, hogy hova akar végül kilyukadni, mit akar kihozni ebből az egész Nemecsekhez kapcsolódó bevezető beszéddel.

- Mert idősebb vagyok és azt hiszem kicsit többet fogtam fel az évek során, mint ő. Nem azt akarom mondani, hogy ő idióta volt vagy valami ilyesmi, inkább csak gyermeki felfogása volt - Csele halk, szaggatott sóhajt hallatott és ujjait összefűzte Csónakoséval, figyelte hogy barátja mutatóujja milyen ferde. - Meg azt hiszem nem hiányoznék annyi embernek, nem hagynék kitölthetetlen űrt magam után. Sok gigerli Csele van, akik fent hordják az orrukat, de azt hiszem csak egyetlen önzetlen kis szőke Nemecsek Ernő létezett

- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte egy kis felháborodással a hangjában csónakos, majd szorosabban húzta magához Cselét. - Egy másik olyan fiú sincs, mint te.

- Tudom, most felhozhatod azt is, hogy nekem van családom és barátaim, de valamiért azoknak az embereknek, akik önzetlenek, segítőkészek és ilyen kis gyerekesek a halálukat sokkal nehezebb elfogadni, mint a hozzám hasonló egyszerű, gazdag fiúkét. Nem lehet rávágni, hogy én egy olyan szent vagyok, aki mindenképpen megérdemli az életet - sóhajtotta Csele, majd hosszasan lehunyta a szemeit, érezte, ahogy a nap előbújik az égen gyülekező szürke felhők mögül és pár pillanatig erőtlen sugaraival megvilágítja az arcát.

- Igaz, talán nem vagy szent, de pótolhatatlan vagy.

Csónakos nem szólt semmit, csak elengedte a kezét és helyette a vállára markolt, hogy maga felé fordíthassa. Pár pillanatig csak bámultak bele egymás sötét szemeibe, majd Csele számára valami felfoghatatlan történt. Egész testében megdermedt, nem tudta viszonozni Csónakos csókját, csak értetlenül pislogott és érezte, hogy a bőre mindjárt lángra kap a pírtól. Egyszerre találta rémisztőnek mindezt, nem tudta mit kéne tennie vagy egyáltalán ez a valóság-e, esetleg pusztán egy pillanatnyi képzelgés. Tömérdek gondolat suhant át a fején, vajon hányan figyelhetik őket, mindez meddig fog tartani, vajon Csónakos érzi-e a bőre forróságát és mindenféle ezekhez hasonló kérdés. Majd egyszerűen csak üressé vált minden, melegség öntötte el a testét és szoros ölelésbe vonta Csónakost.

A sok papuskám kimaradt, bár azt hiszem nem nagyon illett volna a helyzethez :'D