Itt is az új rész Yukikaname465 kérésére, remélem tetszik ^^ <3

- A szokásosat hozhatom?- mosolyogtam a férfira, akivel egy ideje már találkozgatunk, de tekintve, hogy nincsenek teljesen tisztázva kettőnk között a dolgok, így nem is tettem semmi mást, csupán a legszebb mosolyom varázsoltam az arcomra. 

- Igen, köszönöm - biccentett, apró mosollyal ajkain, ahogy figyelt.

- Pár perc, és hozom is - hajoltam meg egy kicsit, és mentem is a pult mögé, hogy elkészíthessem a teáját. Mindig ugyanazt kérte, teljesen ugyanúgy elkészítve, így nem volt nehéz megjegyezni. Amikor tudom, hogy jönni fog, előre el is szoktam készíteni, s ennek mindig örülni szokott, ami viszont engem tett boldoggá. 

Nagyon szívesen bonyolódtam volna vele komoly kapcsolatba, elvégre istenesen jóképű volt, illemtudó, okos és tisztelettudó is mindezek felett. Igazi mintajelölt válhatott volna belőle, mint férjnek való személy. Azonban még csak azt sem kérdezte meg, hogy a párja legyek, nemhogy a felesége. Pedig lassan kezdett ez lenni az elsőszámú életcélom. Biztosra tudtam, hogy mellette boldogan tudnék megöregedni. Más volt, mint a többi férfi, akit ismertem. Kitűnt közöttük, szinte már elnyomta a fénye az összes többi vele egyneműt. Olyan csodásan ragyogott, hogy teljesen megbabonázott vele. Szinte már a fogja lettem, legalábbis az agyam és a szívem biztosan a birtokába foglalta. 

Álmodozó gondolatokkal a fejemben főztem le a teát, s ízesítettem úgy, ahogy ő azt a legjobban szerette. Amint kész lettem, egy tálcára felpakoltam, s felé sétáltam, letettem elé a kancsót és a csészét is, mellé egy kis aprósüteménnyel, s már indultam is volna vissza dolgozni, amikor megszólított. 

- [Név]!

Csupán a saját nevem hallatára is libabőrös lett az egész karom, s a hátamon is egy kellemes hideg érzés futott végig. Ajkaim szeglete maguktól mozdultak, ezzel szélesebb mosoly varázsolva nekem. Térdeim hirtelen megremegtek, gyomrom pedig a torkomba ugrott, s ott dobogott tovább. Lassan fordultam meg, nem szerettem volna, ha észreveszi, mekkora hatással is van rám. 

- Igen?- néztem szemeibe, melyek csodaszép borostyán színben csillogtak. 

- Mit szólnál hozzá, ha ma velem vacsoráznál? Persze, csak akkor, ha nincs már programod.

- Oh! Nincs semmi érdekes betervezve eddig az estémbe, szóval örömmel mennék el enni valamit. Köszönöm a meghívást - hajoltam meg, mire halkan elkuncogta magát, így érdeklődve pillantottam rá.- Valami vicceset mondtam volna?

- Nem, csak nem értem, miért hajolsz meg folyamatosan. Azt hittem ezen túl vagyunk - miközben beleszürcsölt a teájába, végig a szemembe nézett, amitől arcom kipirult. 

- Nos.. Igazából csak.. Öhm... Nem igazán tudom, miképp viselkedjek, amikor a közelemben vagy. 

- Viselkedj úgy, hogy add önmagad. Nem szükséges mellettem formálisnak lenned, ahhoz már túl sokat találkoztunk, véleményem szerint. Másfél évnyi ismeretség után talán itt az ideje felengedni. Nem gondolod?

- Lehetséges.. Sajnálom - mosolyogtam kínosan, mire elnevette magát.

- Nincsen semmi baj, nem rosszallásból mondtam. Akkor este találkozunk, igaz?

- Persze - bólintottam mosolyogva.

- Eljövök eléd, majd idekint megvárlak.

- Köszönöm.

=====

A lábam már lüktetett a fájdalomtól. Magassarkúban a macskaköves úton nem a legmókásabb közlekedni, de nem tudtam mit tenni, ilyen helyen vásároltam meg évekkel ezelőtt az üzletet. Akkoriban szinte bármivel beértem, s mivel ez volt az egyik legolcsóbb megvehető kis tákolmány, nekem megfelelt. 

