Fák... Sötét és véget nem érő fák... Minden fele csak az erdő, mely kitakarja az eget. Sötétség, melynek végtelensége egyenest az ember lelkébe hatol... Szemem fuldoklik a fény hiányától, bőrömön a hideg futkos. Néma csend, mintha e helyen lélek még nem járt volna. Mellkasomon kezek nyomását érzem, de mikor odanyúlok, nincs ott semmi, csak a sötétség mi szorít össze. Egyedül vagyok...
A fejemben hangok ordítanak, hogy tűnjek onnan, de valami oknál fogva, a sötétség felé vágyom, húz valami. Egyik léptem a másik után, megyek egyre beljebb és beljebb a sötét rengetegbe. Semmit se látok, csupán a lábam alatt ropognak az szokásosnál nagyobb és nehezebb ágak.

Ahogy megyek beljebb a sötétségbe, valami megérinti a kezem, majd egy hideg fuvallat hasít el a fejem mellett. Kezd rossz érzésem lenni, de nem állok meg, valami nem hagyja. Szívem lüktet, majd kiugrik. Egyre hidegebb van, egyre nyomasztóbb a fény hiánya. Lábaim egyre gyorsabban tapossák, a földön elterülő, egyre sűrűbbé váló száraz ág tengert.
Beljebb hatolva a sötétségbe, néma dübörgés kezdi átvenni a kísérteties csend helyét. A levegő valahol a fagypontot súrolhatja, de fényt továbbra se látok bármerre is nézzek.
Egy ponton megállok, hátha mégis észreveszek valamit, de csak a néma dübörgést hallom a távolból és az ágak ropogását. Körbenézek, de mintha a sötétség egyenest az én szemembe nézne. Próbálok szememmel bármilyen fényforrást találni, de csak az ágropogást hallom... A ropogást, ami nem tőlem jön... Nem vagyok egyedül... Egyszer csak egy hideg leheletet érzek az arcomban, de látni semmit sem látok. Elfog a gyilkos félelem, úgy érzem megfulladok miközben a pokoli, hideg bűz átjárja a levegőt körülöttem. Nem bírom tovább, futni kezdek az ellenkező irányba, de hallom, ahogy a ropogás egyre hangosabb lesz mögöttem, próbálok visszanézni, de a sötétség nem fedi fel azt, ami üldöz.

Egyre nehezebb a terep, egyre több az ág a földön, amik közül egybe bele is akad a lábam, s hasra esek azon nyomban. Próbálok felállni miközben óhatatlanul is kezem ügyébe kerül egy ág, de az közel sem hasonlít egy rendes faághoz. Vaskos és száraz, mintha egy sziklát fognék, de gondolkozni ezen nincs időm, hallom magam mögött ahogy közeledik az a valami. Ahogy állok fel, meglátok a távolban egy fényforrást, azonnal felé kezdek futni, de sehogy sem érek a közelébe. Teljes erőmből rohanok, de a menekülésem egyetlen reményét, sehogy sem tudom megközelíteni. Érzem, hogy közel a vég. Ekkor egyszer csak megdermedek, mozdulni sem tudok. Az aprócska fény lassan közelebb kezd úszni felém. Mozgása, mintha csak egy lámpás himbálódzna valakinek a kezében, de nincs kit a fény megvilágítson. Lassan a közelembe ér és megkerül engem. Eközben a hang is utolér lelassít majd megáll. Néma csend, csak a szívem hallom, ahogy kirobbanni készül a bordáim alól, még a néma dübörgés is elhallgatott. Fogalmam sincs mi történik, csak azt veszem észre, hogy embertelenül lehűlt a levegő, már lélegezni is alig tudok, de azzal a pár légvétellel a semmiből újra megérzem azt a pokoli bűzt, amit újból az arcom előtt tudok, azonban még mielőtt átfutna az agyamon, mi is történhet, vér kezd el folyni a fülemből, amivel egy időben egy kibírhatatlan üvöltés töri meg a csendet. Érzem ahogy a fejemet átjárja a hang, ahogy a dobhártyám hatalmas lökettel kiszakad a helyéről, de a hang oly erős, hogy még így is hallom. A fájdalomtól ordítani kezdek, ahogy érzem a fejemet belülről szétszaggató, bőrömet feltépő poklot. Csontjaim sorra törnek darabokra, kínok közepette várom a halált miközben az a lény egyre közelebb jön hozzám, s a homlokomhoz ér...

-Reggeliiiii!!!! -keltem fel apám ordítására ami már-már a védjegyévé tett az évek alatt.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, felöltöztem, majd az ajtóhoz indultam... Mielőtt kiléptem volna az ajtón visszanéztem, Ő már nem volt ott... Egy hete, hogy elment, eltűnt... Egy hete, hogy szakított és itt hagyott. Megviselt nagyon, főleg az, hogy azóta nem is hallottam róla. Nem tudom hol van, nem tudom mit csinál... Egy magányos ágy maradt utána és az elmúlt pár hónap emléke. Sóhajtottam egy nagyot ahogy napok óta minden reggel, majd kiléptem az ajtón és a konyha felé vettem az irányt.
Apám látta, hogy nem vagyok jól, de segíteni sajnos nem tudott. Én csak leültem, és nekikezdtem a tányéron levő kaját jobbra balra pöckölgetni a villával... A kedvencemet csinálta reggeli, amit normál esetben nem tett volna meg, reggelit se nagyon szokott csinálni, általában csak felordít vele és mire kiérek akkor derül ki, hogy nem csinált semmi. De mióta Nic elment minden megváltozott.

Azelőtt minden nap találkoztunk akár itthon voltunk, akár koliban. Egymás agyára mentünk és mások nem is érdekeltek minket, de most olyan üres lett minden. Jó, vannak barátaim, de akkor is hiányzott... Más részről, az álmom se hagyott nyugodni... Napok óta minden éjjel azzal az erdővel álmodtam. Minden alkalommal ugyan az történt, de valahogy minden éjszakával hosszabb volt a szenvedés, amit az a lény, vagy bárminek is nevezzem, okozott számomra. Nem értettem mitől lehet, vagy mi váltotta ki... Lehet köze volt ahhoz amit abban a házban láttam...