Tizenhat éves korom óta magamra vigyáztam, mivel a szüleim kidobtak otthonról, s tekintve, hogy nem voltak nagyszüleim, vagy nénikéim, bácsikáim, nem volt hová mennem sem. Igyekeztem mindig kényelmes helyet választani az alváshoz, de a bogarak mindig zavartak, így egyszer sem aludtam ki magam igazán. Végül elhatároztam, hogy segítek leveleket küldözgetni, így beálltam a postára. Azonban rengetegszer megtépázottan értem "haza", mivel nem tudtam magam rendesen megvédeni, ha megtámadtak a szörnyetegek. Így kaptam meg a visionom is, a Jég Istenétől. Ennek segítségével sokkal könnyebben ment megmenteni a saját szűröm a bajból, így több pénzt is kerestem. Pár év elteltével máshová jelentkeztem, ahol szintén ki tudtam használni a jég képességem, ezzel pedig nem csak egy kis lakást tudtam biztosítani magamnak, de meg is tudtam venni azt a kis viskót, amit azóta szépen kipofozva használok a saját teázómként. Rengeteg mindent köszönhettem annak az egyetlen kis világoskék csodának. Fényt hozott be az életembe, amikor épp szenvedtem a megélhetésért. 

- Helló - mosolygott rám halványan a férfi, amikor kiléptem az ajtón, a kellemesen lehűlt levegőre. 

- Helló - intettem aprót, és siettem is mellé. Ő jobb kezét a derekamra vezette, miközben elindultunk. Nem kellett megkérdeznem, hogy hová visz, pontosan tudtam, melyik étterembe tervezett elvinni. Nem volt a legdrágább hely, de semmiképpen nem volt olcsó. 

A szokásos ételünket kértük ki, s csevegésbe kezdtünk. Azonban valahogy ez a találkozás más volt, mint a többi. Ez alkalommal sokkal közvetlenebb volt velem; amikor szabad volt mindkettőnk keze, sajátját az enyémre tette, s egy kedves mosollyal az arcán figyelte az arcom közben. Viszont szomorú csillanást véltem felfedezni néha a szemeiben, ez pedig aggasztott.

Így hát, amint kiértünk az étteremből, felé fordultam, megfogtam a csuklóját, s elkezdtem húzni, hogy attól a pár embertől is távol lehessünk, akik még kint bolyongtak az utcán. Kérdő pillantással illetett, amint megálltam, és megszorítottam kicsit a kezét.

- Mi a baj?- tértem egyből a tárgyra, remélve, hogy nem kell faggatnom majd. 

- Hogy érted?- vonta fel egyik szemöldökét.

- Láttam a szemedben, hogy nincs minden rendben. Mintha bűntudatod lenne, vagy emlékezni valamire, valakire, nem is tudom. Akárhogy is, aggódom érted. Mi miatt emészted magad? 

- Tényleg észrevettél rajtam ilyesmit?- lepődött meg, mire én vágtam értetlen arcot.

- Persze. Mindig odafigyelek rád, és ha valami nincs rendben, azt észreveszem. Szóval elmondod, vagy hatalmas titok, amibe nem szeretnél beavatni?

- Miért vagy ennyire figyelmes?

- Mert amikor én mentem át nehéz időszakon, hálás lettem volna, ha valaki mellettem áll, vagy csak meghallgat. Nem tesz jót az embernek, ha magában tartja a fájdalmait.- Kellett neki pár pillanat, hogy felkészíthesse magát, de aztán belekezdett nagy vonalakban elmesélni, miért viselkedett aznap úgy, ahogy.

- Tudod én még nagyon régen szerelmes voltam. Igazán az voltam, életemben először. Nagyon szerettem vele lenni. Gyönyörű volt, értelmes, odaadó, és igazán tudta, hogyan kell szeretni. Mellette jól éreztem magam, erőt adott. Hosszú időkön át együtt voltunk, ő volt az életem értelme. Azonban meghalt, miközben a szeretteit védelmezte. A mai napig hiányzik, és boldog lennék, ha élne. Azonban sok sok év eltelt már a halála óta, én pedig egyszer sem éreztem ahhoz hasonlót, mint amit vele. Egészen addig, amíg meg nem ismertelek. Nem mondom, hogy pontosan ugyanazt az érzést kelted bennem, mint amit ő, viszont nagyon hasonlít, még ha nem is annyira erős... Remélem ezzel nem sértettelek meg - mosolygott aggódva, de mivel megráztam a fejem, így nyugodt arckifejezése visszatért.- Persze nem azt mondom, hogy teljesen túltettem magam azon, ami történt vele, de igyekszem. Mióta pedig az életemben vagy, egyre jobban próbálkozom, hogy ne érezzek bűntudatot, amiért újra képes vagyok szeretni. Nem vagyok biztos abban, hogy mellettem tökéletes életed lehetne, elvégre vannak dolgok, amiket te sem tudsz rólam, de örülnék, ha hosszabb ideig lehetnél az életem része.

- Tudok várni, ha időre van szükséged - simítottam óvatosan tenyerem az arcára, miközben kedvesen elmosolyodtam.- Nem sürgetlek, amikor késznek érzed magad, én itt leszek. Mert nagyon örülnék annak, ha az életed része lehetnék.

- Akkor.. lennél hivatalosan is a párom?- cirógatta meg az arcán fekvő kezem, boldog mosollyal az arcán. 

- Boldogan - vigyorodtam el, ő pedig egy ölelésbe húzott, amit nem bántam. Lassan haladva csak édesebb lesz a csók.